„Fogadalmat tett, és így szólt: ’Seregek Ura, ha tekintetbe veszed szolgálód nyomorúságát és megemlékezel rólam, ha nem feledkezel meg szolgálódról, hanem megajándékozol egy fiúval, akkor az Úrnak szentelem, olló ne érje fejét.’” 1 Sám 1:11.
Mialatt szorosan átöleltem a fiamat, összeszorítottam a szemem, hátha így vissza tudom tartani a szemhéjam alatt gyülekező forró könnyeket. Magamra erőltettem a mosolyt, amit tudtam, ő látni szeretne, eleresztettem, és hátraléptem a repülőtér közlekedő folyosóján.
Hiába erőlködtem, a könnyek végigfolytak az arcomon. Próbáltam mosolyogni, vállat vontam, nem tudtam megszólalni. Fiam kedves incselkedése átsegített a búcsú kínos pillanatain. Egy utolsó ölelés, és 19 éves fiam elindult egy missziós útra Kínába.
Születésük előtt már azon álmodoztam, hogy gyermekeim majd örömmel akarják szolgálni Istent. Pici koruktól fogva ezért imádkoztam. Ezért dolgoztam éveken át. Nem gondoltam, hogy ennyire próbára fogja tenni a hitemet.
Tudjátok, évekkel azelőtt gyermekeinket az Úrnak ajánlottuk, és Isten szolgálatára neveltük őket. A fiam elkápráztatott az ötletével, hogy missziós útra szeretne menni – de mikor az egész valósággá vált, olyan volt, mintha a szívem egy darabját akarnák kiszakítani.
Mennyivel könnyebb volt Istennek ajánlani a gyermekemet a három év alatt, míg a meddőséggel harcoltunk. Valahányszor Hanna történetét olvastam, és az ő küzdelmeit a gyermektelenséggel az 1 Sámuel 1-ben, mindig remény lobbant a szívemben. Ahogy Ő ígérte Istennek, hogy neki adja a gyermekét, csak ajándékozza meg eggyel, én is ezt akartam tenni.
Akkor is könnyű volt Istennek ajánlani a gyermekeimet, mikor már megszülettek, de még karjaim biztonságában tudhattam őket.
Ám ott, a repülőtéren, az énem esendő fele bizony vissza akarta vonni a felajánlást. Félelmek gyötörtek. Olyan kalandvágyó a fiam, mi lesz, ha történik vele valami? Mi van, ha nem látom többé?
Próbáltam elnyomni a félelmet, de még órákkal a búcsú után is ott szorongattam egy zsebkendőt a markomban. Akkor meghallottam Isten hangját a lelkemben. Tévedés kizárva, Ő volt, én sosem kérdeznék magamtól ilyet: „Ideadod nekem a fiadat?”
Ő akkor már a gépen volt, a kérdésnek nem sok értelme látszott. De igazából a válaszom ez lett volna: „Hát, ha már kérded, nos, a válaszom: nem. Meggondoltam magam azzal az évekkel ezelőtti felajánlás-szerűséggel kapcsolatban.”
Az azóta eltelt hetekben sokszor töprengtem, miért tette fel nekem Isten ezt a kérdést, hisz nincs is szüksége az engedélyemre. Azt hiszem, az lehet az oka, mert tökéletesen tudja, hogy egy anyának van hatása még a felnőtt gyermekeire is. Kimondott vagy kimondatlan szavakkal, hanghordozással, érzelmi vagy anyagi támogatással (vagy annak hiányával), egy anya minden életkorban befolyásolni tudja gyermeke döntését, amivel ő Isten hívására reagál.
Az én esetemben Isten tudta, hogy a félelmeim máskor is hatással voltak a gyermekeimre. Tíz évvel azelőtt, az idősebbik fiam szeretett volna egy nemzetközi missziós útra menni, de az én aggódásom visszatartotta. Akkor azt gondoltam, túl fiatal még, az úti cél meg túl messze van. Az én aktív támogatásom nélkül terve dugába dőlt.
Az évek során Isten segített felülkerekednem a félelmeimen, és az a fiam már több missziós útra elment azóta. A hitem fejlődésének segített, valahányszor feloldottam az erős szorítást, amivel visszatartottam gyermekeimet az Istennek való engedelmességtől. Ezek szerint a hitemnek további növekedésre van szüksége, ezért ellenőrizte Isten a szívemet a kérdésével: „Ideadod nekem a fiadat?”
Idegesen morzsolgatva a zsebkendőmet, kimondtam egy remegő „Igen”-t. Reméltem, hogy elég jól sikerült, de éreztem, hogy mégsem, ezért megismételtem, most már határozottabban: „Igen! Neked adom a fiamat!”
Azonnal éreztem, hogy lelkemet elönti a béke, ahogy figyelmemet saját érzelmeimről Istennek fiammal kapcsolatos tervére fordítottam. A békesség és az öröm napról-napra növekedett.
Néha szeretnék azok közé az édesanyák közé tartozni, akik sosem aggódnak. Olyan magabiztosnak, erős hitűnek látszanak. De rájöttem, hogy valahányszor átadom Istennek a gyengeségeimet, Ő saját erejével helyettesíti azt, és az országa ezzel is növekszik. Így hát egy kis remegéssel, könnyekkel küzdve bár, de igent fogok mondani Istennek, valahányszor megkérdezi, neki adom-e valamelyik gyermekemet.
Mennyei Atyám, köszönöm, hogy gyengeségeim ellenére szeretsz engem. Szeretnék még jobban bízni Benned, és átadni neked félelmeimet, amik visszatartanak valamitől. Segíts, hogy mindig őszinte legyek Hozzád, és be tudjam fogadni megerősítésedet. Jézus nevében, Ámen.
ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN AZ ÁHÍTATOK OLVASÓIN!
Glynnis Whitwer: Will You Give Me Your Son?
Encouragement for today, 2013.07.30.
www.crosswalk.com
fordítás: eszmelkedesek.blgspot.hu
fotó:https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szeretet-emberek-no-modell-3270224/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözöllek kedves látogatóm, érezd magad jól, és tanulj és épülj az olvasottakból: Jézus szeret téged!