2017. június 30., péntek

Test, lélek, szellem...1.




Olvassuk el együtt Péter apostol első leveléből azt az érdekes összehasonlítást, amelyben az apostol Noé bárkáját – nem kis meglepetésünkre – a keresztelkedéshez hasonlítja! 

„… Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által.” (1 Pét 3, 20-21 Új ford.) 

Eddigi szokásunkhoz hűek maradva, soronként-szavanként tekintsük át miről is van itt szó! Az elemzéssel több rejtett összefüggésre bukkanhatunk. Először is kiolvashatjuk az Igéből, hogy Péter kifejezetten a megmenekülés eszközeként tárta elénk Noé bárkáját, és erre utalva állította a bárkát párhuzamba a keresztséggel, amikor ezt írta: „Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség…” Azt is írta: „… Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor.”, mintegy sugallva ezzel – ha már a bárka képmása a keresztség –, Isten most is türelmesen várakozik, mégpedig arra, hogy az emberek megkeresztelkedjenek. Tényként állította elénk az apostol, hogy abban a bizonyos bárkában „kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg”, tehát nem mindenki. Vajon nem arra kívánta-e terelni a figyelmünket, hogy a keresztség is egy olyan dolog, amellyel kevesen menekülnek majd meg? Vagy ha a bárka Istennek különleges kegyelméből mentette meg azt a nyolc személyt, lehetséges, hogy a keresztség is Isten kegyelméből való megmenekülési lehetőség? Határozott kijelentése viszont, hogy a keresztség, keresztelkedés (merthogy vízbe merítkezéssel történik) „nem a test szennyének lemosása”, hanem – meglepő módon az Istenhez való könyörgésnek egy különleges formája – „könyörgés Istenhez”. Méghozzá egy olyan könyörgés, amikor „jó lelkiismeretért” könyörgünk, amikor azt kérjük Istentől, hogy adjon nekünk olyan lelkiismeretet, amelyet mi a saját elhatározásunkkal és saját erőnkkel soha nem tudnánk kimunkálni önmagunkban. A jó lelkiismeretre viszont szükségünk van. (Ezt később bizonyítani fogjuk.) Az apostol a Szent Szellem tanításával egyértelműen kijelenti, hogy ez a jó lelkiismeretért való könyörgés „a feltámadt Jézus Krisztus által” (segítségével, személyének bevonásával) történhet csupán. Az Úr Jézus Krisztus nélkül a keresztségünk, tehát a könyörgésünk semmis, Isten Fia megkerülésével olyan lelkiismeretre szert tennünk, ami Isten számára is elfogadható, – teljes mértékben kizárt, vagyis lehetetlen.

Mindezek ismeretében szeretnénk egy átfogó, Igékkel alátámasztott egyértelmű tanítást adni a keresztségről, annak gyakorlati megvalósulásáról, a megkeresztelkedésről. Méghozzá a vízbe való bemerítéssel (a vízbe való alámerítéssel) történő megkeresztelkedésről, mint az egyetlen olyan keresztelkedési gyakorlatról, amely szellemi látásunk szerint az egyedül biblikusnak mondható keresztelkedési mód. Tanításunkban kitérünk majd természetesen a kiskorú gyermekek (csecsemők) megkeresztelésével kapcsolatos kérdéskörre is. Miután úgy gondoltuk, hogy mindezt egyetlen tanításba összesűríteni nem kívánatos, a témát két részre bontottuk, úgymint egy elméleti és egy gyakorlati részre. Az elméleti részt  „Test, lélek, szellem” címmel adjuk közre, a gyakorlatiasabb részt pedig „Keresztelkedés: bemerítkezéssel” címmel. A két tanítás tehát egymással szoros kapcsolatban áll, egymásra épül, viszont úgy került lejegyzésre, hogy mint tanítás, külön-külön is megállja helyét, önmagában is érdekes, és külön-külön is számtalan, eddig talán kevésbé ismert, vagy összefüggéseiben soha nem vizsgált értékes információhoz juttatja az olvasót. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindkét tanításban – hagyományainktól eltérően, alkalmazkodva a Biblia eredeti görög szövegéhez – a Teremtő Isten harmadik személyét minden esetben Szent Szellemnek írjuk majd, éppen annak érdekében, hogy világosan meg tudjuk különböztetni a lélekkel kapcsolatos (lelki) dolgokat, a szellemmel kapcsolatos (szellemi) dolgoktól.

Ha már a bevezető Igénkben Péter apostol leveléből idézve azt olvastuk, hogy „… a keresztség… (nem más, mint) könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért”, szükséges, hogy elsődlegesen azt tisztázzuk, tulajdonképpen mi is az a lelkiismeret. Hogyan lehet valakinek jó, vagy kevésbé jó lelkiismerete? Eleve mit jelent ez a szó, hogy lelkiismeret? Bizonyára nem jutnánk közelebb a megértéshez, ha egyszerűen leírnánk, hogy a lelkiismeret a szellemünk (és nem a lelkünk!) egyik funkciója, mert akkor a kérdés csak odébb gördül, és akkor azt kellene először tisztázni, hogy mi a szellem, mármint az ember szelleme. Mert egyáltalán van szelleme az embernek? Nem csupán az újjászületett keresztyéneknek van szelleme, akikben a Szent Szellem él? Ugye belátható, hogy legjobb az alapoknál kezdeni (természetesen nem mindenki igénye ez), és először tisztázni, hogy az ember – már a teremtés kezdete óta – valóban test, lélek és szellem? Valóban ebben a hármas egységben teremtetett?

Az embert Isten (Elohim) teremtette, illetve alkotta meg, még pontosabban az „Istenek” alkották meg, miután az Istennek fordított héber (Elohim) szónak egyes szám helyett csakis többes száma van. Ennek következménye, hogy az 1 Móz 1, 26-ban már többes számban hangzott el az ember teremtésére irányuló felhívás: teremtsünk embert! (Alkossunk embert! Új ford.) (Tehát, ellentétben az e világ gonosz szellemi ura tévelyítő akaratának engedelmeskedő tudósok tanításával, az ember nem kifejlődött, hanem teremtetett.) Sőt Isten az embert saját képmására és hasonlatosságára teremtette, amely képmás legfőképpen abban a tényben mutatkozik meg, hogy az ember, Istenhez hasonlatosan személyes, értelmes és erkölcsi lény. Bár tudjuk, hogy Isten végtelen, az ember pedig véges, az ember mégis rendelkezik a személyiség olyan tulajdonságaival, amelyek képmásként hasonlítanak az Isten személyiségéhez. Ilyen a gondolkozás, a mérlegelés, a döntési készség, az akarat, az érzés, hogy csak néhányat említsünk. Az 1 Thessz 5, 23 szerint pedig az ember is hármasság, test, lélek és szellem egysége, bár ez is csak egy hasonlóság, éppen ezért soha nem tévesztendő össze az Isten, Atya-Fiú-Szent Szellem hármasságával, mivel az Isten, az Ő hármasságában is kizárólag szellem (Jn 4, 24), nem pedig test-lélek-szellem hármassága.

Az ember hármasságának megértéséhez elengedhetetlen három görög szónak a megismerése, hiszen a Biblia újszövetségi könyvei ezen a nyelven kerültek lejegyzésre, és elég gyakran kell ehhez a nyelvhez fordulnunk, amikor a Bibliában nem értünk valamit.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin



2017. június 29., csütörtök

"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 4...3





 „… áron vétettek meg a földről…” Nyilvánvaló, hogy a száznegyvennégyezer elpecsételése Isten papságává csakis úgy lehetséges, ha ők is újjászületéssel igazíttatnak meg. Ez alapvetően lehetetlen lenne, ha a Bárány által nem lennének Ők is megváltva. Ilyen módon ők is – az elragadtatott keresztényekhez hasonlóan, az Úr Jézus Krisztus megváltottjai, azaz Ő értük is ontatott a Bárány vére, tehát ők is – hozzánk hasonlóan – áron vétettek meg a földről.

„… asszonyokkal nem fertőztették meg magokat” nem jelenti azt, hogy esetleg házasság nélkül éltek, mintha a házasságban való élés beszennyezne bárkit is. Ők nem szennyezték be magukat olyan vallásos irányzatokkal, amelyek az antikrisztusi időszakban különösképpen Isten iránti hűtlenségre csábították az embereket. Ezeket a hűtlenségre csábító irányzatokat gyakran asszonyok képében szemlélteti a Jelenések könyve. Ilyen Jezábel (Jel 2, 20) és az egyházi Babilon képe is, mint a paráznáknak az anyja (Jel 17, 5).

„… szűzek”, számuk nem szaporodik, önmagukban egy zárt egységet képeznek, létszámuk száznegyvennégyezer. (Bár elképzelhető, hogy ez az azonosító jegyük része az előző jegynek, azaz érintetlenek mindennemű antikrisztusi behatástól.)

„… követik a Bárányt, valahová (ahová Új ford.) megy”. Ebben a követésükben jut kifejezésre a Bárány iránti hálájuk és mindenek-fölötti hűségük, Ővele való bensőséges közösségük.

„… áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül”. Esett már erről szó. Azzal egészítenénk csupán ki a fentebb írtakat, hogy amíg a Gyülekezet a menny első zsengéjéül, ők a föld (a majdani Messiási Békebirodalom) első zsengéjéül vétettek meg. A nagy nyomorúságból ők az elsők tehát, akik garantáltan élve jutnak be ebbe a birodalomba.

„… szájokban nem találtatott álnokság… Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek.” Úgy gondoljuk ehhez különösebbet hozzáfűzni nem kell. Isten előtt igazak.

A látomásnak része volt még ez is: „És hallék szózatot az égből, mint sok vizeknek zúgását és mint nagy mennydörgésnek szavát; és hallám hárfásoknak szavát, a kik az ő hárfájokkal hárfáznak vala; És énekelnek vala mintegy új éneket a királyi szék előtt, és a négy lelkes állat előtt és a Vének előtt; és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer…”. Sajnos nem adja meg a Biblia ennek az új éneknek a tartalmát, így ezt nem ismerhetjük. Csak képzelőerőnkre támaszkodva gondoljuk, hogy itt olyan énekről lehet szó, amelynek ismeretére csak a száznegyvennégyezernek van szüksége a Fenevad ördögi birodalmában végzett világ-evangelizációs munkájához, amely Isten országa közeli és hatalommal történő eljöveteléről szól. Reménykeltően és magasztalóan, ellenállhatatlan erővel kijelentve és hirdetve benne – már előzetesen is – Isten végső győzelmét.

Látomásai sorába hová illeszthető be, és egyáltalán miért kapta ezt a látomást János apostol?

Amikor Arám királya háborút indított Izráel ellen, akkor Izráelben Elizeus volt Isten prófétája. Isten embere mindenkor megüzente előzetesen Izráel királyának, hogy az ellenség mely pontokon indít majd támadást, így Izráel ellenségei állandóan vereséget szenvedtek. Arám királya gyanút fogott, és nyomozni kezdett a vereségek okáról, mígnem fülébe jutott, hogy az ügyben Elizeus próféta a bűnös. Máris seregeket indított Elizeus elpusztítására.


„Felkelvén pedig jókor reggel az Isten emberének szolgája, kiméne, és ímé seregek vették körül a várost, és lovak és szekerek. És monda néki az ő szolgája: Jaj, jaj, édes uram! mit cselekedjünk? Felele ő: Ne félj. Mert többen vannak, a kik velünk vannak, mint a kik ő velök. És imádkozott Elizeus és monda: Óh Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson. És megnyitá az Úr a szolga szemeit és láta, és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” (2. Kir 6, 15-17) 

Elizeus és szolgája is biztonságban érezhette magát, hiszen megláthatták, hogy Isten seregei nagyobbak és erősebbek az őrájuk támadók seregétől.

János apostol szemei – amikor időben ezt a látomást kapta – már beleláthattak Sátán ravasz tetteibe, láthatták az eljövendő Fenevad és a hamis próféta felemelkedését, a népek irántuk való rajongását, ugyanakkor szenvedését is, a zsidók megvetettségét és életterük szűkülését. János talán kiutat sem látott volna mindebből, már-már Isten országa eljövetelével kapcsolatban is kétségei támadtak volna, ha nem kapja ezt a csodálatos, Elizeus látomásához hasonló látomást – megerősítésül. Megláthatta, hogy a legszentebb helyen, a Sion helyén ott a győztes Bárány, aki választottjaival gondoskodni képes már-már elveszettnek vélt népéről! Aki nem hagyta magára azokat, akik Őbenne reménykedtek, íme, jelen van, és kész az eljövetelre, hatalommal és dicsőséggel.

„Ezt mondja, a ki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök.” (Jel 22, 20)



2017. június 28., szerda

"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 4...2.




Téves és elfogadhatatlan, emellett fölöttébb veszélyes tanítás, amikor egyesek ezt a száznegyvennégyezer személyt a Gyülekezettel azonosítják. Bár a felsorolt jellemzők mindegyike valóban illik a Gyülekezetre, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezt a száznegyvennégyezer személyt (összetéveszthetetlenül azonos számban) már a korábbiakban azonosította az Úr Jézus Krisztus, éppen ebben a Jelenések könyveként ismert kinyilatkoztatásában. („Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása.” – olvashattuk a Jel 1, 1-ben. Új ford.) Íme, az azonosítás a könyv 7. részében: Én, János apostol… 


„… láték… angyalt… a kinek kezében vala az élő Istennek pecséte; és nagy szóval kiálta… Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, míg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon. És hallám a megpecsételtek számát: Száznegyvennégyezer, az Izráel fiainak minden nemzetségéből elpecsételve. A Júda nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt vala; a Ruben nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Gád nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; az Áser nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Nafthali nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Manassé nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Simeon nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Lévi nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; az Izsakhár nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Zebulon nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a József nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt; a Benjámin nemzetségéből tizenkétezer elpecsételt.” (Jel 7, 2-8)

Hány elpecsételt szerepelt ebben az Igeszakaszban? „Száznegyvennégyezer”. Testük mely részén viselték az elpecsételés nyomát?  Az ő „homlokukon”. Kinek a pecsétje ez a bizonyos pecsét? „az élő Istennek pecséte”. Ki állíthatja ezek után, hogy az itt írt elpecsételtek nem ugyanazok, akik az elemzett Igeszakaszunkban a Báránnyal együtt voltak jelen a Sion hegyén János apostol látomásában? Az írott Ige lehetőséget sem ad a tévesztésre! Ott is éppen „száznegyvennégyezer” volt a számuk, „a kiknek homlokán” jelként, pecsétként „írva vala az ő Atyjának neve.” Többletinformációként még annyit tudtunk meg róluk, hogy „Izráel fiainak minden nemzetségéből” valók ezek az elpecsételtek, azaz a Sion hegyén látottak.

Kizárólag az állíthatja a Júda törzséből, a Ruben törzséből, a Gád törzséből… elpecsételtekről, hogy ezek mi vagyunk, mármint az újjászületett keresztények, tehát a Gyülekezet, aki egyrészt elfelejti, hogy amikor erre a nagy nyomorúság előtti elpecsételésre kerül majd sor, addigra a Gyülekezet már régen elragadtatott a földről (2. Thessz 2, 7), másrészt képtelen elfogadni, hogy Isten nem vetette el az Ő saját, szeretett zsidó népét, népével még további magasztos tervei vannak (Luk 21, 24), (Róm 11, 25 és 29) mégpedig az 1000 éves, földre is kiterjesztett Isten országában, a Messiási Békebirodalomban. Nyilván nincs mód ezeket itt most részletesen kifejteni. Annyit mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy aki tagadja Izráel – Isten ígérete szerinti – jövőbeli helyreállítását, és azt a nem biblikus nézetet képviseli, hogy a zsidó nép már megszűnt Isten kiválasztott és szeretett népe lenni, az kimondatlanul is egyetért azokkal a Sátán által szított antiszemita tanokkal, amely szerint a zsidó nép már hosszú évszázadok óta büntetlenül átkozható, szidalmazható, tettlegesen is bántható, akár ki is pusztítható. Ezért nem következmények nélküli Isten előtt az itt részletezett száznegyvennégyezer zsidó kiválasztottról azt állítani, hogy ők nem is zsidók, hanem az üdvözülő, újjászületett keresztények, vagyis a Gyülekezet.

Sokan vannak, akik ezt az idézett beazonosítást egyszerűen jelképesnek veszik (?), elszellemiesítik, azt állítják tehát (függetlenül attól a világos kijelentéstől, hogy ezek a kiválasztottak Júda, Ruben, Gád… törzséből valók), hogy az itt felsoroltak az úgynevezett „szellemi Izráel” tagjai, következésképpen mégiscsak a Gyülekezet tagjai. A jelképességet olyan körmönfont kijelentéseikkel támasztják alá, hogy bár Jézusról azt írja az Ige, hogy Ő a kapu, vagy másképpen Ő az ajtó, Ő a szőlőtő, de ugye tudjuk, hogy Ő se nem kapu, se nem ajtó, sem nem szőlőtő valójában. Se nem Bárány… Ezekután szerintük nem kell szószerint venni azt sem, hogy ezek valóban Izráel fiai, sem nem Júda, sem nem Ruben és a továbbiak konkrét leszármazottai. A mi megváltoztathatatlan álláspontunk ennek ellenére az, hogy akiket János apostol a Sion hegyén, a legszentebb helyen látott a Báránnyal, azaz az Úr Jézus Krisztussal együtt, az a végső idők száznegyvennégyezer zsidó kiválasztottja, akik közül tizenkétezer valóban a Júda törzséből, tizenkétezer valóban a Ruben törzséből… és így tovább lett kiválasztva, elpecsételve! Ők lesznek majd Isten országában, az 1000 éves birodalomban, az Úr Jézus Krisztus eljövendő földi királyságában azok, akik az Úr legszűkebb környezetéhez tartoznak majd.

Hogyan értelmezhetjük ezek után, hogy: „áron vétettek meg a földről… asszonyokkal nem fertőztették meg magokat… szűzek… követik a Bárányt, valahová megy… áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül… szájokban nem találtatott álnokság… Istennek királyi-széke előtt feddhetetlenek.”?

A Gyülekezet elragadtatását követően, mielőtt Isten ítéletekkel sújtaná a mindinkább globálissá fejlődött antikrisztusi (sátáni) birodalmat, konkrétan a Fenevad birodalmát, Isten a zsidó népből kiválasztás útján elpecsétel saját céljaira egy meghatározott létszámú szolgálói kört, egy száznegyvennégyezer főből álló szolgáló papságot, aki a Fenevad kegyetlen és ördögien zsarnoki uralkodása végső fázisában Isten országának az eljövetelét hirdeti, méghozzá eddig soha nem tapasztalt mértékű erővel. Mindenütt a világon. (Mt 24, 14. Külön kérésünk, hogy ezt az Igét most lapozza föl mindenki!) Másrészt Isten általuk gondoskodik arról (a Fenevad uralkodása alatti hatalmas zsidóüldözés és keresztényüldözés korában), hogy szeretett népének legyen egy olyan elpusztíthatatlan és sérthetetlen maradéka, amely Izráel helyreállításakor alapul szolgálhat Isten népe majdani létszámbeli felemelkedéséhez. (Tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus – a dicsőséges eljövetelét követően – soronkívül gondoskodik majd arról, hogy ezeket a választottjait a világ minden részéből összegyűjtsék, azaz a Békebirodalomban Ővele lehessenek – Izráelben.)

 Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin




"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 4....1.




„Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” – válaszolta a kincstárnok Fülöp apostol kérdésére (Apcsel 8, 30-31). Elhatároztuk, hogy esetenként előveszünk egy-egy nehezebben érthető Igét a Bibliából, és igyekszünk azt a Szentlélektől kapott tanítások, vagy a Szentlélek segítségével eddig gyűjtött ismereteink segítségével megmagyarázni.

A „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” 4.-ben a Jelenések könyvéből választottunk ki egy olyan rövid Igeszakaszt, amelynek már mi magunk is számtalan (elfogadhatatlan) magyarázatát hallottuk. Miután úgy láttuk, hogy ennek az Igeszakasznak a téves magyarázata egyáltalán nem következmény nélküli, ezért mindenképpen szükségét éreztük a Szentlélek általi kiigazításnak. Fontos, hogy sor kerüljön erre a kiigazításra, mivel tapasztalataink szerint éppen az itt említett téves magyarázatok szolgáltatják igen gyakran az alapot számos Bibliától teljesen idegen, és egyre veszélyesebb hamis tanítás elterjedéséhez. Nézzük hát, melyik ez a nehezen értelmezhető és félremagyarázásra okot adó, viszont egy egyszerű magyarázattal azonnal érthetővé tehető rövid Igeszakasz!

„És látám, és ímé egy Bárány (íme, a Bárány Új ford.) áll vala Sion hegyén, és ő vele száznegyvennégy ezeren, a kiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve. És hallék szózatot az égből, mint sok vizeknek zúgását és mint nagy mennydörgésnek szavát; és hallám hárfásoknak szavát, a kik az ő hárfájokkal hárfáznak vala; És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt, és a négy lelkes állat előtt és a Vének előtt; és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről. Ezek azok, a kik asszonyokkal nem fertőztették meg magokat; mert szűzek. Ezek azok, a kik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájokban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek. És láték más angyalt (egy másik angyalt Új ford.)…” (Jel 14, 1-6) 

„És látám, és ímé egy Bárány (íme, a Bárány Új ford.) áll vala Sion hegyén… És láték más angyalt (egy másik angyalt Új ford.)…” Azért írtuk le az idézett Igeszakasz elejét és végét, hogy János apostol látomásában félreérthetetlenül azonosíthassuk a Bárányt. Talán szükségtelen, mivel kimondja az Ige, hogy akik „ő vele” (a Báránnyal) voltak, azoknak a „homlokán írva vala az ő Atyjának neve”, tehát a Bárány csakis az Úr Jézus Krisztus lehetett. Mivel azonban a Bárányt elvileg angyalnak (küldöttnek) is mondta János, hiszen mi más okból írta volna (éppen az Igeszakasz végén), hogy látott egy másik angyalt (egy másik küldöttet) is, szükségszerű annak félreérthetetlen tisztázása, hogy a látomásban látott Bárány kizárólag az Úr Jézus Krisztus lehetett. Eldöntöttnek látjuk azonnal a kérdést, ha találunk olyan Igét, ahol Jézus Krisztust angyalnak (tehát küldöttnek) mondja a Szentírás. És találtunk:

„Akkor monda nékem az Isten Angyala álomban: Jákób. És felelék: Ímhol vagyok. És ő monda… Én vagyok ama Béthelnek Istene, a hol emlékoszlopot kentél fel, és a hol fogadást tettél nékem.” (1 Móz 31, 11-13)

„… a hol fogadást tettél nékem” (1 Móz 28, 20-21), mármint az „Isten Angyalá”-nak, Aki maga is Isten, „Béthelnek Istene”, Aki így viszont minden kétséget kizáróan csakis Jézus Krisztus lehetett.

Pál apostol Korinthusba írt első levelében világosan kijelentette, hogy a pusztai vándorlás során mindvégig Jézus Krisztus támogatta a zsidó népet (1 Kor 10, 3-4), Ő gondoskodott róluk és Ő volt velük a tűzoszlopban is éjjel és a felhőoszlopban is nappal, és Gedeon is Őt látta színről színre:


„Elindula azért az Istennek Angyala, a ki jár vala az Izráel tábora előtt…” (2. Móz 14, 19) 

„Látván pedig Gedeon, hogy az Úrnak angyala volt az, monda Gedeon: Jaj nékem Uram, Istenem! mert az Úrnak angyalát láttam színről színre!” (Bír 6, 22) 

Ezekután egyértelműen kijelenthető, hogy János apostol a Jelenések könyvében leírt látomásában az Úr Jézus Krisztust látta a Sion hegyén küldöttként (angyalként) megjelenni, méghozzá Bárány alakjában. A Szentírás kizárólag abban az esetben mondja, és annak szereplői is kizárólag csak abban az esetben mondták és látták Báránynak, Isten Bárányának Jézus Krisztust (majd később az Úr Jézus Krisztust), amikor személyéről, mint Megváltóról kívántak szólni. Ekképpen olvashatunk róla többek között a (Jn 1, 29 és 36), (1 Pét 1, 18-19), (Jel 5. rész), (Jel 6, 16)… és a jelenleg tárgyalt Igeszakaszunkban (Jel 14, 1-6) is. Nyilván – amikor Bárányként láttatják – sem feledkeznek meg arról, hogy Ő az Isten Fia, megdicsőülését követően pedig az Atya akaratából már Ő a korlátlan Ura (uralkodó királya) a mennynek és a földnek is egyaránt.

Úgy gondoljuk különösebb bizonyítást nem igényel, hogy a Sion hegye Jeruzsálemben van, tehát a látomás helyszíne Jeruzsálem. Arra viszont felhívjuk a figyelmet, hogy János apostol nem az Olajfák hegyén látta látomásában többedmagával a Bárányt, ahová majd (a későbbiekben) az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele során megérkezik (Zak 14, 4), hanem a Sion hegyén, a legszentebb helyen, ahol valaha Ábrahám készült Isten parancsára feláldozni a fiát, majd ahol azután a salamoni templom állt.

Kik voltak azok, akikkel együtt látta János apostol a Sion hegyén az Uraknak Uraként és a Királyoknak Királyaként ismert (Jel 19, 16), mindenekfölötti hatalommal és dicsőséggel rendelkező Bárányt? Azt a Bárányt, Aki méltónak bizonyult arra, hogy az Övé legyen az erő, a gazdagság, a bölcsesség, a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és mindenfajta áldás (Jel 5, 12). Azt olvashattuk, hogy „… ő vele száznegyvennégy ezeren” voltak a Sion hegyén, olyanok „… a kiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve.” Nézzük, hogy ennek a száznegyvennégyezernek azon túl, hogy a homlokára volt írva az Úr Jézus Krisztus Atyjának a neve, milyen további jellemzőit, ismertető jegyeit adta meg még ebben az Igeszakaszban a Biblia! Hét ilyen ismertető jegyet olvashattunk: Ezek „áron vétettek meg a földről… asszonyokkal nem fertőztették meg magokat… szűzek… követik a Bárányt, valahová megy… áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül… szájokban nem találtatott álnokság… Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (A homlokukon található jellel együtt összesen nyolc azonosítójukról emlékezik meg a Szentírás.)

 Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin