Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 2.

Amikor Fülöp apostol az etióp kincstárnok hintója mellé ért látta, hogy a kincstárnok Ézsaiás könyvét olvassa. Megkérdezte tőle: „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” – válaszolta Fülöpnek a kincstárnok (Apcsel 8, 30-31). Miután mi magunk is úgy találjuk, hogy a Biblia írásai között sok olyan Ige van, ami nehezen érthető, elhatároztuk, hogy esetenként vissza-visszatérően előveszünk egy-egy ilyen Igét, és igyekszünk majd azt a Szentlélektől kapott tanítások, vagy a Szentlélek segítségével eddig gyűjtött ismereteink segítségével közérthetővé tenni, megmagyarázni.

A „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” 2.-ben Dávid egyik legrövidebb, viszont egyik legszebb és talán legismertebb zsoltárából választottunk ki mindössze két sort, amelyet szeretnénk most, annak valódi értelmezése szerint bemutatni. A zsoltár „A jó pásztor” címmel ismert 23. Zsoltár. Így olvashatjuk:

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat (deleltet) engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól (semmi bajtól), mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak (megvigasztalnak) engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod (megkened) fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára (bizony) jóságod és kegyelmed követnek (szereteted kísér) engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (egész életemben).” 

Minden olyan helyre – zárójelbe írt dőltbetűkkel – beszúrtuk az Új fordítású Bibliában található, ugyanazon helyen álló szavakat vagy kifejezéseket, ahol úgy gondoltuk, hogy ez utóbbi jobban megközelíti, érthetőbbé, teljesebbé teszi az eredeti szöveget, illetve segítséget nyújt a jobb megértéshez.

A zsoltár olvasása közben talán fel sem figyeltünk igazán arra a két sorra, amit – többnyire megfelelő ismeret híján – alaposan félre szoktak magyarázni. Nézzük melyik ez a két sor!

„nem félek a gonosztól (semmi bajtól), mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak (megvigasztalnak) engem.”

„Vajjon érted-é, a mit olvasol?” – kérdezhetnénk. Mit jelent ez a két sor? Az első sor úgy tűnik semmi talányt nem rejt, mondhatnánk: érthető. Azért „nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” – fogalmazta meg gondolatait Dávid, természetesen az Úrra gondolva. Még akkor sem, ha tudom, hogy „… a halál árnyékának völgyében járok is…” Belátható, hogy a válasz második fele legalább ennyire fontos, és ez pedig így szól: „a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak (megvigasztalnak) engem.” Dávid tehát nem félt még a halál árnyékának völgyében sem, mivel tudta, hogy Istene soha nem hagyja el, mindig vele van, és annak botja és vesszeje mindenkor vigasztalást nyújt számára. A kérdés ezekután csak az lehet, hogy Isten hogyan tud biztonságot, vagy vigasztalást adni egy (furkós) bottal, és egy vékonyabb, vesszőnek mondott bottal – mint jó pásztor?

Gyakran halljuk, hogy a zsoltárban írt bot, – állítják alapos ismeretek híján a tévesen tanítók – szimbolikusan nem egyéb, mint Istennek az a botja, amivel kordában tart, nevel, fenyít bennünket, nehogy fattyak legyünk. Összehozzák a 23. Zsoltárnak ezt az Igéjét (hibásan) többek között a Zsidókhoz írt levél alábbi soraival:

„És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok (fattyak Új ford.) vagytok és nem fiak.” (Zsid 12, 5-8) 

Amit ebben az Igeszakaszban olvastunk, az mind helytáll, hiszen Isten Igéje. Azonban két okból sincs semmi köze a 23. Zsoltárban írottakhoz. Részben azért, mert a levélben írt fenyítőeszköz egyáltalán nem bot és nem vessző, másrészt: a levélben dorgálásról, fenyítésről esik szó, ezzel szemben a zsoltárban kimondottan vigasztalásról és biztonságról. Egyéb, ezzel kapcsolatos téves tanításokat megemlíteni sem kívánunk. Foglalkozzunk inkább a megértést elősegítő ismeretek átadásával!

Ha visszaemlékszünk a filiszteus Góliát és a fiatal (zsoltáros) Dávid harcára, abban éppen Góliát az, aki sérelmezi, hogy Dávid bottal jön ellene. Hát tán kutyának nézel te engem – kérdezte Góliát, – hogy bottal jössz ellenem? (1 Sám 17, 43) Mert bizony Dávid kezében, mielőtt előhúzta volna a parittyáját, csupán egy bot volt, mégpedig egy méretes pásztorbot, furkósbot. Egy juhpásztornak annakidején ez volt a fegyvere. És miután Dávid pásztor volt, juhpásztor, így neki is volt saját furkósbotja. Mint pásztor, ezzel védelmezte a reá bízott juhokat a kutyák, farkasok, kígyók, de esetenként a medvék és oroszlánok támadásakor is. Amikor Saul király tudtára hozta mindezeket (1 Sám 17, 34-36), Saul megengedte neki, hogy szinte még gyermek létére – ha elég ügyes és elég bátor, hát furkósbotjával – megküzdjön a filiszteusok hatalmas harcosával.

Nem véletlen ezekután, hogy amikor a 23. Zsoltárban Dávid a jó pásztorról írt, felemlítette ezt a botot. Tudni kell, hogy a juhok alapvetően félős állatok. Biztonságérzetüket, szinte hihetetlen, de nyájba tömörülve is csupán az adja, hogy felismerik, semmi bajuk nem eshet, ha velük van az ő pásztoruk, aki minden időben, minden rossztól, minden bajtól meg tudja őket védeni – mert van neki egy botja! A pásztor a nagyobb köveket, szikladarabokat, vagy a bozótost ezzel csapkodva űzi el a nyájat fenyegető kígyókat, kutyákat, farkasokat, de még a nagyobb, őket megtámadó vadállatokat is. Igazi vigaszt tehát a juhok számára csak a bottal rendelkező pásztor tud nyújtani. Megfigyelhetjük, hogy legelészés közben a juhok, éppen ezért, mindig a pásztor körül tömörülnek.

Nem esett szó még a vesszőről, ami a zsoltár szerint (a maga idejében) szintén a vigasztalás eszköze, a juhok számára biztonságérzetet adó másik eszköz volt. Mit tudhatunk erről a vesszőről? Ez, a pásztorok szerint vesszőnek nevezett alkalmatosság, tulajdonképpen szintén egy bot volt, csak a göcsörtös végű vastag (fegyverként használatos) botnál lényegesen vékonyabb és hosszabb volt. Egyik végét kampósra faragta a pásztor, illetve a használathoz már eleve ilyen formájú ágat választott. Ezzel a kampósvégű bottal húzta magához azt a juhot, amelyet valamilyen ok miatt közelebbről meg akart szemlélni vagy vizsgálni, de ezzel tudta más irányba terelni a legelésző vagy vándorló nyájat is. Ezzel állta útjukat és késztette visszafordulásra, vagy igazgatta őket, ha tétova módon nem találták az éjszakai szállásuk bejáratát, illetve ezzel emelte fel és vitte az anyjához az eltévedt kisbárányt. (Kézzel nem foghatta meg, mert akkor az anyajuh, idegen szagot érezvén többé nem fogadta volna vissza báránykáját.) A felsorolásban utoljára hagytuk ennek a botnak (vesszőnek) az egyik legjelentősebb funkcióját.

Ahogy az emberek között is vannak ragaszkodóbb jelleműek, úgy a juhok között is mindig akad egy-egy, amelyik csak és kizárólag a pásztor közelségében érzi jól magát. Ezek legszívesebben mindig együtt lennének a pásztorral, kéz a kézben legelésznének és haladnának tovább. A jó pásztor hamar felfigyel az ilyen állatra, és mellette állva, vagy haladva a juh oldalához nyomja gyengéden ezt a vékonyabb botját (vesszőjét). Miután ez az érzékenyebb lelkületű állat fizikailag is érzi pásztora közelségét, ha félénk, vagy gyámoltalan is, máris megvigasztalódik. Tudja, hogy ott van vele, az ő közvetlen közelében erős és hatalmas őrizője, az ő mindene, az ő jó pásztora.

Ha ez az érzékeny és finom lelkületű Dávid azt írta zsoltárában, hogy az Úr az ő pásztora, akkor elmondhatjuk, bizony egy gyakorlatból vett csodálatosan szép, természeti képpel fogalmazta meg biztonságérzetét és vigasztalódását, amikor így írt:

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól (semmi bajtól), mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak (megvigasztalnak) engem.

Őszintén reméljük, hogy amikor a későbbiek során egyszer majd újra olvasod ezt a zsoltárt, eszedbe jut, hogy milyen szeretettel írt Dávid az Úrról, mint az elképzelt jó pásztorról! Mi, újszövetségi hívők viszont Dávidhoz képest már abban a szerencsés (boldog) helyzetben vagyunk, hogy nem csupán egy elképzelt jó pásztorról elmélkedhetünk, hanem biztosan tudjuk, hogy maga az Úr Jézus Krisztus a mi jó pásztorunk. Önmaga jelentette ki, amikor itt járt a földön, hogy:

„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért…” (Jn 10, 11)

„Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, a miként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért.” (Jn 10, 14-15) 

„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Jn 10, 11, 14-15, 27-28)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin