A teremtés rendje szerint...1.

A velünk történt kisebb események, különösen amelyek kevésbé jelentősek, lassanként az idő múlásával a feledés homályába merülnek. Nem csupán az átélt, hanem igen gyakran a hallott vagy olvasott dolgokkal is így van ez. Gondoljunk csak bele, a Biblia olvasása során is milyen sok esemény, történet került a látókörünkbe, például az ószövetségi zsidó nép életével kapcsolatosan, amelyek közül azután némelyiket újraolvasva olyan érzésünk támad, mintha akkor olvasnánk először. Elfelejtettük időközben azokat. Valahol ezek a kisebb jelentőségű átélt, hallott vagy olvasott dolgok ott vannak ugyan mélyen az elménkben, de többnyire csak összegződve, átfogóan, esetleg tapasztalatként. Együttesen viszont, sokszínűségükkel mindenképpen befolyásolják, alakíthatják, formálják szemléletmódunkat, személyiségünket, esetleg még világképünket is. Kifejezetten igaz ez a Bibliából elraktározódott kevésbé jelentősnek tűnő ismeretek, főleg kisebb eseményekről szóló beszámolók esetében. Ezek külön-külön talán felejthetők is, sőt legtöbbjük elfelejtésre is kerül, míg egyszercsak, „egy szép napon” kerek egésszé áll össze a számos ismeret, megvilágosodik a köztük lévő összefüggés, és komoly változást hoz az életünkbe, életvitelünkbe.

A következőkben néhány, Bibliában megtalálható olyan apró eseményt vagy ismeretet idézünk fel, amelyek egyike-másika talán már kevésbé emlékezetes, összességükben viszont – véleményünk szerint – föltétlenül komoly jelentéstartalmat hordoznak.

1./ Amikor fiatal korában Dávid az őt megölni szándékozó Saul király elől menekült, a filiszteusok egyik városába (Gáthba) futott. A filiszteusok elleni csatározásai során azelőtt még soha nem járt ott, ezért azt remélve, hogy nem ismerik fel, illetve ha valahol, hát éppen a filiszteusok között semmiképpen nem fogja őt Saul kerestetni. Csakhogy a király szolgái felismerték, és fogolyként azonnal uralkodójuk elé hurcolták. Dávid ezért saját biztonsága érdekében úgy döntött, hogy ártalmatlan bolondnak, eszelősnek tetteti magát.

„… elfutott… és elment Ákhishoz, Gáthnak királyához. És mondának Ákhis szolgái… Vajjon nem ez-é Dávid, annak az országnak királya? Vajjon nem erről énekelték-é a körtánczban, mondván: Saul megverte az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét? És mikor eszébe vevé Dávid ezeket a beszédeket, igen megrémüle Ákhistól, Gáthnak királyától. És megváltoztatá magaviseletét ő előttük, és őrjönge kezeik között, és irkál vala a kapuknak ajtain, nyálát pedig szakállán folyatja alá. És monda Ákhis az ő szolgáinak: Ímé látjátok, hogy ez az ember megőrült, miért hoztátok őt hozzám? Szűkölködöm-e őrültekben, hogy ide hoztátok ezt, hogy bolondoskodjék előttem?…” (1 Sám 21, 10-15) 

Így menekült meg Dávid a saját keze által is egyre-másra pusztított filiszteusok kezéből.

2./ Az ammoniták Lót utódai voltak, egy hevesvérű, harcos bálványimádó nép. Bálványként Molok istent, mint a termékenység (hamis bálvány-) istenét tisztelték, gyakran mutattak be neki gyermekáldozatokat. Nem véletlen, hogy ez a nép szüntelenül ellenséges viszonyban élt Izráellel. Egyedül Dávid király volt az, aki az egyik ammonita királlyal, Náhással jó viszonyt ápolt valószínűleg még abból az időből, amikor fiatalabb korában Saul király üldözte őt.

„Lőn pedig azután, meghala az Ammon fiainak királya (Náhás), és uralkodék helyette Hánon, az ő fia. És monda Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, miképen az ő atyja is velem irgalmasságot tett; és hozzá külde Dávid, hogy vigasztalja őt szolgái által atyja halála felől. Mikor Dávid szolgái Ammon fiainak földére érkezének: Mondának az Ammon fiainak vezérei Hánonnak, az ő uroknak… Vajjon Dávid nem inkább azért küldötte-é hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák. Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, és elbocsátá őket. A mint ezt Dávidnak hírül hozták, eleikbe külde, (mert ezek az emberek igen meggyaláztattak) és ezt izené a király: Maradjatok Jerikhóban mindaddig, míg megnevekedik szakálotok; és úgy jőjjetek haza. Látván pedig az Ammon fiai, hogy gyűlöltekké lettek Dávid előtt… felfogadák Siriában a Béth-Réhóbbelieket és ugyancsak Siriában a Czóbeusokat, húszezer gyalogot, és Maakának királyát ezer emberrel, és a Tóbbelieket, tizenkétezer embert. A mint ezt Dávid meghallá, elküldötte Joábot (hadseregének főparancsnokát) és a vitézeknek egész seregét… (És Izráel győzelme után…) nem merének többé a Siriabeliek kijőni az Ammon fiainak segítségére.” (2. Sám 10, 1-7, 19)

3./ Dávid és Jonatán (Saul gyermeke) között barátság szövődött. Esetenként maga Jonatán mentette meg a saját apja haragjától Dávid életét. Így amikor Saul és a fia is meghalt, és Dávid az egész Izráel királya lett, maga mellé vette Mefibósetet, egykori jó barátjának Jonatánnak a fiát, aki ekkorra már felnőtt férfiú volt. Mefibóset amellett, hogy olyan megtiszteltetésben részesült, hogy együtt étkezhetett a királlyal, még megkapta apja és nagyapja (Saul király) teljes örökségét is. Mefibóset (tudván, hogy Dávid – bosszúból vagy féltékenységből az akkori szokásoknak megfelelően – akár ki is végeztethette volna őt, mint halálos ellenségének Saulnak a leszármazottját) a történtek után sokra tartotta, megszerette és tisztelte Dávidot. Amikor Dávid király pártütés miatt átmenetileg menekülni kényszerült Jeruzsálemből, Mefibóset, tekintettel arra, hogy lábai bénák voltak, nem tudott ugyan Dáviddal tartani, de annak sorsát és fájdalmát mélyen átérezve mindaddig gyászolt és vigasztalhatatlan volt, amíg a király vissza nem tért Jeruzsálembe. Amikor hírt kapott arról, hogy királya útban van hazafelé, máris elébe ment. Így emlékezik meg erről a Biblia:

„Méfibóset… eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve. És lőn, hogy mikor Jeruzsálemből kijött eleibe a királynak, monda néki a király: Miért nem jöttél… el velem Méfibóset? És ő felele: Uram király… mert sánta a te szolgád… Csakhogy az én uram, a királyom békességben hazajött! (Új ford.)” (2. Sám 19, 24-26, és 30) 

4./ Befejezésül elevenítsünk fel az Újszövetségből is egy Igeszakaszt! Ez nyilván emlékezetesebben él bennünk, mint az eddigiek. Pál apostol egyik jól ismert és gyakran olvasott levelében írta a következőket:

„Szeretném, ha tudnátok, hogy minden férfinak feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére. De minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz a fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna. Mert ha az asszony nem fedi be a fejét, akkor vágassa le a haját, ha pedig szégyen az asszonyra hajának levágása vagy leborotválása, akkor fedje be a fejét. Mert a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel ő az Isten képe és dicsősége, az asszony ellenben a férfi dicsősége… Ezért tehát kötelessége az asszonynak, hogy függősége jelét viselje a fején, az angyalok miatt is.” (1 Kor 11, 3-7, és 10 Új ford.)

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin