"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 1.

Az idézett kérdést bizonyára felismerted, – „Az apostolok cselekedetei” című könyvben található. Az Úr angyala Fülöp apostolt a Gázába vezető úthoz küldte, ahol hintójában az etiópok királynőjének magasrangú udvari tisztviselője, kincstárnoka utazott hazafelé. Jeruzsálemben járt az Istent imádni. Amikor Fülöp a hintó mellé ért látta, hogy a hintó utasa Ézsaiás könyvét olvassa, és megkérdezte tőle: „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” – válaszolta Fülöpnek az etióp kincstárnok (Apcsel 8, 26-31).

Miután mi magunk is úgy találjuk, hogy a Biblia írásai között sok olyan Ige van, ami nehezen érthető, elhatároztuk, hogy esetenként vissza-visszatérően előveszünk egy-egy ilyen Igét, és igyekszünk majd azt a Szentlélektől kapott tanítások, vagy a Szentlélek segítségével eddig gyűjtött ismereteink segítségével közérthetővé tenni, megmagyarázni.

A „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” 1.-ben Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből választottunk Igét. Így olvashatjuk:

„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.”(1 Kor 15, 51-52) 

Ha ezt az Igét egy másik, szintén Páltól származó Igével összevetjük, sok hasonlóságot találunk bennük. Ez a másik Ige a Thesszalonikaiakhoz írt első levélben olvasható:

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (1 Thessz 4, 16-17) 

Bizonyára valamennyien jól ismerjük ezeket az Igéket, mindkettő az elragadtatással kapcsolatos, és egyáltalán nem állíthatjuk, hogy kevésbé érthető. Legfeljebb „józanésszel” elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak, kivitelezhetetlennek tartjuk, de maga a kijelentés világos. Ennek ellenére az a tapasztalatunk, hogy különösen az elsőként említett Ige – csupán egyetlen benne található szócska miatt – sokakban zavart kelt, sőt ebből az Igéből kiindulva (éppen e szó miatt) sok tévtanítás kering a hívők körében. Több ilyet hallottunk és olvastunk már. Nézzük tehát, mi okozhatja a zavart, mi az, ami félreérthető, ami magyarázatra szorul!

Olvassunk el újra egy részt az elsőként idézett Igéből! „… az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni…” Később így olvashattuk: „… és isteni harsonával leszáll az égből…” Mint tapasztaltuk, a gondot a „harsona”, vagy másként „trombita” (esetleg más fordításban: „kürt”) szavak „utolsó” jelzője okozza. Miért problematikus ez? Azért, mert mint tudjuk, a Jelenések könyvében szereplő trombiták megszólalását követően apokaliptikus események sorozata kezdődik és teljesedik be a földön, a hetedik trombitaszó pedig, amely ott és akkor már az „utolsó” trombitaszó lesz, egyértelműen az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét hirdeti.  Az Úr Jézus Krisztus tehát azt követően jelenik meg, hogy a hetedik angyal is megfújta a trombitáját, azaz az „utolsó” trombitaszóra. De mint olvashattuk, a Biblia szerint az elragadtatás is az „utolsó” trombitaszóra történik meg. Ebből egyesek (megfelelő körültekintés és ismeretek hiányában, illetve a Szentlélek vezetése nélkül) sajnálatosan azt a – téves – következtetést vonták le, hogy ez a két esemény azonos időben történik majd. Ez a téves következtetés azután egy sereg további tévedéshez szolgált alapul. Akik tehát azt állítják vagy tanítják, hogy az elragadtatás az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor lesz, azok ezzel azt is állítják, hogy a Gyülekezet még a földön lesz a nagy nyomorúság idején, vagyis a Gyülekezet, amely mint tudjuk a Krisztus Teste, több évig ki lesz téve a Bárány (Aki maga Krisztus) és az Isten haragjának. Nem akarunk most további értelmetlen és hamis következtetéseket, tanításokat ismertetni és népszerűsíteni, ezért e kérdéskört a következő rövid és határozott kijelentésekkel kívánjuk lezárni:

-   Az elragadtatás még a Fenevad (Antikrisztus) és a hamis próféta nyílt fellépése előtt történik meg, ebből következően

-   a Gyülekezet nem éli át a földön a nagy nyomorúságot, a Jelenések könyvéből kiolvasható keresztényüldözés nem a Gyülekezet tagjai üldöztetéséről szól,

-   amikor a Biblia az „utolsó” trombitaszóról ír, akkor a két „utolsó” trombitaszó valójában nem ugyanaz a trombitaszó,

-   míg a Gyülekezet elragadtatására jelt adó „utolsó” trombitaszó egy ismétlődően újra és újra felharsanó trombitajelzés(-sor) „utolsó” jele, addig az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelét az egyes, önmagukban is kiemelkedő jelentőségű apokaliptikus történések előtt egyesével megszólaló hét trombita hetedik, azaz „utolsó”, hetedikként megszólaló trombitája adja hírül.

Ezt az utóbbi kis bekezdést részletezve: úgy kell elképzelnünk, hogy az elragadtatáskor egymást követően csupán rövid megszakításokkal, tehát szaggatottan, például négyszer szólal meg a trombita, és a negyedik („utolsó”) trombitaszóra „… feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt…”. Ezzel szemben, amikor megszólal a Jelenések könyvében írt egyik (első) trombita, akkor: „… lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre…” (Jel 8, 7), a második trombitánál „… mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe…” (Jel 8, 8), a harmadik trombitánál: „… leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya…” (Jel 8, 10) és így tovább. A hetedik trombitaszóra (amely tehát a trombiták közül az utolsóként megszólaló trombita harsogó hangja):

„… ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng… És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik (ez a név adatott neki: az Isten Igéje Új ford.)… Királyoknak Királya, és Uraknak Ura.” (Jel 19, 11-12, 13, 16) 

Méginkább érthetővé válik az elragadtatás kezdetét jelző – tehát nem utoljára megszólaló! – „utolsó” trombitaszó, ha belelapozunk Mózes könyveibe, ugyanis onnan tudhatjuk, hogy a sivatagi vándorlás során a tábor vezetésétől már Izráel fiai is bizonyos trombitajelek útján kaptak üzeneteket, utasításokat. Mivel ezek a kezdetleges trombiták (például akár a kosszarvból készült sófár is) nem dallamok lejátszására készültek, csupán sorozatban leadott megszólalásaikkal tudtak rövid üzeneteket, információkat továbbítani. Külön jele volt a figyelem felkeltésének, külön jele volt az ünnepre való felkészülésnek, külön jele az összegyülekezésnek, külön jele a táborbontásnak, a tábor elindulásának (elindításának), a riadónak stb. Egyik jelzés abban különbözött csupán a másiktól, hogy az egymás utáni megfújások száma, egymástól megkülönböztethetően más és más volt. Többezer év távlatából utólag is teljesen logikusnak tűnik, hogy minden esetben ki kellett várni, hogy hányszor szólal meg a trombita, cselekedni mindig csak az „utolsó” trombitaszóra kellett, illetve lehetett, hiszen az adta meg a jelzés értelmét, az üzenet pontos tartalmát.

Pál apostol, zsidó lévén, ráadásul katona lévén nagyon is jól érthette, amikor az Úr Jézus Krisztus közvetlenül vagy a Szentlélek útján kijelentette számára az elragadtatással kapcsolatos, trombitaszóhoz kötött dolgokat. Mint zsidó nyilván ismerte a mózesi (lényegében tábormozgással kapcsolatos) trombitajeleket, és mint katona, tisztában volt azzal, hogy a Gyülekezet mozgása, „elindulása”, tehát az elragadtatás is csak egy jól hallható vezényszóra, egy jól azonosítható határozott trombitajelre történhet meg. Trombita nélkül nincs sem táborbontás, sem gyülekezés, sem indulás… És végig kell várnia az égi jelet még az elragadtatásban segédkező és közreműködő angyaloknak is, hogy hibátlanul értsék, mire vonatkozik a parancs. Ezért fogalmazott tehát így Pál apostol: „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és…” „…mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra.”

Befejezésül még elmondanám neked, hogy a gyermekkorom egy részét egy hatalmas vasúti rendező-pályaudvar közelében töltöttem, valamennyi gyermekkori játszótársam édesapja vasutas volt. A vasúti vagonok között kergetőztünk, „harcoltunk”, bújócskáztunk. Akkoriban találkoztam először (és utoljára) azzal a vagontípussal, amit akkor fékezővagonnak neveztek. Ez teljesen olyan volt, mint bármelyik tehervagon, csak az egyik végéhez még odaépítettek egy kis fedett fülkét, egy kis kabint. Ebben a kabinban volt egy hatalmas, kormányszerű kerék, és amikor úton volt a tehervonat, mindvégig ült benne egy vasutas. Tudni kell, hogy abban a korban még túlnyomórészt gőzerővel működő mozdonyok voltak forgalomban. Ez a gőzmozdony csak önmagát tudta szükség esetén lefékezni, de az általa vontatott negyven-ötven áruval megrakott vagont nem, mivel akkor még erre nem létezett megfelelő műszaki megoldás. Hogy a vonat szükség esetén mégis idejében és megfelelő mértékben lefékeződhessen, a teherkocsik közé a kocsirendezők beépítettek két-három fékezővagont, így az abban utazó vasutas, megfelelő időben, annak a kormányszerű nagy keréknek az elforgatásával, „behúzta”, vagy „kiengedte” a saját fékét. Nyilván a mozdonyvezető tudta, hogy mikor kell az egész vonatot lassításra, vagy megállásra, tartózkodás esetén rögzítésre fékezni, illetve induláskor szabadjára engedni. A fékező- vagonokban ülő segítőtársaival úgy tudott kommunikálni, hogy a mozdonnyal füttyjeleket adott le, amit a fékezők meghallottak és annak megfelelően jártak el. Mivel a mozdonnyal más esetekben is kellett hangjelzést leadni – például beláthatatlan kanyar előtt, sorompó nélküli átjáróhoz közeledve, stb. – ezért kommunikálni csak a füttyök számának változtatásával lehetett. Három füttyre ki kellett engedni a féket, négy füttyre (és ez most komoly!) félig behúzni, öt füttyre megállításhoz (nem állóra fékezve) behúzni, hat füttyre a kerekeket állóra kellett fékezni. Amikor a fékezővagonban ülő vasutas meghallotta a mozdony füttyjeleit, elkezdte figyelni és számolni azokat. (Létezett ilyen munkahely!) Nyilván csak akkor cselekedhetett, amikor nem jött több fütty, tehát az „utolsó” füttyszóra. Ha akkor trombitát alkalmaztak volna, akkor az „utolsó” trombitaszóra.

Ezek ismeretében már „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” Magyarázatunkból sikerült-e megértened, hogy az „utolsó” trombitaszó – ellentétben sokak állításával – nem azonos a Jelenések könyvében utoljára (bár a maga nemében csakugyan „utolsó”-ként) megszólaló trombitaszóval? Hogy az elragadtatás nem esik egybe Urunk dicsőséges eljövetelével, hanem sokkal előbb, akár még ma, vagy holnap is megtörténhet? Hát ennek megfelelően állj készen!

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin