A teremtés rendje szerint…3.

„Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére… a férfinak nem kell befednie a fejét… szégyen, ha a férfi megnöveszti a haját.” (1 Kor 11, 4, 7, 14 Új ford.) 

Mindezek ismeretében térjünk vissza ahhoz a három kis történethez, amelyet a korábbiakban írtunk ki a Bibliából! Emlékszünk még ezekre? Az elsőben Dávid, megmenekülése érdekében eszelősnek tettette magát a filiszteusok között, a másodikban az ammoniták által felbérelt asszírok és Dávid király közötti konfliktusról emlékeztünk meg, amely azzal kezdődött, hogy Dávid követeit kémkedéssel gyanúsították meg, illetve a harmadik történetben a Dávidod szerető és tisztelő Mefibósetről, Jonatán fiáról írtunk röviden. Egyik esetben sem adtuk indokát annak, hogy miért éppen ezeket a történeteket ollóztuk ki a Bibliából, de ezt a rejtélyt most feloldjuk. A kulcsmondatok –sorrendben – a következők voltak:

1.  „És megváltoztatá magaviseletét ő előttük, és őrjönge kezeik között, és irkál vala a kapuknak ajtain, nyálát pedig szakállán folyatja alá.”

2.  „Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, és elbocsátá őket.”

3.  „Méfibóset… eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve.”

Ugye, feltűnt már, hogy mind a háromban szerepel (bár egymástól eltérő helyesírással ugyan) a „szakáll” szó? Ezek szerint szakállas volt Dávid, és szakállat viselt királyként is. Szintén szakállasak voltak az ő fogságba esett küldöttei, és szakállat viselt Saul unokája, Mefibóset is. Ennek a férfiúi testszőrzetnek a megemlítése tehát nem is olyan ritka a Bibliában, amiképpen azt gondolnánk. Lapozzunk csak bele az ószövetségi könyvekbe, és keressük meg, hogy a már eddig megismerteken kívül hol találkozhatunk még szakállviselettel kapcsolatos írással!

„Szóla ismét az Úr Mózesnek: Szólj Áron fiainak, és mondd meg nékik… szakálluk szélét le ne messék… Szentek legyenek Istenöknek…” (3. Móz 5, 1, 5-6)

 „… És Joáb megfogá jobbkezével az Amasa szakálát, mintha meg akarná csókolni… és általüté őt… és (az)… meghala…” (2. Sám 20, 9-10) 

„Mihelyt e dolgot meghallottam, megszaggatám alsó- és felső ruhámat… és téptem… szakállamat…”(Ezsd 9, 3)

„Azon a napon… az Úr… a szakállt is levágja.” (Ézs 7, 20 Új ford.)

„Férfiak jövének Sikemből, Silóból és Samariából: nyolczvan férfiú levágott szakállal, megszaggatott ruhában… hogy áldozzanak az Úr házában.”(Jer 41, 5) 

„Emberfia, fogj egy éles kardot… vágd le… a szakálladat!” (Ez 5, 1 Új ford.) 

Az előzőekben felsoroltakon túl tehát szakállat viseltek Áron fiai, de szakállat viselt a szép reményű, viszont pártütése miatt megölt Amasa is. Szakállas volt az Isten Igéit kifejezetten jól ismerő írástudó Ezsdrás is, és még sokan mások. Vajon Mózes testvérének, Áronnak, akit maga Isten választott ki Mózes mellé segítőtársul, akit a zsidó nép első főpapjának is szintén Isten választott ki, hogy ő járulhasson évente egy alkalommal a Szent Sátorban a színe elé, hogy engesztelést szerezzen Izráel fiai vétkeire, volt-e szakálla? Ha közvetlenül nem is ír erről a Biblia, de mégis elénk tárja az ezzel kapcsolatos ismeretet a 133. Zsoltárban, amely Dávid zsoltára és az Úr áldásáról ad kijelentést.

„Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak! Mint a drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán; a mely lefoly köntöse prémjére Mint a Hermon harmatja, a mely leszáll Sion hegyeire. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké!” (133. Zsolt 1-3) 

A mi elképzelésünkben Áron mindig is idős, szakállas főpapként élt, de kimondottan szakállasnak képzeltük Mózest és Ábrahámot, illetve a „bölcs” Salamon királyt, Ézsaiást, Jeremiást és a Jézus Krisztust követő Simon Pétert is valamennyi apostoltársával együtt.

Úgy tűnik, hogy a szakállviselet annyira elterjedt volt Izráel fiai között, hogy még bizonyos törvényeket is igényelt, hiszen visszakereshető, hogy a vele kapcsolatos teendők és elvárások helyet kaptak Isten törvényei között is. Szerepel a poklossággal kapcsolatos törvények között (3. Móz 13, 29-30), és a tisztulási törvények között is (3. Móz 14, 9). A vegyes rendelkezések között azonos helyen olvashatunk a vértől való tartózkodásról, a jövendőmondásról, a paráznaságról, mint ahol a szakáll-lal való bánásmódról esik szó (3. Móz 19, 26-29).

Érdekes, hogy a pogány népeket két esetben a Biblia „sima arcú”-aknak említi, amely még napjaink értelmező szótárai szerint is szakállszőrzet nélküli, simára borotvált arcot jelent. Ezek szerint a választott nép férfiai valamennyien szakállasak, a bálványimádó pogány népek fiai – akik nem ismerték az Isten akaratát – „sima arcú”-ak voltak?

„Induljatok gyorsan követek, a szálas és sima arcú néphez, a közelben és távolban rettegett néphez…” (Ézs 18, 2 Új ford.)

„Abban az időben ajándékot visz a Seregek URának a szálas és sima arcú nép, a közelben és távolban rettegett nép, az elsöprő erejű nép, amelynek hazáját folyók szelik át, a Seregek URa nevének helyére, a Sion hegyére.” (Ézs 18, 7 Új ford.) 

Ha a fentiek után bizonyítani lehetne, hogy maga Jézus Krisztus is szakállas volt, akkor vajon ki merné azt állítani a továbbiakban, hogy a zsidó férfiak, Ábrahám, Izsák és Jákób fiai, de még a Messiás is, nem Isten tetszésére viselték-e a szakállat? Bizony Jézus Krisztus, Isten Fia is szakállas volt. Ézsaiás könyvének 50. részében maga mondja az Úr Jézus Krisztus: 

„… Ímé, én dorgálásommal kiszáraztom a tengert, a folyókat pusztává teszem… Felöltöztetem az egeket sötétségbe, és gyászruhával födöm be azokat. Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat… és én nem voltam engedetlen… Hátamat odaadám a verőknek, és orczámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ézs 50, 2-6) 

Az utolsó, a 6. vers az Új ford. szerint: „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” Szakállat viselt tehát a mi Urunk, Megváltó Istenünk, Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus is. Mégpedig az Atya tetszésére, ismervén az Isten teremtői akaratát, teremtési rendjét, amiképpen Ábrahám fiai is, valamennyien. Ismételjük meg: valamennyien! Soha nem tűrte volna Isten, hogy az Ő választott népe szakállas legyen, ha ez nem az Ő akaratával lett volna egységben. Hiszen Ő népét saját papságának szánta és mintául más népek felé. Azonnal törvényben rendelkezett volna ennek a viseletnek a tiltásáról, ha ez a viselet nem lett volna kedves számára! Ha Ő a férfiembert nem szakáll-lal együtt tartotta volna férfinak, nem szakáll-lal alkotta volna meg már a kezdet kezdetén. Mózes első könyve szerint Isten férfit és asszonyt (nőt) alkotott (1 Móz 1, 27). Egyéb különbözőségek mellett a férfit rövid hajjal és szakáll-lal, a nőt hosszú hajjal és szőrzet nélküli bájos arccal teremtette, mert ezt így látta „igen jónak” (1 Móz 1, 31). És a földre küldött – mindenben engedelmes – Fiát is szakállasan látta saját gyönyörűségének:

„És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3, 17) 

Mi okból lehetett Jézus Krisztus az Atya gyönyörűsége? Mert (mondta Jézus):

„… mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8, 29) 

És ha Istennek Jézus Krisztus így tetszett, vajon Krisztus követői, a keresztneyk, és ezen belül természetesen a férfiak nem úgy tetszenének-e igazából a Teremtő Istennek, ha teremtői elképzelésének megfelelően valamennyien szakállat viselnének? Ez a személyes odaadásnak valóban csak egy külsődleges megnyilvánulása lenne, csupán egy hitbeli cselekedet, viszont tudnunk kell, hogy éppen ezek a hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. És cselekedetek nélkül létezhet-e hit?

Sokat időztünk az előzőekben a nők fejének (hajának) bekötése témájában, és bizonyítottuk, hogy bizonyos engedetlenség esetén megszégyenítésül kopaszra kell vágni, le kell borotválni a nő haját. A Biblia ismeri a férfiak megszégyenítésének is az ezzel hasonlatos módját, amely a szakáll megkurtításában, elcsúfításában, levágásában testesül meg. Amíg tehát egy nő a hajviseletébe való kíméletlen beavatkozással szégyenül meg, addig a Biblia szerint a férfi akkor, ha a szakálla szenved kárt. Emlékszünk még a másodikként írt történetünkre? Itt most megrövidítettük ugyan, de lényegében ezt olvashattuk: „Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá… és elbocsátá őket… ezek az emberek igen meggyaláztattak… ezt izené a király: Maradjatok Jerikhóban mindaddig, míg megnevekedik szakálotok; és úgy jőjjetek haza.” De olvashattunk arról is, hogy Izráel számára Isten milyen fenyítést, megaláztatást helyezett kilátásba további engedetlenségük eseté:„Azon a napon… az Úr… a szakállt is levágja.” És olvashattunk egy másféle megalázásról is: „Emberfia, fogj egy éles kardot… vágd le… a szakálladat!”

A férfiember szakállatlansága tehát olyan szégyen, mint a nők kopaszsága.

Amikor egyik hittestvérünket megkérdeztük, hogy megvallottan igaz keresztény léte ellenére, miért nem visel szakállat, akkor azt válaszolta, hogy az első apostoli gyűlés (Apcsel 15), amely arról hozott határozatot, hogy az Isten által a zsidóknak adott törvények és előírások közül melyeket kell betartaniuk a pogányokból lett keresztényeknek, nem írta elő, hogy az ilyen keresztények számára kötelező lenne a szakállviselet. Tehát ez nem kötelező. Egyébként sem kell a pogányokból lett keresztényekre fölösleges többletterheket tenni, mondta ki az apostoli gyűlés. Egyetértünk testvérünkkel. Bár azt sem írta elő ez az apostoli gyűlés, hogy ne járjunk jövendőmondókhoz, a jövőnket ne a csillagok állásából (horoszkóp) igyekezzünk kifürkészni, vagy azt sem tiltotta meg (holott Isten megtiltotta a népe számára), hogy halottidézőket keressünk fel. Mégsem tesszük. Miért? Mert az Ószövetségből megismertük a Teremtő Istenünk e dolgokkal kapcsolatos szent és tökéletes akaratát. Tudhatjuk, mi a bosszantó és mi a kedves számára. És tudhatjuk azt is, hogy milyen sok múlik azon, hogy mindennapi életünk során kedvesek vagyunk-e Őelőtte. Kedvesek vagyunk-e az Úr Jézus Krisztus előtt, Akit – az Atya Isten szent és tökéletes végzése szerint – most közvetlen Urunkként tisztelünk a megváltás óta, Akié most minden hatalom mennyen és földön? Akarunk-e mindenben a kedvében járni? És ha Ő a férfiember Alkotója is, és Ő szakállat adott a férfiembernek, vajon törvény nélkül, és mindenfajta apostoli rendelkezés nélkül is, nem azzal tudnák-e az Őt követő férfiak Őiránta való engedelmességüket kifejezni, ha egyéb engedelmességi cselekedeteik mellett szakállat is viselnének? Vajon ki az, aki befolyása alatt tudja tartani még az istenfélelmet valló férfiakat is, hogy bibliai alapokat nélkülözve az egykori pogány népek istentelen szokása szerint simára borotválják az arcukat, női arcot viseljenek? (Szerintünk nem nehéz megtalálni a háttérben alattomosan megbújó felbujtót. Ugye, tudod, kire gondoltunk?)

Ha mindezek ismeretében a szakállviselet számodra csak egy többletteher, akkor csak borotválkozz tovább, még azzal is megnyugtatunk, hogy a szakállviselet nem üdvösség kérdése! Javasoljuk viszont, hogy néhanapján gondolkozz el azon, miért növekszik az arcodon napról-napra és szüntelenül a szőr? Talán a te akaratodból?

Isten áldűsa legyen az áhítatok olvasóin