"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 3.

„Vajjon érted-é, a mit olvasol?” – kérdezte Fülöp apostol az etióp kincstárnoktól. „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” – válaszolta a kincstárnok (Apcsel 8, 30-31). Elhatároztuk, hogy esetenként vissza-visszatérően előveszünk egy-egy nehezebben érthető Igét a Bibliából, és igyekszünk azt a Szentlélektől kapott tanítások, vagy a Szentlélek segítségével eddig gyűjtött ismereteink segítségével közérthetővé tenni, megmagyarázni.

A „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” 3.-ban Máté apostol evangéliumából választottunk ki egy Jézus Krisztus szájából elhangzó kijelentést, (mindössze egyetlen mondatot) amelynek megfelelő értelmezése még többszöri olvasás vagy hallás után is nehézséget jelent sokak számára. Nehezen érthető, hogy valójában mit is mondott Urunk. A szóbanforgó mondatot először szövegkörnyezetében meghagyva idézzük. Így olvashatjuk:

„Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint. Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában (országával Új ford.).” (Mt 16, 24-28) 

A többek által kritikusnak, nehezen értelmezhetőnek tartott mondat az utolsó mondat, a 28. Igevers, amely így szól: „Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában (országával Új ford.).” Először próbálkozzunk meg újra a mondat megértésével, de most már közösen! Jézus Krisztus mintha azt mondta volna, hogy a körülötte állók közül nem hal meg mindenki. Aki hisz én bennem, ha meghal is, él (Jn 11, 25) – gondolhatnánk. Talán ez a mondat első részének az értelme. Csakhogy a mondat folytatódik, és arról szól, hogy ez mindaddig így lesz (így marad?), amíg Ő vissza nem tér, vagyis az Ő dicsőséges visszajöveteléig. „… nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni…” Hogyan? A jelenlévők közül némelyek, akik nem halnak meg vagy nem haltak meg, akkor halnak meg, amikor az Úr Jézus Krisztus visszajön? Hogyan lehetséges ez, és lehetséges-e ez egyáltalán? Hányszor, de hányszor olvastuk pedig már ezt a részt a Bibliában, és átsiklottunk fölötte. Miért? Mert úgy általában megértettük az Igeszakasz mondanivalóját, az utolsó mondat pedig mintha ott sem lett volna. Úgy érezzük, ismét jogos a Fülöp apostol által feltett kérdés: „Vajjon érted-é, a mit olvasol?”

1./ A megértéshez elsődlegesen az szükséges, hogy világosan értsük, miről beszélt Jézus Krisztus a vizsgált, nehezen érthető kijelentése előtt. A választ tömören úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az üdvösség útjáról beszélt. Elmondta, hogy követőinek súlyos teherként, mintegy keresztként kell hordozniuk saját maguk, saját énjük megtagadását. Fel kell hagyniuk addigi hiábavaló életükkel, kárnak és szemétnek kell ítélniük addigi céljaikat, vágyaikat, szokásaikat. „… a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” – mondta Jézus Krisztus, és egy kérdéssel folytatta mondanivalóját. Hiszen mire jut az ember azzal, ha rövid földi élete során akár az egész világot (az egész kozmoszt) is megszerzi, magának, lelkében pedig kárt vall? Mire jut ezzel a rövid ideig tartó jóléttel, megelégedettséggel, ha az örökkévalóság számára viszont elveszett? Ha nem juthat be a Mennyek országába… Vagy tud-e valamiféle váltságot adni az életéért, meg tudja-e venni saját erejéből maga számára az örök életet? „Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” Továbbolvasva az Igeszakaszt beláthatjuk, hogy minden ember élete fölött az Úr Jézus Krisztus mond majd ítéletet. Az ítélkezés során nem a földi sikerek, az itt elért világi eredmények alapján dönt majd, hanem annak alapján, hogy valaki – hordozva saját keresztjét – mindvégig hűen követte-e Őt, Isten Fiát. Képes volt-e (Jézus Krisztus szavaiban bízva) inkább a halálba adni saját életét, csakhogy bemehessen az örök életre, a Mennyek országába? Hogyan mondta Jézus Mártának?

„… Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal.” (Jn 11, 25-26)

Aki tehát még földi élete során befogadja hittel a szívébe az Úr Jézus Krisztust, ha biológiailag meghal is (a teste), az időközben újjászületett szelleme (énje) tovább él, és soha többé nem pusztul el. Mennyei testben együtt élhet – immáron örökre! – az ővele hasonlóan hívőként elhunyt szeretteivel, korábbi és későbbi hívőtársaival, és nem utolsó sorban Isten Fiával, aki saját vérét, saját földi életét adta oda őérte, megfizetve azt a bizonyos váltságdíjat az ő életért is. Az így életbemaradt személynek nem árt még a második halál (görögül: tanatosz) sem (Jel 20, 6 és 1 Thessz 4, 16-17).

2./ A megértéshez az is szükséges, hogy világosan értsük, mi jelent az a bibliai fogalom, hogy második halál. A második halál (tehát görögül: tanatosz), mint esemény akkor következik be, amikor valakinek a szelleme már nem a testétől válik külön (szakad el), mint a biológiai (minden embernél bekövetkező első) halál esetében, hanem az Úr Jézus Krisztus ítélete következtében magától Istentől szakad el – örökre. Ez a második halál, amikor az Isten számára értéktelen kacattá vált szellem (-ember) a soha vissza nem fordítható örök gyötrelem helyére kerül, a gyehennának (szemétdombnak) mondott tüzes tóba. A második halál azon túl, hogy esemény, egy soha véget nem érő állapot is, mind emellett a „kénkővel égő tüzes tó”, a „tűz és kénkő tava”, illetve az „örök tűz” a második halál. Maga a kárhozat. Négy, kiemelten fontos szövegkörnyezetben olvashatunk erről a helyről a Bibliában.

„És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének.” (Jel 19, 20) – Mindez az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor következik be.

„És az ördög… vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké.” (Jel 20, 10) – Ez az Ezeréves Békebirodalmat követően történik meg.

„És láték egy nagy fehér királyiszéket… és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve… És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vetteték.” (Jel 20, 11-12, 15) – Ez is az Ezeréves Békebirodalmat követően történik meg. 

Ugyanebben a tüzes tóban végzi a „halál” és a „pokol” is (Jel 20, 14), de idekerülnek a bukott angyalok (Sátán angyalai), illetve az úgynevezett „átkozottak” is (Mt 25, 41). Témánk szempontjából kifejezetten lényeges, hogy mit ír a Biblia, pontosabban mit mond maga az Úr Jézus Krisztus erről a gyötrelem helyéről, a kárhozatról a Máté evangéliuma szerint.

„Akkor szól majd (az Úr Jézus Krisztus) az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem… Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25, 41-43, 45-46) 

Mindez az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor következik be, amikor ítéletet mond az elébe gyűjtött népek fölött. Közvetlenül (soron kívül!) az örök tűzre, a kárhozatba jutnak azok a pogányok, akik a Fenevad (Antikrisztus) uralkodásának nehéz és nyomorúságos időszakában nem tértek meg, nem hallgattak a 144000 elpecsételt zsidóra, de nem hallgattak a munkálkodásuk nyomán megtért, zsidókból és pogányokból lett keresztényekre sem, sőt a Fenevaddal együtt mindvégig a mennyek Istenét káromolták, még a földet ítéletként sújtó csapások miatt is (Jel 16, 9, 11, 21). Istentelenségük mellett azzal tetézték még gonoszságukat, hogy szemet hunytak a nagy nyomorúság alatti irgalmatlan keresztyénüldözés felett, vagy éppen segédkeztek, aktívan részt is vettek abban. Ezek az „átkozottak”, ők – nem várva meg a nagy fehér királyi szék előtti fentebb említett ítélkezést – soron kivűl kerülnek a második halál (tanatosz) állapotába, soron kívül vettetnek a soha véget nem érő gyötrelembe, a tüzes tóba. Mikor következik be mindez? Az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor, úgy is mondhatnánk, hogy amikor az emberek „… látják az embernek Fiát eljőni…”

3./ A megértéshez végezetül ismernünk kell, hogy a vizsgált kijelentésben a halál szó helyén az eredeti szövegben a már többször is említett „tanatosz” görög szó áll, azaz a második halálról beszélt e helyen Jézus Krisztus. „… vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a (második) halált, a míg…”

Már csupán annyi szükséges, hogy egymáshoz illesszük eddig megszerzett, vagy a fenti sorok segítségével felelevenített ismereteinket. Hogyan mondta Jézus Krisztus? „Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek (akik már felismerték, vagy feltámadásom után felismerik, hogy én vagyok az ő Megváltójuk, akik az én szavaimra képesek voltak megtagadni önmagukat és felvenni keresztjüket, akik hittek bennem és mindvégig hinni is fognak bennem, ők azok), a kik nem kóstolják meg a (második) halált (akik üdvösségre jutnak, énhozzám jönnek, énvelem lesznek a Mennyek országában, ezért soha meg sem tudnák, hogy mi az a második halál, őnekik sem képük, sem fogalmuk nem lesz annak szörnyűségeiről mindaddig:), a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában (országával Új ford.).” Akkor kerül a Fenevad (Antikrisztus), a Hamis próféta és az „átkozottak” serege a tűz tavába, a második halálba, mert akkor ítéli meg a dicsőségben visszatért Úr Jézus Krisztus a népeket. Ez az első alkalom, amikor az üdvözültek bepillantást nyerhetnek a kárhozatba, beleláthatnak annak szörnyűségeibe, benyomást szerezhetnek annak borzalmairól, és először érezhetik át teljes valójában, hogy mi elől menekültek meg, hogy mennyit köszönhetnek Megváltó Uruknak, hogy milyen sors várt volna reájuk, ha Isten Fia nem adta volna oda őértük az életét, vagy ők visszautasították volna Isten kegyelmét.

Ezek ismeretében már „Vajjon érted-é, a mit olvasol?”

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin