Hogyan döntsünk?...2.

A Krónikák első könyvében Dávid király időskori utolsó intézkedései között olvashatunk arról, hogy az élettel betelve fiát, Salamont tette Izráel királyává. Fiára bízta a jeruzsálemi templom felépítését is, viszont még életében gondoskodni kívánt arról, hogy a leendő templomban majd minden szépen és rendben, a helyhez méltóan történjen. Ennek érdekében meghatározta, hogy milyen létszámú legyen a kapuőrség, Áron leszármazottai közül kik és milyen mértékben, milyen sorrendben vegyenek részt a papi szolgálatban, előre beosztotta az Úr Háza körüli szolgálatokra a lévitákat, a dicsőítésre az énekeseket, a kincstár őrizőit… és így tovább. A döntések lényegében arról szóltak, hogy az egyes templomi tevékenységeket Izráel fiai közül melyik törzs (nemzetség), és azon belül melyik család, egymást követően milyen sorrendben végezze majd. A döntéseket mindenkor sorsvetéssel, sorsolással hozták meg Dávid király és főbb emberei jelenlétében (1 Krón 24, 7 és 25, 8-31 és 26, 13-14).

A babiloni fogságból visszatértek még azt is sorsvetéssel határozták meg, hogy az újjáépített jeruzsálemi templom égőáldozati oltárához mikor és melyik család, milyen mértékben köteles a tűzifát biztosítani (Neh 10, 34), illetve mely családok költözzenek fel a távolabbi vidékekről az időközben megfogyatkozott létszámú Jeruzsálembe (Neh 11, 1).

A sorsolásokat a papok végezték, lehetőség szerint a mindenkori főpap. A jelentősebb ügyekben megtartott sorsolásokat az Izráel fiai közül legmagasabb tisztséget betöltő vezető és az egyes nemzetségek vezetői vagy vénei jelenlétében folytatták le. Maga a sorsolás általában az Urimmal és Tummimmal (Thummimmal) történt. Az Urimról és Tummimról Mózes második könyvében olvashatunk először, amikor Mózes rendelkezéseket kapott a Sínai hegyen Istentől, többek között Izráel főpapjának öltözékére vonatkozóan is.

„És viselje Áron (Izráel első főpapja) az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, a mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőűl az Úr előtt szüntelen. Azután tedd az ítéletnek hósenébe az Urimot és Thummimot, hogy legyenek azok az Áron szíve felett, a mikor bemegy az Úr eleibe, és hordozza Áron az Izráel fiainak ítéletét az ő szívén az Úr színe előtt szüntelen.” (2. Móz 28, 29-30) 

Mózes mindent úgy cselekedett, ahogyan az Úr megparancsolta neki.

„És reá adá Áronra a köntöst, és felövezé őt az övvel, és reáveté a palástot, az efódot is reáadá… És feltevé arra a hósent, és betevé a hósenbe az Urimot és a Thummimot.” (3. Móz 8, 7-8)

El kell ismernünk, hogy a Bibliából mindössze ennyit tudunk a sorsvetés eszközeiről. Amíg a hósen kialakításának részleteit részletesen ismerteti a Biblia (2. Móz 15-28), addig az ebben tárolt Urimról és Tummimról nincs egyéb információnk. (Mózes mégis könnyedén el tudta készíttetni ezeket, mivel betekintést kapott a mennybe, és ott módjában állt látni ezek eredetijét.) Hogy mégis fogalmunk legyen a sorsvetés eszközeiről (de ez részünkről is csupán találgatás!), lehetett az például két azonos méretű golyó, esetleg azonos méretűre és díszítéssel faragott fadarab, amelyek mindössze a színükben tértek el egymástól. Így amikor Áron főpap vagy későbbi utóda a hósenbe helyezett Urim és Tummim közül – az ő határozott tudta nélkül – előhúzta azok egyikét, máris megszületett a döntés. (Talán hasonlóan a napjainkban is közismert „fej vagy írás” sorsoláshoz.)

Az Urimmal és Tummimmal történő sorsolásnál a lényeg egyébként sem az eszközök kiviteli alakja volt, hanem az, hogy a sorsolást Isten embere végezte Isten előtt, a sorsolás útján történő döntéshozatalhoz minden esetben hittel kérve Isten vezetését, áldását és személyes jelenlétét. A (fő-)pap mellett mindvégig jelenlévő tanúk ugyanezzel a lelkülettel, kéréssel és hittel álltak Istenük elé. Szerepük nem annyira a sorsolás rendben történő lebonyolításának hitelesítése volt, hanem sokkal inkább annak kifejezése, hogy a sorsolással önmaguk is egyetértenek, alázattal kérik és elfogadják, hogy helyettük – bízva Isten gondoskodó szeretetében és jóságában, bölcs előrelátásában –, Isten döntsön, egyben személyes jelenlétükkel Isten felé a saját hitük mellett kifejezésre juttatták mindazok hitét is, akiknek a képviseletében részt vettek a sorsoláson. Hogyan olvastuk az előzőekben Mózes negyedik könyve 34. részében  a Szent Földre való bevonulás idején Isten utasítását? (Isten jelölte ki a sorsolást végzőt, illetve a sorsoláson résztvevőket is.) „Ezek azoknak a férfiaknak nevei, a kik örökségül fogják néktek elosztani azt a földet: Eleázár, a pap, és Józsué, a Nún fia. És törzsenként egy-egy fejedelmet vegyetek mellétek…” Eleázár, Áron harmadik fia volt, egyben Áron utóda a főpapi tisztségben, Józsué pedig a nép vezetője, Mózes utóda volt.

Az Urimmal és Tummimmal történő döntésről olvashatunk még Mózes negyedik könyvében is, ahol leírja a Biblia, hogy ezekkel kell majd Józsuének mindenkor döntést kérnie az Úrtól arra vonatkozóan, hogy ellenségeivel szemben harcba induljon-e népével avagy sem, illetve arra vonatkozóan is, hogy mikor térjen haza a harcokból (4. Móz 27, 21). Ezsdrás könyvében is megtalálható az ezekkel az eszközökkel történő sorsvetés (Ezsd 2, 63), de található reá példa Nehémiás könyvében is (Neh 7, 65).

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy bizonyos dolgok kimenetelével kapcsolatban nem csak a zsidó nép, hanem a környezetükben élő kortárs pogány népek is (ha nem is Urimmal és Tummimmal, de) alkalmazták a sorsvetést, mint döntési módszert. Ahasvéros perzsa király uralkodásának idejében a zsidógyűlölő Hámán előtt sorsvetéssel döntötték el a birodalom területén élő zsidó kisebbség kiírtását (Eszt 3, 7), de más esetben más népek is hoztak így kegyetlen döntéseket az idők folyamán a zsidó néppel szemben (Jóel 3, 3). Sorsvetéssel választották ki egy pusztító viharba került hajó egyik utasát is, Jónást (Jón 1, 7), és visszaemlékezhetünk arra, hogy a római katonák egyike sorsvetéssel jutott hozzá a kereszten szenvedő Jézus Krisztus köntöséhez is (Mt 27, 35).

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin