Isten: szeretet...1.

János első leveléből olvassunk el egy Igeszakaszt! Ezúttal az Új fordításból idézünk.

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent, aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1 Jn 4, 7-11 Új ford.)

Így olvastuk: „… és aki szeret (akiben szeretet van), az (az) Istentől született, és ismeri Istent…”. Úgy gondoljuk – anélkül, hogy a kijelentés lényegét megváltoztatnánk – az „ismeri Istent” jobban megértjük, ha az „ismeri” szó helyett inkább a „közösségben van Istennel” kifejezést alkalmazzuk. Ezekután így olvashatjuk: „… és aki szeret, akiben szeretet van, az az Istentől született, és az közösségben van Istennel, aki pedig nem szeret, az nincs közösségben Istennel (annak semmi köze sincs Istenhez), mert Isten szeretet.”

A Biblia szerint a szeretet, nem emberi tulajdonság. A szeretet Isten tulajdonsága. Az ember nem tud szeretni, születésekor ezt a tulajdonságot nem hozza magával a génjeiben, ez nem örökölhető, mint bizonyos képességek, adottságok. Nikodémusnak azt mondta Jézus Krisztus, hogy az embereknek újonnan kell születniük (Jn 3, 7). És Isten hajlandó újjászülni bennünket! Újjászületésünkkor pedig az Úr Jézus Krisztustól megkapjuk a Szentlelket, az Úr Jézus Krisztus Lelkét, az Isten Lelkét, Aki által a szívünkbe költözik (egyebek mellett) az Isten szeretete. Immáron tudunk szeretni, hiszen az újjászületés óta bennünk lakozó Szentlelke által már közösségben vagyunk Ővele, „van közünk” egymáshoz. Idézzük fel, hogy az apró kiegészítésekkel hogyan olvastuk! „… és aki szeret, akiben szeretet van, az az Istentől született, és az közösségben van Istennel, aki pedig nem szeret, az nincs közösségben Istennel (annak semmi köze sincs Istenhez), mert Isten szeretet.”

Miután az újjászületéssel Isten szeretete áradt a szívünkbe, ez a szeretet előbb-utóbb lelkünk, személyiségünk részévé válik. Az újjászületéssel tehát az isteni szeretet birtokosa lettünk, méghozzá kegyelemből. Mert hittünk Istennek, elfogadtuk szent akaratát, magunkévá tettük kijelentéseit, parancsolatait, és az életünket – az Ő tetszése szerint (Jn 6, 29) – egyetlen Fia kezébe tettük, és egyetlen Fia az Úr Jézus Krisztus nevére keresztelkedtünk meg.

A későbbiekben már a bennünk lakozó – Istentől származó – szeretettel tudjuk szeretni embertársainkat, az értünk életét adó Megváltó Urunkat, és nem utolsó sorban szent Atyánkat, aki az Ő egyetlen Fiát adta értünk „… engesztelő áldozatul bűneinkért”. Ennek ellenére tudnunk kell, hogy az a szeretet, amellyel mi szeretjük Istent, eltörpül amellett a szeretet mellett, ahogyan Ő szeret bennünket. „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent…” Isten szeretete tehát mindenekfölött álló, páratlan, emberi elmével felfoghatatlan mértékű. Lényére nem csupán az örökkévalóság, a mindentudás és a mindenhatóság, a mindenütt jelenlévőség jellemző, hanem Isten lényének ugyanilyen meghatározó értéke a szeretet is. Isten országa tehát nem más, mint: a szeretet országa, a szeretet királysága.

Amikor Pál apostol a szeretet válfajairól, jellemzőiről, sajátosságairól, megnyilvánulási formáiról írt a Korinthusban működő helyi gyülekezetnek, akkor így fogalmazott: (Mivel a mai köznyelvhez közelebb állónak véljük az Új fordítás szövegét, ismét abból idézünk.)

„A szeretet türelmes, jóságos a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik…” (1 Kor 13, 4-8) 

Az Istenünket jellemző szeretet, a szeretet minden itt felsorolt sajátosságát magában hordozza. A lényét átható szeretet tehát maga a tökéletes szeretet (görögül agapé), amely, mint olvashattuk: türelmes, jóságos, nem irigy (önző módon nem félti a jobb helyzetét), nem féltékeny (nem bosszankodik más sikerén vagy jobb helyzetén), nem kérkedő, nem öntelt, nem tolakodó, nem bántó, nem a maga hasznát keresi, nem haragvó, nem a rosszra figyel, távol van mindenféle hamisságtól, az igazságban örvendezik, megértő, reménykedő, hosszútűrő, soha el nem múló. Mivel Isten örökkévaló, a szeretet is örökkévaló. 

Keressük meg, hogy a szeretet melyik válfajába illeszthető be Istennek az a szeretet-megnyilvánulása, hogy „… elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”! Ha ezt sikerül megtalálnunk, akkor Istenről még több ismeretünk lesz, még jobban megismerjük szeretetének egyedülállóságát, páratlanságát, személye így még vonzóbb lesz számunkra. Még közelebb kerülhetünk Őhozzá, még szorosabb közösség alakulhat ki közöttünk. S miután tudjuk, hogy csak akkor lehet bennünk szeretet, és ez a bennünk lévő szeretet csak akkor fejlődhet tovább, ha mind szorosabb közösségbe kerülünk Istennel, vizsgálódásunk máris nem mondható öncélúnak vagy fölöslegesnek.

Miután a szeretet türelmes, jóságos… mi úgy találtuk, hogy jóságos szeretete (jósága, jóindulata) indította Istent arra, hogy elküldje a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Jól döntöttünk? Hát persze, hogy jól, hiszen még a köznyelv is gyakran úgy emlegeti Istent, hogy „Jóisten”. Még Jézus Krisztus is ezzel a „jó” jelzővel illette Istent (az Atyát) a gazdag ifjúval történő találkozása alkalmával.

„… monda néki… Senki sem jó, csak egy, az Isten…” (Mt 19, 17) 

Nézzünk meg néhány – Isten jóságával kapcsolatos – Igét a Zsoltárok könyvéből! 

„… Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!” (25. Zsolt 7 Új ford.)

„… azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben, láthassam, milyen jóságos az ÚR…” (27. Zsolt 4 Új ford.)

„Hallgass meg, URam, jóságos szeretettel…” (69. Zsolt 16 Új ford.)

„… Jóságos szereteteddel ments meg engem!” (109. Zsolt 21 Új ford.)

„Az ÚRnak minden útja igaz, és minden tette jóságos.” (145. Zsolt. 17 Új ford.)

Megfigyeltük, hogy Károlyék ezt az Isten személyiségére oly jellemző jóságot, többnyire kegyelemnek, kegyességnek fordították, amelyből arra következtetünk, hogy a héberben a jóság és a kegyelem, kegyesség valószínűleg rokon értelmű fogalmak. Ezzel a felcseréléssel viszont érthetőbbé válik ez a Jakab apostol könyvében írt jólismert Ige: „… igazi kegyesség… ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…” (Jak 1, 27). Helyette: „… igazi jóság… ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…”. Vagyis az igazi „kegyesség” nem más, mint az igazi „jóság” (meg nem fizethető, vissza nem adható, viszonzás nélküli, önzetlen szeretet).

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin