Napi remény...02.

Új tanév, másként…

"Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény." Ef 4,22-24

Ahogy újra beindul a tanév megszokott rendje, elhatároztam, hogy nem lesz több anyahiszti reggelente. Szeretném, ha idén a reggeleink kevésbé lennének idegesek, hangosak, kaotikusak.

Akkor döntöttem el, hogy ezentúl másként lesz, amikor tavaly, tanév vége felé sorozatosan üvöltözéssé fajultak a reggeli készülődések. Egyik nap, mikor beálltam az iskola elé, a kocsiban vibrált a feszültség. Nem akartam, hogy a búcsúszavaim is kemények legyenek, megpróbáltam hangnemet váltani: „Drágám, szeretlek – mondtam a lányomnak. - Sajnálom, hogy ilyen durva reggelünk volt.”

„Minden reggelünk durva” – vágott vissza, mielőtt rám csapta a kocsiajtót.

Kevés dolog nyújt nagyobb anyai sikerélményt, mint egy ilyen megjegyzés, ugye?

Míg próbáltam tompítani az ütés fájdalmát a mellkasomban, így gondolkoztam: Ez így nem mehet tovább. Minden reggel megfogadom, hogy nem kiabálok a gyerekekkel. És minden reggel felhúz valami, ami miatt nem tudom betartani.

Ismerős?

Nem mintha reggel azzal ébrednénk, hogy ma haragudni akarunk a szeretteinkre, így van? Én többnyire jó hangulatban ébredek. De aztán a stressz, hogy mindenki időben kívül kerüljön az ajtón, kihozza belőlem a hárpiát.

Egyik nem találja a cipőjét. A másik még ki kell, hogy nyomtasson egy beadandót, de a nyomtatóból kifogyott a festék. A szendvicsekhez való kenyér még a boltban van, mert tegnap elfelejtettem venni. A tetejébe, semmi készpénz nincs itthon, hogy odaadjam nekik, vegyenek maguknak valamit ebédre.

Nyafogás erről. Panaszkodás arról. Közben úgy érzem, nem készülünk el időre. Mindez feltorlódik bennem, és robbanok.

Szeretném, ha az idei tanév más lenne. Ha az történne, amit az Ef 22-24 leír: újuljak meg gondolkodásmódomban. A „megújulni” értelmű görög szó a kaino. Azt is jelenti, hogy különleges, nem közönséges. Különleges nyugalom megtestesítője szeretnék lenni a káosz közepén, a béke példaképe gyermekeim számára. Ezért kialakítottam egy tervet:

Szólok a világnak, hogy várjon. Mikor felébredek, az agyam olyan, mint egy száraz szivacs. Amit legelőször magába szív, az itatja át legmélyebben. Ha nem akarom, hogy a stressz uralkodjon rajtam egész nap, hagyjam szegre akasztva a világot addig, míg magamba nem szívom azt, ami megújítja a gondolkodásomat: Isten Igéjét.

Jusson eszembe, mekkora áldás, hogy vesződhetem velük. Ha meg akarom újítani a viselkedésemet, meg kell újítanom a hozzáállásomat is. Lehet, hogy nagyon idegesítőnek tűnik, de valljuk be: egy elszórt cipő, egy nem tökéletes uzsonna igazából nem nagy ügy. Apró bosszúságok, amik a nagy áldások velejárói. 

Hagyjam, hogy gyermekeim vállalják a felelősséget. Gyermekeim felelőtlensége ne várjon tőlem sürgősségi ellátást. Úgy kell közölnöm elvárásaimat, hogy megértsék, döntéseik következményeit nekik kell vállalniuk. Például, ha az utolsó pillanatra hagyják a nyomtatást, és nincs festék a nyomtatóban, az iskolában kell kinyomtatniuk, vagy később fogják beadni a leckéjüket. Ha én akarom megoldani, akkor csak dühkitörés, „mindent nekem kell intézni!”-hiszti lesz belőle részemről. Hadd ne én üvöltsek gyermekeimmel, hanem hanyagságuk következményei.

Biztos, hogy nagyon oda kell figyelnem, hogy mindez sikerüljön, nem megy majd azonnal, és nem lesz egyből tökéletes. De alig várom, hogy kipróbáljam. Alig várom, hogy „magamra öltsem az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény”. Ez most ugyanaz, mintha azt mondanám, alig várom, hogy kevesebb mamahisztivel, nagyobb békességben teljen ez a tanév.

Uram, köszönöm kegyelmedet, amit nyújtasz nekem. Nem akarok tovább az eddigi kiabálós anyuka lenni. Segíts, hogy gyakorlatba is át tudjam ültetni, amit elhatároztam. Jézus nevében, Ámen.

Folytatás holnap

ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN AZ ÁHÍTATOK OLVASÓIN