Mire szól a mi elhívásunk?...3.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert a kiket eleve ismert (kiválasztott Új ford.), eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8, 28-30)

Észrevetted, hogy múlt időben van az Ige utolsó szava? Akik Istent szeretik azokat nem megdicsőíti majd, hanem „azokat meg is dicsőítette”. Újjászületett keresztényként ez a helyzeted Teremtő Istened előtt. Természetesen, mint jó Atya, szeretetéből intelmeket és tanácsokat is adott egyes elhívásai mellé, sőt azokon túl is. Mi most az elhívások némelyikéhez szőtt intelmek és tanácsok közül megemlítünk néhányat számodra – emlékeztetőül.

„Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ez egy ígében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Gal 5, 13-14)

„Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett…” (Róm 15, 1-3)

„… járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, melylyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, Igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében.” (Ef 4, 1-3)

„És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak legyetek. A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Kol 3, 15-16)

„… mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, (egyetértők, együttérzők Új ford.) atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek: Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek (örökítsetek).” (1 Pét 3, 8-9) 

Befejezésül álljanak itt ismét Péter apostol szavai, aki elhívásunk és kiválasztásunk megerősítésére szólít fel bennünket, a Szentlélek által! 

„… a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt (ismeretet Új ford.), A tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha (nem fogtok megbotlani soha Új ford.)” (2 Pét 1, 5-10)

Talán méltóbb Igével nem is zárhatnánk írásunkat, mint Jézus Krisztus jól ismert és sokszor ismételt saját szavaival:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13, 34-35)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Mire szól a mi elhívásunk?...2.

 „Hiszen szól az Isten… de nem ügyelnek rá! Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek… Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.” (Jób 33, 14-15, és 29-30)

Visszatérve még egy gondolat erejéig az Isten értékrendjének nagyszerűségéhez megállapítható, hogy sikerült egy olyan kiválasztási formát találnia, amelyben minden korlátozás nélkül megmaradhatott az ember saját sorsa alakításával kapcsolatos saját döntési szabadsága és felelőssége, ugyanakkor érvényesül benne a mindenek feletti isteni akarat is. Végül is csak azok üdvözülnek, akiket Isten erre kiválasztott. Akik saját döntésük következtében ezzel a kegyelmi kiválasztással kerülnek be (már életük során) Isten országába, őket nevezi a Biblia elhívottaknak, ritkábban választottaknak.

Szánjunk még néhány mondatot arra, hogy felelevenítsük ismeretünket az Isten által megadott és kinyilatkoztatott, üdvösség feltételeként meghatározott emberi értékrendről! Isten, annak érdekében, hogy Őelőtte senki se dicsekedhessék, kérkedhessék vagy henceghessék úgy döntött, hogy nem azokat engedi üdvösségre jutni, akik ebben a gonosz uralta világrendszerben akarnak érvényesülni, meggazdagodni, jól élni, hatalomra jutni, tehát nem az előkelőeket, a világ szemében sikereseket, hanem inkább a szelídeket, az alázatos szívűeket engedi üdvösségre jutni, a lenézetteket, a semmiket, sőt az e világ szemében bolondnak bélyegzetteket, akik hajlandók elfogadni Istennek a keresztről szóló beszédét, vagy elhinni az újjászületés és az örök élet tanát azáltal, hogy alámerítkeznek, egy tóba, folyóba, netán egy fürdőkád vizébe. Ezeket választotta ki az Isten az üdvösségre. Ők az Isten értékrendje szerinti elhívottak. Ezt az értékrendet képviselik az újjászületett igaz keresztények. Ők azok, akik úgy döntöttek, hogy inkább ilyenek akarnak lenni, inkább akarnak Istennek, mint az embereknek tetszeni, csak hogy örökre az Istennel és az Úr Jézus Krisztussal „legyenek”. Egyen egyenként belőlük áll össze a Krisztus Teste, ők a Gyülekezet tagjai, az üdvözülők serege.

Ezek után nézzük, mire szól a mi elhívásunk! Szinte azonnal a nyelvünkön a válasz, hogy az üdvösségre. Kis gondolkodás után támad egy olyan gondolatunk is, talán már bánjuk, hogy nem ezt mondtuk elsőként: az evangélium hirdetésére lettünk elhíva. És, hogy továbbadjuk mindazt a szeretetet, amelyben részesülünk… És…

Hidd el, hogy ennél sokkal gazdagabb a mi elhívásunk célja! Most felsoroljuk mindazokat, amelyekről a Biblia ír, illetve ezek közül azokat, amelyekre ráleltünk, hogy örvendezhess, elgondolkodhass azok felett, esetleg feladatot kapj, békességre juthass azokból, még inkább megismerd belőlük mennyei Atyánk bölcsességét és életedre vonatkozó szeretet-akaratát.

A kiválasztásnak és az elhívásnak máris nagyszerű összefoglalóját olvashatjuk az efézusiakhoz írott páli levél legelején. Terjedelmi korlátok miatt sajnos csak kivonatosan áll módunkban idézni még ebből a rövidke Igeszakaszból is.

„Áldott legyen az Isten… a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek… Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására… Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak… eleve elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint, a ki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik, Hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének…” (Ef 1, 3-6, 9-12)

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1 Pét 2, 9)

„… szentségre hívott el minket az Isten.” (Thessz 4, 7) 

„A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1 Pét 1, 2)

„A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban…” (1 Pét 5, 10)

„Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” (Kor 1, 9)

„Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higyjetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette.” (Fil 1, 29)

„Harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.”(1 Tim 6, 12)

 „… arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek.” (1 Pét 3, 9)

„… ti szabadságra hivattatok atyámfiai…” (Gal 5, 13)

„És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok…” (Kol 3, 15)

Fentiekből címszavakban foglaljuk össze, hogy mire is hívattunk tehát el! Hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte, hogy fiaiként fogadhasson el bennünket, magasztaljuk e gonosz világrendszerben az Ő kegyelmét és dicsőségét, hogy egyek lehessünk Fiával és Vele. Hogy hirdessük Istenünk hatalmas dolgait, hirdessük megváltó kegyelmét, hogy szentként elkülönüljünk ettől a gonosz világrendszertől. Engedelmességre és az Úr Jézus Krisztus vérével való meghintésre, a megigazulásra, az újjászületésre és a megszentelődésre lettünk elhívva, illetve kiválasztva. Isten az örök életre, továbbá az Úr Jézus Krisztussal való közösségre, és az Úr Jézus Krisztusban való örök dicsőségre is elhívott bennünket. Egyúttal a szenvedésre is, hiszen ellenséges táborban kell megélnünk elhívásunkat. Az 1 Pét 3, 9 szerint azért hívattunk el, hogy áldást örököljünk, amit újabb fordítások szerint inkább úgy kell olvasnunk, hogy azért hívattunk el, hogy áldást örökítsünk (tovább). Kézrátétellel, szóban, vagy egyéb úton áldást adhassunk át másoknak, megáldhassunk másokat. De áldás továbbadását jelentheti a mások iránti szeretetünk kimutatása is. Mindezek mellett akaratunk korlátozás nélküli szabad gyakorlására, a törvény tételes parancsolataitól való szabadságra lettünk elhívva, és nem utolsó sorban az Istennel való békességre, és a Vele való megbékéltetés szolgálatára szól elhívásunk.

Mert elfogadtuk az Ő értékrendjét.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Mire szól a mi elhívásunk?...1.

Bizonyára ismered a Jelenések könyvéből azt az Igét, ami arról szól, hogy az Úr Jézus Krisztus kopogtat (zörget) az ajtón, és aki beengedi Őt, ahhoz bemegy, és azzal együtt vacsorázik. Hogyan is van ez pontosan megírva?

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jel 3, 20)

Sokféle értelmezését, magyarázatát hallhattuk már ennek az Igének. Nekünk most ez nem áll szándékunkban, mindössze egy olyan apró dologra szeretnénk ráirányítani a figyelmedet, ami tulajdonképpen nincs is benne az Igében, mégis hasznos ha szólunk róla.

Mondj gyorsan egy híres embert! Találomra válasszuk ki mondjuk a Magyar Köztársaság elnökét, Sólyom Lászlót! Képzeld el, hogy egyszer alkalom nyílik arra, hogy egy fogadáson vagy egy rendezvényen olyan helyzet alakul ki, hogy a vacsora alkalmával egy asztalnál foglalhattok helyet, azaz együtt vacsorázol az elnökkel. Ez nem hétköznapi eset, ezért inkább úgy fogalmazunk, hogy együtt vacsorázhatsz az elnökkel. Talán nem tévedünk sokat, ha azt állítjuk, hogy már másnap elújságolod ezt a rokonaidnak, barátaidnak, ismerőseidnek. Képzeljétek, együtt vacsoráztam tegnap az elnökkel, Sólyom Lászlóval, a köztársasági elnökkel! Egy idő után amikor már az emlékeid megkopnak, arra mindig emlékezni fogsz, hogy te egyszer együtt vacsoráztál a Magyar Köztársaság elnökével. Ha ennyi, vagy fele ennyi idő múlva az elnököt kérdeznénk erről a nevezetes eseményről, bizony az emlékei között kutatva keresve sem emlékezne rád, hiszen ez nem számára volt nagy dolog, hanem számodra. Tény, hogy ő is veled vacsorázott, de te „vele” vacsorázhattál. Megadatott neked, hogy „vele” vacsorázz.

Visszatérve az Igére, azt mondta benne az Úr Jézus Krisztus, hogy ha valaki megnyitja Őelőtte az ajtót, akkor: „… bemegyek ahhoz és vele vacsorálok…”. És hogyan folytatta? „… és ő én velem.” Jézus Krisztus nagyon bölcsen ráérzett itt arra, hogy az együtt vacsorázás lehetősége egy életre szóló áldást jelenthet annak a számára, aki beengedi őt. Az ilyen személynek nagyon jó és nagyon emlékezetes lesz az, ha Ővele lehet, ha Ővele lesz. Ne hidd, hogy csak ebben az egy Igében olvashatsz erről, és hogy ez a kifejezés csupán egy egyszerű szófordulat Jézus szájából! Meg fogsz lepődni! Jézus Krisztus (többek között) még a tizenkét tanítványát is ezért választotta ki.

„És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek…” (Márk 3, 14) 

Nem őrző-védőket akart maga köré gyűjteni, nem is olyan rajongókat, akik előtt tetszeleghet, hanem bizonyos célból, szolgálatra, Isten országa munkásainak választotta ki őket. Egyben közösségre is hívta kiválasztott tanítványait, akikkel sok mindent megoszthat majd a továbbiakban, belső bizalmasai is lehetnek, és nem utolsó sorban őket ajándékozta meg azzal, hogy „vele legyenek”, Isten Fiával. Elhívásuk erről is szólt.

Írásunknak azt a címet adtuk, hogy „Mire szól a mi elhívásunk?” Tényleg, mire szól a mi elhívásunk? A tanítványok elhívását értjük, és szolgálatuk jól nyomon követhető a Bibliában, de mi, „a kik az ő beszédökre” (Jn 17, 20) hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, milyen célból, vagy célokra hívattunk el?

Mielőtt rátérnénk a kérdés megválaszolására, röviden elevenítsük fel Isten eleve elrendeléseivel, azon belül is a személyek kiválasztásával kapcsolatos ismereteinket!

Tudjuk, hogy Teremtő Istenünknek elvitathatatlan joga, hogy teremtményei közül eleve elrendeléssel akár megszületésük előtt is bárkit kiválasszon saját céljai megvalósításához, saját szolgálatára. Így került kiválasztásra az idők során többek között Ábrahám, Mózes, Dávid, Dániel, Jeremiás, vagy Keresztelő János, de még Jézus Krisztus mennybéli kiválasztására is így került sor a Biblia szerint. Hasonlóan történt az apostolok kiválasztása is, immáron Isten Fia, Jézus Krisztus által. Az így kiválasztott személyeknek, szolgálatuk kifogástalan elvégzése után Isten bőséges jutalmat ígért és adott, például Jézus Krisztust Úrrá tette és mint tudjuk, hosszú időre Neki adott minden hatalmat mennyen és földön.

Teremtő Istenünk kivételes hatalmi pozícióján alapuló eleve elrendelésének egy másik változata, amikor kegyelméből választ ki kegyelemre embereket. Ez azt jelenti, hogy annak kegyelmez, akinek akar, azaz jogot formál arra (már az egyén megszületése előtt), hogy eldöntse kit ment meg a kárhozatba jutástól és kit nem. Ki üdvözülhet a bűnösök közül és ki nem. Mielőtt a szellemi birodalom egyik „atyja”, e világ önjelölt gonosz fejedelme és istene megvádolhatná Őt azzal, hogy így könnyű uralkodni és táborra szert tenni, Isten, hogy továbbra is fenntartsa eleve elrendelési jogát és szándékát, ezúttal is egy Őhozzá méltó, igazán bölcs döntéssel és gyakorlattal juttatja érvényre megfellebbezhetetlen akaratát. Kijelölt – még a világ teremtése előtt – egy olyan emberi értékrendet, amelyet ha önként bárki bármikor felvállal, az örök életet kap Tőle, beléphet az Ő mennyei birodalmába, és örökre ott lakhat, tehát üdvözül. Miután ez az Isten által meghatározott értékrend alapjaiban sem egyezik e világ fölöttébb gonosz szellemi és gyakorlati értékrendjével, így döntésre kényszeríti az egyént, hogy melyiket válassza élete során. Ahhoz a világhoz akar-e végérvényesen tartozni, amibe természetes módon beleszületett, vagy azután, hogy tudomást szerzett egy hatalmában és erkölcsiségében magasabb rendű, Teremtő Istene vezette másik világról, azt válassza-e. Isten vágya, sőt akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Sok helyen írja ezt a Biblia. Sajnos az emberek nem akarnak engedelmeskedni, részben azért, mert e világ ura fogságban és mérhetetlen szellemi vakságban tartja őket, másrészt mert a gőgös ember elutasítja a hívogatást és a megkeresést, hiszen ő önmagát tartja a legokosabbnak, elutasít mindenfajta vezetést. Isten a bűnösökhöz emberek által szól, de esetenként közvetlenül, személyesen keresi fel a Tőle elszakadtakat. Hogy igazoljuk az Isten részéről való megkeresést, olvassunk bele Jób könyvébe!

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Isten eleve elrendelése…4.

A gyakran vétkekbe sodródó keresztényeket nevezzük álkeresztényeknek? Nem. Az álkeresztények azok, akik valójában soha nem jutottak hitre, bűneik nincsenek megbocsátva, a kegyelemnek nem részesei, tehát elkárhoznak. Gyakran még ők maguk sem tudják – miután a kegyesség látszatát igyekszenek mindenkor fenntartani – milyen veszélyes úton járnak, sokszor saját magukat is becsapva. Sajnálatos módon ők azok, akik igazán soha nem akarták megismerni Isten akaratát, nem törekedtek a dicsőségre, tisztességre, halhatatlanságra (Róm 2, 7), legfeljebb képmutató módon megjátszották azt.

Természetesen minden fenntartás nélkül elfogadjuk, hogy Istennek szuverén joga, hogy kegyelme által bárkit eleve elrendeléssel kiválasszon az örök életre, és szuverén joga bárkitől megtagadni ezt, mégis felvetődhet a kérdés, hogy akit már születése előtt eleve kizárt –előrelátásából és mindentudásából eredően az örök életből, tehát bizton tudja, hogy az illető majd földi élete végén úgyis a pokolba jut – hogyan engedheti az ilyet egyáltalán megszületni. Végtére is az ilyen személy minden remény nélkül, tudtán és akaratán kívül az örök szenvedésre jön a világra. Összeegyeztethető-e ez a szerető Isten erkölcsiségével? Merjük kimondani, hogy most ezt a kérdést egyáltalán nem testies gondolkodásunk miatt tesszük fel, hanem egyszerűen csak azért, mert hű szolgákként sem értjük, és kitől kérdezzük meg, ha nem az Úr Jézus Krisztustól, Akire rábíztuk az életünket, mert bízunk Őbenne. Kíváncsian várjuk, hogy mit válaszol erre a kérdésünkre Szentlelke által.

Szela (szünet, hallgatás).

„… kezde Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4, 17)

„Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Apcsel 2, 38)

 „… tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Apcsel 17, 30)

Az eleve elrendelés szerinti kegyelemből való kiválasztás egy különleges kiválasztás, hisz a Biblia számos Igéje (Isten Igéje) arra szólít fel minket, hogy térjünk meg. Istennek ezt az akaratát bárkinek is meg kellene cselekednie, ha már születése előtt ki lett választva az örök életre? A magyarázat Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első levelében található:

„Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, (elhívatásotokat Új ford.) atyámfiai, hogy nem sokan hívattak (vannak köztetek) bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit (alacsonyrendűit) és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (1 Kor 1, 26-29) 

Mindenható és bölcs Istenünk eleve elrendelésével kiválasztott még valamikor a világ teremtése előtt (Ef 1, 4) egy olyan emberi kört, emberi csoportot magának – kegyelemből –, amelyről úgy határozott, hogy mindazok a személyek, akik önként, saját felelős döntésükkel hajlandók e csoportba tartozni, azok egy olyan mennyei elhívás részesei lesznek, amelynek következménye az újjászületés lehetősége, az egymással, az Úr Jézus Krisztussal és az Ővele (Atyával) való eggyé válás, tehát az Isten országában, a Szentlélek örömében való örök élet. Akik megtérésükkel vállalják alázatos és lenézett voltukat e folytonosan dicsőségre vágyó világban, azok saját akaratukból és mégis Isten eleve elrendeléséből lettek Isten kiválasztottjai és egyben elhívottjai. Ők valamennyien Krisztus Testének a Gyülekezetnek a tagjai. Ezért írtuk jóval előbb, hogy az elhívottak és a választottak fogalom egyes esetekben, mint most az újjászületett keresztények esetében, egy és ugyanazt fejezi ki.

A fentiekből láthatod, hogy Isten végül is soha senkit nem zárt ki és nem is zár ki eleve elrendeléssel az üdvösségből! A kapu mindenki előtt nyitva áll…

Olvassuk el ezek után Péter első levelének bevezető mondatait!

„Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában… elszéledt jövevényeknek, A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen. Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre… A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre… A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor; A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek: Elérvén hitetek czélját, a lélek idvességét.” (1 Pét 1, 1-9)

Ha most élne Péter, akár neked és nekünk is írhatta volna…

Utóirat: Ne feledkezzünk meg azokról a tanítványokról, akiket akkor, azon a reggelen nem választott ki magának apostoli szolgálatra Jézus Krisztus! Bízzunk abban, hogy nem volt fölösleges számukra az az idő, amit addig is Jézus Krisztussal töltöttek. Reméljük, hogy Uruk halálát, feltámadását és a Szentlélek kitöltetését követően valamennyien megtértek és hívő keresztényként lépték át ők is az örökkévalóság kapuját.

 Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Eljön az öröm, mert Jézus eljön...

Talán az, ahogy a nevét kimondta. A hangszín, a hanglejtés. A galileai akcentus. Talán a hozzá kapcsolódó emlék: az a pillanat, amikor hallotta, hogy valaki kiejti a nevét, anélkül, hogy közben démonok üvöltöztek volna a fejében.

„Mária.”

Korán reggel kiment a sírhoz. Mielőtt még a nap felkelt volna. Mielőtt bárki is tudta volna, hogy a Fiú feltámadt. Üresen találta a sírt, az angyalokat leszámítva, akikről azt hitte, hogy sírrablók. Azt mondta, hogy visszahozza a testet, ha megmondják hová tették.

És ekkor mondta ki Jézus a nevét: „Mária.”

Amikor meghallotta a hangot, egyből felismerte annak forrását: „Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: "Rabbuni!" - ami azt jelenti: Mester.” (János 20:17) És az alatt az egy pillanat alatt, amíg a fejét egyik irányból a másikba fordította, a világa, ami addig halott volt, életre kelt.

Megölelte őt. Tudjuk, hogy ez így volt, mert a következő szavak, melyek Jézus szájából elhangzottak, ezek voltak: „Ne tartóztass! — mondta Jézus —, mert még nem mentem fel az Atyához.” (János 20:17, EF)

Talán a földre borult és átkarolta a lábát. Talán átkarolta a vállát és úgy ölelte meg. Nem tudjuk, hogyan ölelte át, csak azt tudjuk, hogy egy pillanatra megtette. És Jézus hagyta, hogy megtegye. Ez milyen csodálatos! A feltámadt Úr, nem volt túl szent, túl isteni, túl természetfölötti ahhoz, hogy ne lehessen Őt megölelni.

Valakinek meg kellene festeni ezt a jelenetet. Olajjal vászonra kellene vetnie. A csodálatos arany napfelkeltét. A nyitott sírt. A távolból szemlélődő angyalokat. A fehér ruhát viselő Messiást. Az örömteli Máriát. Ahogy átkarolta Jézust. Ahogyan Jézus ránézett. Ha te leszel az, aki lefesti ezt a jelenetet, akkor kérlek, ne felejtsd el lefesteni a napfelkelte tükörképét Mária könnycseppjeiben. És mindenképpen fess széles mosolyt Jézus arcára!

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki.” (János 20:18)

Neki! Minden ember közül, akikkel beszélhetett volna, ő először hozzá ment. Épp most rengette meg a pokol kapuit. Épp most húzta ki az ördög méregfogát. Épp most változtatta az időszámítást Krisztus előttről Krisztus utánra. Jézus a világmindenség vitathatatlan Királya. Tízezer angyal állt készenlétben, a parancsára várva. És mi volt az első cselekedete? Kihez ment először? Máriához, a sírdogáló, összetört szívű asszonyhoz, akiből hét démont űzött ki.

Miért? Miért éppen ő? Amennyire tudjuk, Mária nem volt misszionárius. Egyik apostoli levél sem fűződik a nevéhez. Az újszövetség nem számol be a munkásságáról. Miért tartotta fenn ezt a pillanatot számára? Nem tehetek róla, de azt gondolom azért, hogy alátámassza ígéretét, miszerint: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsoltárok 30:5) Az öröm eljön, mert Jézus eljön. Ha nem ismerjük fel az arcát, akkor a nevünkön szólít: Nézd csak, „tenyerembe véstem képedet, szüntelen szemem előtt tartalak” (Ézsaiás 49:16, EF)

A neved nem valami mennyei mappa alján található. Istennek nincs szüksége névtáblára, hogy emlékezzen rád. A neved bele van tetoválva, bele van vésve a tenyerébe. Több gondolata van felőled, mint a Csendes-óceán partján lévő homokszemek száma.

A mindene vagy. Nehéz ezt elhinni? Gondolod, valaki máshoz szólok? Valakihez, aki szentebb, jobb, kedvesebb? Valakihez, aki nem szúrta el, aki nem bukott el? Azt gondolod, hogy máshoz beszélek?

Nem, én hozzád szólok.

Azt mondom, a legnagyszerűbb dolog nem az, hogy Isten megteremtette a világot, hanem az, hogy Isten szereti a világot. Szeret téged. Nem szolgáltál rá a szeretetére. Szeretete irántad nem fog elmúlni, ha elveszíted a türelmed. Szeretete nem szűnik meg, ha elveszíted az irányt. Szeretete irántad nem csökken, ha az önfegyelmed megcsappan.

Soha nem múlt el egyetlen napod sem, hogy ne szeretett volna.

Valaki azt mondta neked, hogy Isten a jó embereket szereti? Tévedés. Nincsenek jó emberek.

Valaki azt mondta neked, hogy Isten akkor szeret, ha te előbb szereted őt? Tévedés. Isten szereti azokat az embereket, akik még csak nem is gondoltak rá.

Valaki azt mondta, hogy Isten haragos, morcos és bosszús? Tévedés. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy haragosak, morcosak és bosszúsak legyünk, de Isten nem!

„ Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy…   Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.” (Zsoltárok 103:8-13)

Isten szeret téged, és ezért el fog jönni az öröm.

Max Lucado

Magyar fordítás: ahitatok.hu

Isten eleve elrendelése…3.

A vízözön utáni bálványimádás elterjedésének megfékezése, hamisságának leleplezése, és saját egyedüli intenségének kihangsúlyozása céljából választotta ki a Teremtő Isten Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot is, és lépett velük szövetségre. Jákóbot Isten Ézsauval szemben választotta ki, még születésük előtt (Mal 1, 2-3). Kiválasztott személy volt Mózes és Áron, de Isten kiválasztott eszköze volt a zsidó nép Egyiptomból való kivonulását akadályozó fáraó is (2. Móz 9, 16).  Izráel bírái, prófétái és királyai is. (1 Kir 8, 16, 1 Krón 28, 6) Ha eddig soha nem is fogalmazódott meg bennünk, vagy nem is gondoltuk így át, de jó ha tudjuk, hogy maga Jézus Krisztus is egyike volt Isten kiválasztottjainak, mégpedig alapvetően az emberek bűneinek megváltása céljából választotta ki Őt Isten.

„Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé…” (Ézs 42, 1)

Szolgálata közben Jézus Krisztus választotta ki, mint láttuk a tizenkét apostolt, majd idővel később (már Úr Jézus Krisztusként) Ő választotta ki Pált, kifejezetten arra a célra, hogy az Úr Jézus Krisztus nevét a népek és királyok, és Izráel fiai elé vigye (Apcsel 9, 15)

Isten választotta ki Izráel népét (5. Móz 4, 37, Zs 105, 6, Ézs 44, 1, Ez 20, 5, Apcsel 13, 17, Róm 11, 2…), de szintén Isten választotta ki például Egyiptomot, Asszíriát, Babilóniát mint népeket arra a célra, hogy megfenyítse velük az éppen adott történelmi korban engedetlen népét. Isten választott vesszeje volt a holokauszt idején Németország, maga Hitler is, ellentétben az USA-val, amely az arab államok gyűrűjében élő kicsiny Izráel egyetlen politikai és katonai támasza napjainkban. (Természetesen, amikor a világ minden népe Izráelre támad majd, akkor ezek közül az USA sem maradhat ki!)

Választott helye Istennek és ezért megkülönböztetett, különleges figyelmet igényel Jeruzsálem (1 Kir 11, 36), de a maga idejében a jeruzsálemi templom is Isten által kiválasztott szent helye volt (1 Kir 8, 44, 2. Krón 7, 12…). Nem szerepel így a Bibliában, de keresztény körökben manapság Jeruzsálemet Isten órájának nevezik. Erre a városra kell figyelnünk, hogy mindenkor tudjuk, hol tart az üdvtörténet, mennyi már az idő Istennél. A Jeruzsálemben történtekből következtethetünk arra, hogy milyen közel van már a vég, mikor zárulhat le végre az e világ szellemi fejedelme által leuralt világkorszak.

Amikor Isten választott népéről olvasunk a Bibliában, nem Egyiptom, Asszíria vagy Babilónia népeire kell alapvetően gondolnunk, noha mint láttuk a történelem egyes korszakaiban Isten választott eszközei voltak, hanem minden esetben a zsidó népre. Így már érthetőbb a „… sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” Ige is, amelyben Jézus Krisztus a kegyelemből hit által üdvösségre jutókat állítja szembe a zsidó néppel, akik közül a példázat szerint (miután Jézus Krisztust elutasítva továbbra is a törvény betartása által akarnak megigazulni) kevesen jutnak majd be az üdvösségbe. „Ekkor a farizeusok elmenvén, tanácsot tartának, hogy szóval ejtsék őt tőrbe.” – folytatódik a történet, tehát a farizeusok megértették, hogy kiket nevezett Jézus Krisztus elhívottaknak és kiket választottaknak. Két kivétel van mindössze erre nézve a Bibliában. Választottaknak nevezi a Biblia azt a 144000 zsidó személyt is, akiket Isten arra választott ki, hogy a végidőkben, a Fenevad (Antikrisztus) uralkodásának idején, mint Isten szolgái nagy erővel hirdessék elsősorban Izráelben, de a világ minden részén az evangéliumot (Jel 7, 3, Mt 24, 14). Ennek ismeretében érthetővé válik az a bibliai kijelentés is, amely arról szól, hogy az utolsó időkben olyan mérvű lesz a hazugság és a megtévesztés a földön, hogy félő, megtévesztik még a választottakat (144000) is (Mt 24, 24). Ezek után teljesen egyértelmű, hogy ugyanezen személyek (144000) miatt rövidülnek meg a nagy nyomorúság végnapjai (Mt 24, 22), továbbá, hogy ők azok a választottak (144000), akik a dicsőséges visszajövetelekor hozzásegítik az Úr Jézus Krisztust (a Bárányt) a végső győzelemhez (Jel 17, 14).

Eddig a bizonyos szolgálatokra és célra történő eleve elrendeléssel kiválasztott személyekkel, népekkel, helyszínekkel foglalkoztunk, most térjünk át azokra a személyekre, akiket szintén eleve elrendeléssel választ ki az emberiségből Isten, de őket kifejezetten kegyelemből, mégpedig az Ővele való örök együttlétre, az üdvösségre. Róluk fentebb azt írtuk, hogy az esetek túlnyomó részében őket nevezi a Biblia elhívottaknak. Nem titok: ők a keresztények.

Tegyünk most egy röpke látogatást az apostoli korszak kezdeti időszakában Antiókhiába!

„És az Úrnak keze vala velök; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén. Elhatott pedig a hír ő felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe; és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész Antiókhiáig. Ki mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban… És nagy sokaság csatlakozék az Úrhoz. Elméne pedig Barnabás Tárzusba, hogy felkeresse Saulust, és rátalálván, elvivé őt Antiókhiába. És lőn, hogy ők egy egész esztendeig forgolódtak a gyülekezetben, és tanítottak nagy sokaságot; és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztényeknek.” (Apcsel 11, 21-26)

Kereszténynek nevezték egy idő után azt a személyt, aki megtért az Úrhoz (pontosítva most már: az Úr Jézus Krisztushoz), elhatározta, hogy szakít addigi bűnös életével és élete hátra lévő részét Istennek tetsző módon, az Úr Jézus Krisztus parancsolatai szerint éli le, aki az Úr Jézus Krisztusnak megvallotta bűneit, megbánta és az Úr Jézus Krisztus nevére megkeresztelkedve – víz alá merítkezéssel – lemosta azokat. Az ilyen személy Isten ígérete szerint elnyerte bűnei bocsánatát, megigazult és újjászületett, az Úr Jézus Krisztus tanítványa, egyben Krisztus követője, azaz keresztény lett. (Maga a keresztény szó a latin „christianus” szó magyar megfelelője, eredeti jelentése: Krisztus követője.) Az Úr Jézus Krisztus nevére keresztelkedő újjászületéséhez megkapja Isten Lelkét, azaz Isten szellemi erejét, egyúttal valamilyen szolgálattal bízza meg őt az Úr Jézus Krisztus, a Szentlélektől pedig kegyelmi ajándékban részesül. Mindezek mellett megszabadul e világ gonosz szellemi fejedelmének hatalmából, a továbbiakban már nem e világhoz tartozik, része lesz Krisztus Testének, a Gyülekezetnek, elnyeri a mennyei állampolgárságot és ezzel az örök életet is.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Isten eleve elrendelése…2.

Nyilvánvaló, hogy az emberi értelem nehezen tud megbarátkozni azzal, hogy Isten néha úgy dönt, ahogy akar, nem beszéli meg velünk előre elhatározásait, nincs demokratikus szavazás, nincs indoklás, nem lehetséges Őt egy reggeli TV vitaműsorba behívni, és feltenni Neki kényes kérdéseket. Sajnos előfordul, hogy Istennek az egyes személyek sorsával kapcsolatos elhatározásait, hatalomból történő eleve elrendeléseit – kellő ismeretek híján – még esetenként a keresztények is ki nem mondott értetlenséggel fogadják, ezek után aligha csodálkozhatunk azon, ha Isten egyes döntéseit a kívülállók gyakran jogszerűtlennek, sőt egyenesen felháborítónak tartják. Mert kicsoda „ez az” Isten? Számukra külön ingerlő lehetne – ha egyáltalán olvasnák, – hogy erről a kérdéskörről mit ír a Biblia.

„Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (Róm 9, 20-21) 

Mi, újjászületett keresztények tudjuk, hogy ha nem is tartalmaz a Biblia konkrét és minden részletre kiterjedő leírást Istenről, lényéről és tulajdonságairól bőven ismerhetünk annyit, hogy hitre jutásunk után már – a Lélek szerinti gondolkodással – válogatás nélkül elfogadhassuk valamennyi döntését. Bízva abban, hogy minden határozatának, ítéletének és cselekedetének alapja a szeretet, amelyhez társul még mindenek feletti szentsége, bölcsessége, előrelátása, megbízhatósága, és akkor még csak a legjellemzőbb tulajdonságait emeltük ki. Ha meggondoljuk, hogy személye egyben örökkévaló, mindenütt jelenlévő, sőt Ő a meghatározó igazság egyedüli megalkotója és fenntartója is, akkor egyre kézenfekvőbb, hogy nem érdemtelenül birtokolja a mindenhatóságot, tehát – megismételjük – legalább nekünk, újjászületett keresztényeknek úgy kell fogadnunk Isten hatalomból meghozott eleve elrendeléseit, ellentmondást nem tűrő döntéseit és kiválasztási rendjét, mint Akinek ehhez megkérdőjelezhetetlen jogosultsága van. És minden döntésével egyet kell értenünk, azokat szívünkben is mindenkor jónak, helyesnek és fölöttébb igazságosnak kell tartanunk. Akkor is, ha például minket kiválasztott az üdvösségre, és szeretett anyánkat, apánkat, feleségünket, férjünket vagy esetleg gyermekünket nem. Hát mekkora dráma ez is!  

Pedig minket kiválasztott az üdvösségre Isten, mégpedig már a világ teremtése előtt (Ef 1, 4), így természetesen még az előtt, hogy anyától-apától megszülettünk volna. És ezzel a hatalommal választotta ki az Úr Jézus Krisztus is saját apostolának a zsidó farizeus fiát, Pált (Apcsel 9, 15), aki addig kegyetlenül üldözte az első keresztyéneket. Ezzel a hatalommal választotta ki tizenkét tanítványát is, mint olvashattuk. Később így jellemezte kapcsolatuk alapját (Jn 15, 19):

„… én választottalak ki magamnak titeket e világból, (azért gyűlöl titeket a világ).”

Jézus Krisztus akár így is kifejezhette volna magát, hogy: Én különítettelek el titeket magamnak a többiektől. Vagy így, hogy: Én hívtalak ki titeket közülük, vagy szólítottalak ki titeket e világ fejedelmének hatalma alól. Vagy én bíztalak meg titeket… ezzel és ezzel a feladattal. Esetleg, elhívtalak titeket erre és erre a tevékenységre. Véleményünk szerint bármelyik nyelvtani formula helytállt volna. Alkalmazkodva viszont a Biblia nyelvhasználatához, hogy jól megérthessük az abban írottakat, a továbbiakban törekszünk a „választottak” és az „elhívottak” kifejezéseket a helyén kezelni, tehát egyértelműen rámutatni arra, hogy a Biblia szerint kik a választottak és kik az elhívottak Isten eleve elrendeléssel történő kiválasztási rendje szerint. Tapasztalhatjuk majd, hogy esetenként e két fogalom határozottan más jelentéstartalommal kifejezetten elválik egymástól, más esetben viszont – és ez is természetes lesz – egy és ugyanazt fejezi ki. Hogy érzékeljük e két fogalom elkülönülését, idézzünk fel (egyelőre elemzés nélkül) a Bibliából két ismert Igét! Az elsőt a Jelenések könyvéből, mégpedig az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelével kapcsolatos Igék közül: (Az Igéket kivételesen az Új fordítású Bibliából idézzük.)

„… a Bárány… uraknak Ura és királyoknak Királya és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és hűségesek.” (Jel 17, 14) 

A második idézett Ige a királyi menyegzőről szóló példázat végén található:

„Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22, 14)

Már a fentiekből is kikövetkeztethető, de a jobb megértés kedvéért összefoglaljuk, hogy Isten esetenként az eleve elrendelés (idegen szóval a predesztináció) eszközéhez nyúl, amely által személyeket, népeket választ ki önmaga számára bizonyos célból, bizonyos szolgálatokra. Ugyanígy kiválaszthat egy földrajzi helyszínt vagy épületet is önmaga számára. És Isten eleve elrendeléssel választja ki emberi teremtményei egy részét is, kifejezetten kegyelemből, az Ővele való örök együttlétre, vagyis az üdvösségre. Az esetek túlnyomó részében őket nevezi a Biblia elhívottaknak. Tehát az eleve elrendeléssel történő kiválasztás történhet egy adott célra vagy szolgálatra, illetve történhet az üdvösségre – kegyelemből. Foglalkozzunk először a nem kegyelemből, hanem az isteni szolgálatokra, célokra történt kiválasztottakkal, kiválasztásokkal!

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Isten eleve elrendelése…1.

Lukács evangéliumában találtunk egy olyan rövid leírást, amely amellett, hogy cselekményében, történésében fölöttébb magasztos, egyúttal – ha alaposabban belegondolunk az ott történt eseménybe – ugyancsak drámai is. Lássuk, miről szól ez a leírás!

„És lőn azokban a napokban, kiméne (Jézus) a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el. És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, a kiket apostoloknak is neveze: Simont, a kit Péternek is neveze, és Andrást, annak testvérét, Jakabot és Jánost, Filepet és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát, és Simont, a ki Zelotesnek nevezteték, Júdást, a Jakab fiát és Iskariotes Júdást, a ki árulóvá is lőn.” (Luk 6, 12-16) 

Jézus Krisztus az egész éjszakát imádkozással töltötte, majd virradatkor lejőve a völgybe, előszólította azokat az embereket, akik tanítványaiként követték Őt. Az évszakra tekintettel valószínűleg a szabad ég alatt töltötték ők is az éjszakát. Hányan lehettek vajon? Húszan, ötvenen, százan? Jézus köré sereglettek, várták, hogy miért ébresztette őket ilyen korán, mit akarhat mondani. Mivel bővebb leírás nem áll rendelkezésünkre, pusztán a képzeletünkre hagyatkozhatunk a részletek vonatkozásában. Talán elment előttük Jézus, sorra találkozott mindegyikükkel a tekintete, némelyiküknek a vállára tette a kezét, vagy megölelte és kimondta a nevét: Simon. Aztán tovább lépett. Még tovább. Újabb név: András. És ez mindvégig így történt, amíg ki nem választott tizenkettőt a tanítványok közül. Az is lehet, hogy gyorsabban történt minden. Elképzelhető, hogy amikor hívására előjöttek tanítványai, és várakozással telve elcsendesedtek, Jézus Krisztus egyszerűen felsorolt tizenkét nevet. Azoknak a személyeknek a nevét sorolta fel, akikről az Atyával történő, egész éjszakán át tartó imádkozás után döntött (vagy döntöttek együtt) végérvényesen.

Akár így volt, akár úgy, az Isten országa és személyesen az egyes tanítványok további élete vonatkozásában hatalmas dolog történt azon a hajnalon. Jézus Krisztus kiválasztotta a többiek közül azt a tizenkettőt, akiket azután apostolainak (követeinek, küldöttjeinek) nevezett, és különféle mennyei áldásokkal kent fel. János kivételével valamennyien az életükkel fizettek Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatukért, viszont együtt élhettek Isten Fiával, földi életének és küldetésének legszentebb időszakában. Személyesen hallgathatták tanításait, láthatták csodáit, tanúi lehettek üldöztetésének, az árulóvá lett Júdás kivételével pedig valamennyien tanúi lehettek feltámadásának, mennybemenetelének is. Ők kapták meg elsőkként visszavonhatatlanul az Isten Szentlelkét, ők alapíthatták meg az első keresztény gyülekezetet, ők rendelkeztek a legfőbb tekintéllyel az első keresztények tanítására és hitük szilárd megalapozására. Tisztségük és megbízatásuk soha nem szállt át másokra, tisztségük egyetlenszerű, megismételhetetlen volt. Közülük kerültek ki, akiknek az evangéliumait és leveleit máig olvassuk a Bibliában, és ők azok, akiknek neveit az eljövendő, mennyből alászálló új Jeruzsálem falait tartó alapköveken is olvashatjuk majd (Jel 21, 14).

Ha a tanítványok még nem is látták át, hogy milyen hatalmas és magasztos esemény részesei azon a hajnalon, képzeljük magunkat azok helyébe, akik előtt Jézus Krisztus úgy ment el, hogy az ő nevüket nem mondta ki, vagy a bejelentett névsorban az ő nevük nem szerepelt. Ha most mi állnánk ott, és nem bennünket választana, nem bennünket tartana legalkalmasabbnak, hogy az Ő közvetlen követei, képviselői legyünk, vajon hogyan élnénk ezt meg? Vajon szólnánk-e, hogy: Engem miért nem választottál ki? Én miért nem vagyok megfelelő? Én miért nem kellettem? Ők mennyivel különbek nálam?… Talán legyintenénk, vagy döbbenettel fogadnánk döntését, mondván: Te bizonyára jobban tudod… Esetleg, lelkünkben sírnánk, netán hangosan is kitörne belőlünk?  Látod, emiatt írtuk már az első mondatban, hogy ez az esemény nem csak magasztos volt akkor és ott, hanem ugyancsak drámai is.

Ha Jézus Krisztus és a tanítványok viszonyát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy értelmi képességben, bölcsességben, az Írások és az Isten ismeretében, a küldetéstudatban és nem utolsó sorban származás tekintetében Jézus Krisztus messze felette állt tanítványainak. Miután szükségét látta egy idő után annak, hogy legyen egy olyan szűkebb tanítványi köre, amellyel a továbbiakban minden Isten országával és saját küldetésével kapcsolatos ismeretet részletesen és bizalmasan megoszthat, úgy döntött, hogy a tágabb tanítványi köréből, erre a célra kiválaszt magának tizenkét tanítványt. Megtehette ezt? Ugye, jogunk sincs megkérdőjelezni. Ez a kiválasztás, ha bizonyos szempontból, különösen a tanítványok szempontjából nagy jelentőségű is volt, mégis lényegesen kisebb horderejű volt azokhoz képest, amilyenekről a továbbiakban szó lesz.

Isten ugyanígy hozott és hoz napjainkban is döntéseket. Gondoljunk csak a mennyek országának, az univerzumnak, vagy az időnek a teremtésére. Hány és hány döntést kellett meghoznia addig, amíg minden tökéletesen létrejött. Döntenie kellett olyan apróságnak tűnő dolgokban is, hogy milyen színű legyen az ember vére, milyen információkat hordozzon a DNS-e, vagy hányféle állat éljen az Édenben.

Döntései egy része az eleve elrendelés kategóriába tartozik, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok felől úgy döntött előre, hogy még nem is álltak rendelkezésére a döntéshez szükséges, mérlegelhető információk. Azonnal érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy Isten például már a világ teremtése előtt meghatározta, hogy a majdan születendő emberek közül ki az, aki az örök kárhozatban végzi és ki az, aki üdvözül. Eleve elrendelte az egyének sorsát. A bűnösök sorából hatalmi döntéssel tehát, előre kiválasztott némelyeket az örök boldogságra, míg mások számára az örök szenvedést jelölte ki. A továbbiakban Istennek ezekkel, az emberi életekkel kapcsolatos előre meghozott hatalmi döntéseivel, az eleve elrendeléssel történő kiválasztással kívánunk foglalkozni, és megkíséreljük megérteni ezeket.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin