Isten eleve elrendelése…1.

Lukács evangéliumában találtunk egy olyan rövid leírást, amely amellett, hogy cselekményében, történésében fölöttébb magasztos, egyúttal – ha alaposabban belegondolunk az ott történt eseménybe – ugyancsak drámai is. Lássuk, miről szól ez a leírás!

„És lőn azokban a napokban, kiméne (Jézus) a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el. És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, a kiket apostoloknak is neveze: Simont, a kit Péternek is neveze, és Andrást, annak testvérét, Jakabot és Jánost, Filepet és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát, és Simont, a ki Zelotesnek nevezteték, Júdást, a Jakab fiát és Iskariotes Júdást, a ki árulóvá is lőn.” (Luk 6, 12-16) 

Jézus Krisztus az egész éjszakát imádkozással töltötte, majd virradatkor lejőve a völgybe, előszólította azokat az embereket, akik tanítványaiként követték Őt. Az évszakra tekintettel valószínűleg a szabad ég alatt töltötték ők is az éjszakát. Hányan lehettek vajon? Húszan, ötvenen, százan? Jézus köré sereglettek, várták, hogy miért ébresztette őket ilyen korán, mit akarhat mondani. Mivel bővebb leírás nem áll rendelkezésünkre, pusztán a képzeletünkre hagyatkozhatunk a részletek vonatkozásában. Talán elment előttük Jézus, sorra találkozott mindegyikükkel a tekintete, némelyiküknek a vállára tette a kezét, vagy megölelte és kimondta a nevét: Simon. Aztán tovább lépett. Még tovább. Újabb név: András. És ez mindvégig így történt, amíg ki nem választott tizenkettőt a tanítványok közül. Az is lehet, hogy gyorsabban történt minden. Elképzelhető, hogy amikor hívására előjöttek tanítványai, és várakozással telve elcsendesedtek, Jézus Krisztus egyszerűen felsorolt tizenkét nevet. Azoknak a személyeknek a nevét sorolta fel, akikről az Atyával történő, egész éjszakán át tartó imádkozás után döntött (vagy döntöttek együtt) végérvényesen.

Akár így volt, akár úgy, az Isten országa és személyesen az egyes tanítványok további élete vonatkozásában hatalmas dolog történt azon a hajnalon. Jézus Krisztus kiválasztotta a többiek közül azt a tizenkettőt, akiket azután apostolainak (követeinek, küldöttjeinek) nevezett, és különféle mennyei áldásokkal kent fel. János kivételével valamennyien az életükkel fizettek Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatukért, viszont együtt élhettek Isten Fiával, földi életének és küldetésének legszentebb időszakában. Személyesen hallgathatták tanításait, láthatták csodáit, tanúi lehettek üldöztetésének, az árulóvá lett Júdás kivételével pedig valamennyien tanúi lehettek feltámadásának, mennybemenetelének is. Ők kapták meg elsőkként visszavonhatatlanul az Isten Szentlelkét, ők alapíthatták meg az első keresztény gyülekezetet, ők rendelkeztek a legfőbb tekintéllyel az első keresztények tanítására és hitük szilárd megalapozására. Tisztségük és megbízatásuk soha nem szállt át másokra, tisztségük egyetlenszerű, megismételhetetlen volt. Közülük kerültek ki, akiknek az evangéliumait és leveleit máig olvassuk a Bibliában, és ők azok, akiknek neveit az eljövendő, mennyből alászálló új Jeruzsálem falait tartó alapköveken is olvashatjuk majd (Jel 21, 14).

Ha a tanítványok még nem is látták át, hogy milyen hatalmas és magasztos esemény részesei azon a hajnalon, képzeljük magunkat azok helyébe, akik előtt Jézus Krisztus úgy ment el, hogy az ő nevüket nem mondta ki, vagy a bejelentett névsorban az ő nevük nem szerepelt. Ha most mi állnánk ott, és nem bennünket választana, nem bennünket tartana legalkalmasabbnak, hogy az Ő közvetlen követei, képviselői legyünk, vajon hogyan élnénk ezt meg? Vajon szólnánk-e, hogy: Engem miért nem választottál ki? Én miért nem vagyok megfelelő? Én miért nem kellettem? Ők mennyivel különbek nálam?… Talán legyintenénk, vagy döbbenettel fogadnánk döntését, mondván: Te bizonyára jobban tudod… Esetleg, lelkünkben sírnánk, netán hangosan is kitörne belőlünk?  Látod, emiatt írtuk már az első mondatban, hogy ez az esemény nem csak magasztos volt akkor és ott, hanem ugyancsak drámai is.

Ha Jézus Krisztus és a tanítványok viszonyát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy értelmi képességben, bölcsességben, az Írások és az Isten ismeretében, a küldetéstudatban és nem utolsó sorban származás tekintetében Jézus Krisztus messze felette állt tanítványainak. Miután szükségét látta egy idő után annak, hogy legyen egy olyan szűkebb tanítványi köre, amellyel a továbbiakban minden Isten országával és saját küldetésével kapcsolatos ismeretet részletesen és bizalmasan megoszthat, úgy döntött, hogy a tágabb tanítványi köréből, erre a célra kiválaszt magának tizenkét tanítványt. Megtehette ezt? Ugye, jogunk sincs megkérdőjelezni. Ez a kiválasztás, ha bizonyos szempontból, különösen a tanítványok szempontjából nagy jelentőségű is volt, mégis lényegesen kisebb horderejű volt azokhoz képest, amilyenekről a továbbiakban szó lesz.

Isten ugyanígy hozott és hoz napjainkban is döntéseket. Gondoljunk csak a mennyek országának, az univerzumnak, vagy az időnek a teremtésére. Hány és hány döntést kellett meghoznia addig, amíg minden tökéletesen létrejött. Döntenie kellett olyan apróságnak tűnő dolgokban is, hogy milyen színű legyen az ember vére, milyen információkat hordozzon a DNS-e, vagy hányféle állat éljen az Édenben.

Döntései egy része az eleve elrendelés kategóriába tartozik, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok felől úgy döntött előre, hogy még nem is álltak rendelkezésére a döntéshez szükséges, mérlegelhető információk. Azonnal érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy Isten például már a világ teremtése előtt meghatározta, hogy a majdan születendő emberek közül ki az, aki az örök kárhozatban végzi és ki az, aki üdvözül. Eleve elrendelte az egyének sorsát. A bűnösök sorából hatalmi döntéssel tehát, előre kiválasztott némelyeket az örök boldogságra, míg mások számára az örök szenvedést jelölte ki. A továbbiakban Istennek ezekkel, az emberi életekkel kapcsolatos előre meghozott hatalmi döntéseivel, az eleve elrendeléssel történő kiválasztással kívánunk foglalkozni, és megkíséreljük megérteni ezeket.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin