A keresztény egység...2.

Legyünk most részesei az első gyülekezet egy közös imaalkalmának!

„Most azért, Urunk… adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, A te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által. És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, a hol egybegyűltek; és betelének mindnyájan Szent Lélekkel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala. A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala…” (Apcsel 4, 29-32) 

„És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, a hol egybegyűltek.”

Íme, bepillantást nyerhettünk a kezdetek kezdetébe! Az első gyülekezet alapítói, az apostolok, és a gyülekezet első tagjai is, mint láthattuk, valamennyien zsidók voltak. A keresztyénség tagadhatatlanul Jeruzsálemből indult. Amikor Jézus Krisztus először jelent meg feltámadása után az övéi körében, megnyitotta az értelmüket, hogy megérthessék az írásokat (Luk 24, 45), és ezt mondta nekik:

„Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” (Luk 24, 46-47 Új ford.) 

Az Apostolok cselekedetei könyvében Jézus Krisztus, mennybe menetele előtt így szólt:

„… vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Apcsel 1, 8)

A kereszténység tehát Jeruzsálemből indult, onnan indultak el az Úr Jézus Krisztus első tanúi, hogy „a földnek mind végső határáig” hirdessék Jézus parancsa szerint a Lélek erejével „az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…” Amikor a keresztény világban, a keresztény(-nek mondott) Európában időről időre felüti fejét az antiszemitizmus, a zsidóellenesség, talán elfelejtették a „keresztények” saját eredetüket? Elfelejtették, hogy Izráel a szelíd olajfa és ők e szelíd olajfa gyökerének zsírjából élnek? (Róm 11, 17) Elfelejtették, hogy Isten Fia zsidóként látta meg a napvilágot, hogy az üdvösség a zsidók közül támadt? Elfelejtették, hogy Mária, akinek első királyunk felajánlotta Magyarországot, és akit máig imáikba foglalnak a „keresztények” egy zsidóasszony volt, akit csak mi hívunk Máriának, mert az eredeti neve: Mirjam? Átgondolta már valaki is kis hazánkban, hogy a magyarok Istene Ábrahám, Izsák és Jákób Istene? Hogy, amikor himnuszunkban azt kérjük, Isten áldd meg a magyart, akkor Izráel Istenéhez fohászkodunk? Mivégre hát akkor ez a köszönet és hála helyébe tolakodó, zsidók iránt érzett lappangó és olykor fel-feltörő gyűlölködés?

Bizony, a zsidók országából, annak fővárosából, Jeruzsálemből indult a kereszténység Ott történtek azok a dolgok, amelyek visszafordíthatatlanul örökre megváltoztatták a világ sorsát, az emberek életét. Mert a Teremtő Isten ott és akkor beleavatkozott az emberiség történelmébe. Jézus küldetésével, halálával, feltámasztásával, és Pünkösdkor a Szentlélek kitöltésével páratlan lehetőséget kínált fel teremtményeinek. Minden Tőle telhetőt megtett, hogy bűnös létünkre, ha mi is úgy akarjuk, Vele, az egyedül Igaz Istennel tölthessük az örökkévalóságot, Vele élhessünk örökké. Bizony félelemmel teli nagy öröm volt ezen a napon és ezekben a napokban Jeruzsálemben!

Emlékezzünk vissza még egy gondolat erejéig az első gyülekezet legfőbb sajátosságára! Hogyan olvastuk? „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala…” Együtt örvendeztek Megváltó Istenükben, és együtt örvendeztek annak, hogy elnyerhették a bűnbocsánatot és az örök életet, és úgy ölelhették át egymást, mint akik most már örökre elválaszthatatlanok egymástól, örültek és sírtak. Szerették egymást. Összefonódott a szívük-lelkük, egyek voltak!

János evangéliumának 17. része a hívők körében Jézus főpapi imádságaként ismert. Jézus Krisztus ebben többek között apostolaiért és az ő szavukra majdan megtérő további tanítványaiért (ma élő keresztényekért is) könyörög az Atyához, még keresztre feszítése előtt:

„A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra; És én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk: Én ő bennök, és te én bennem: hogy tökéletesen egygyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, a miként engem szerettél.” (Jn 17, 18-23)

Jól érzékelhető, hogy Jézus Krisztus ebben az Atyához intézett utolsó imádságában milyen nagyra tartotta a hívők szellemi egységét, hiszen többször könyörgött azért, hogy a benne hívők az egység megőrzéséhez Isten részéről különleges segítségben, adományban részesüljenek. „Hogy mindnyájan egyek legyenek… hogy ők is egyek legyenek… hogy egyek legyenek… hogy tökéletesen egygyé legyenek…” – sorolta szinte kifogyhatatlanul Jézus Krisztus. Tulajdonképpen azt kérte, hogy mindenkor úgy lehessen, ahogyan az az első gyülekezet esetében meg is adatott, hogy a hívők legfőbb ismertető jele az legyen, hogy: „szíve-lelke egy vala…” Hogy egységben és teljes odaadással szeressék Istenüket és Urukat, hogy ez a kapcsolatuk hasonlatos lehessen az Atya-Fiú kapcsolathoz, amelyet Jézus így jellemzett annak idején, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk.”(Jn 10, 30)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hívők szellemi egységébe az is beletartozik, hogy egymással is egységben legyenek, egyek legyenek. Ha tovább olvastuk volna Jézus imádságát, ezzel a kéréssel is találkozhattunk volna:

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin