Egy tál lencse…3.

Amikor Ézsau egy tál lencséért odaadta az elsőszülöttségét, nem csupán a családban való valamikori rendelkezési jogáról mondott le, és nem is csak a dupla örökségéről, hanem egyben az Isten előtti szent papi mívoltjáról is. Az első kettőre csak legyintett, hiszen nomád élete állandóan a vadállatok között telt, folyamatosan az élet és a halál mezsgyéjén járt. Az Istennel pedig – úgy tűnik – nem alakult ki semmiféle bizalmi kapcsolata. Ézsau a szellemi dolgokkal nem sokat törődött. Ha Isten megáldja az jó, ha nem áldja meg, az is jó. Nem lobogott benne az a tűz, ami nagyapját (Ábrahámot) oly kivételessé tette, vagy ami apját (Izsákot) is olyan nagyra emelte, hogy Isten vele is szövetségre lépett. Nem érdekelte az sem, hogy a továbbiakban Jákób lép az örökébe, aki esetleg majd előre nem látható áldások birtokába juthat, és kedves lehet örökre Isten szemében. Ézsau éhes volt.

Határozottan nem merjük kijelenteni, hogy Jákób nem a hatalmi pozícióért, vagy a dupla örökség reményében ragaszkodott az elsőszülöttséghez, hiszen a Biblia nem ad erről semmilyen felvilágosítást. Mégis úgy gondoljuk, hogy e jogra való törekvése mögött, a hite húzódhatott meg. Elképzelhető, hogy szívében vágyakozott arra, hogy megmutassa magát Teremtőjének, hogy kapcsolatot kezdeményezzen vagy ápoljon az Úrral. Ismeretei is lehettek már e területen, hiszen ő állandóan a szülei között élt, elkerülhetetlen volt, hogy hallja azok megnyilatkozásait, lássa azok mindennapi szent életét. Mivel tudjuk, hogy véletlenül, Isten tudta nélkül semmi nem történik, úgy látjuk, a Mindenható Isten úgy döntött, hogy az áldások vonala ne Ézsaun keresztül vezessen, hanem inkább az engedelmesebb, ragaszkodóbb jellemű, szellemileg érzékenyebb, „sátorban lakozó” Jákóbon át.

A történethez tartozik még, hogy egy idő után Jákób (méltón a nevéhez: csalással) még az atyai áldást is megszerezte magának (1 Móz 27, 27-29), Ézsau ekkor megfogadta, hogy apjuk halála után megöli Jákóbot. Erre soha nem került sor, mivel Isten mindvégig Jákóbbal volt, és egy küzdelmes éjszaka után új nevet is adott neki. Ekkor lett Jákóbból (csalóból) Izráel (Isten harcosa).

Közel négyezer évvel forgattuk vissza az idő kerekét, amikor visszatekintettünk erre az eseményre. Mi, újszövetségi újjászületett keresztények nem vagyunk alárendelve az Istentől kapott mózesi törvényeknek. Ránk nem vonatkozik az elsőszülöttekkel kapcsolatos előírás, így az ezzel kapcsolatos jogot sem megszerezni, sem eladni vagy átadni nem tudjuk senkinek. Azt viszont tudjuk, hogy újszövetségi papi mivoltunk eredete az ószövetségi elsőszülöttségből vezethető le, hiszen – mint olvashattuk – így lett papsága a zsidó népnek is, így alakult ki a lévita papság Izráelben. Miután Isten nem változik és számára az Ószövetség egyáltalán nem olyan régmúlt, mint amilyen távolinak tűnik az a mi számunkra, Isten szemében „elsőszülötti” papság vagyunk mi is, hiszen csak ebből a körből kerülhet ki mindenkor Isten papsága, azért is olvashatjuk magunkról a Bibliában a következőket:

„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez, És trombita harsogásához,… Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához (Gyülekezetéhez), a kik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, És az újszövetség közbenjárójához Jézushoz…” (Zsid 12, 18-19, és 22-24)

Azt tanítja nekünk a Szentírás, és a ma élő keresztényeknek figyelemfelkeltésként azt üzeni ez a majd négyezer éves történet is, hogy vegyük komolyan elhívásunkat, mindenkor álljunk helyt, és soha ne dobjuk oda könnyelműen testies vágyakért vagy valamiféle világi hívságért a már megszerzett, vagy ajándékként kapott jogainkat, lehetőségeinket, papságunkat.

„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült… Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első szülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást.” (Zsid 12, 1-2, és 16-17)

Hogyan is gondolhatjuk, hogy a hívő keresztények közül napjainkban bárki is odaadná a hitét egy tál lencséért? Mi is így gondoltuk mindaddig, amíg ellenkező tapasztalatokra nem tettünk szert. Szomorú, de a szemünk előtt történt, hogy egyik megkeresztelkedett, középkorú hívő asszonytestvérünk, a családi béke kedvéért hitetlen férjével egy alkalommal elment egy farsangi bálra. A szórakozóhely üzletvezető tulajdonosa felkérte őt egy táncra, később pedig meglepte az asztalánál egy friss, finom lekváros fánkkal is. Testvérünknek ez annyira tetszett, hogy előjöttek benne mindazok az élmények, amiket korábbi életében gyűjtött. Megérezte, hogy ő még nem is „olyan” öreg, még akár tetszhet is valakinek, még akár jobbra is fordulhatna a sorsa. Számára egy meleg, porcukros, lekváros fánk volt az az egy tál lencse, ami elgondolkoztatta, és visszafordulásra csábította őt. Újra elkezdte vörösre festeni őszülő haját, öltözéke kihívóbbra változott, bál bált követett és többé nem látogatta a gyülekezeti alkalmakat, gondolatai már teljesen máshol jártak. Utólag talán hihetetlen, de a farsangi bál előtti gyülekezeti alkalmon éppen Ézsauról hallhatott Igehirdetést. Ha ez nem a mi kis házi gyülekezetünkben történt volna, mi is kételkednénk abban, hogy ez tényleg így volt-e.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.