Egy tál lencse…2.

Úgy tűnik, hogy a történet Ézsauról szól, mi ennek ellenére szeretnénk most a figyelmet mégis inkább Jákób személyére terelni. Amikor testvére a mezőről fáradtan hazatérve enni kért az általa imént elkészített ételből, Jákób azt mondta neki, hogy adok, de csak az elsőszülöttségedért cserébe. Mennyi minden mást is mondhatott volna! Elutasíthatta volna a kérést azzal, hogy nem számítottam rád, hármunknak megfelelő mennyiséget főztem csupán, vagy: még forró, várj egy kicsit, esetleg még most fő a hús, majd csak utána eszünk, vagy: megkérdezem apámat, hogy máris eszünk-e, vagy csak estefelé… Kedvező feleletet is adhatott volna. De felettébb gyanús, hogy azonnal azt mondta: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.” Ez csak úgy fordulhatott elő, hogy Jákób már készült erre a találkozásra, már régóta fontolgathatta, hogyha egyszer hazajön a testvére, ő beszél majd vele, hogy mit kérne cserébe az elsőszülöttségi jogáért, mert neki az kellene. Meg különben is, Ézsau elsőszülöttsége nem lehet olyan erős jog, hiszen ők ikrek, és Ézsau percekkel előbb születhetett csupán. Talán még ennyi korkülönbség sincs közöttük, mivel Jákób „… kezével Ézsaú sarkába fogódzva” jött a világra, tehát azt is mondhatnánk, hogy egyszerre születtek, együtt jöttek elő. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Jákób már régóta szerette volna ezt a jogot megszerezni, valószínűleg ezen gondolkodott nap mint nap, és amikor egyszer csak elébe toppant fáradtan és éhesen Ézsau, és enni kért, azonnal kitörtek gondolatai. Szinte ellentmondást sem tűrően, talán köszönés helyett mondta Ézsaunak Jákób: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.”

Mi volt ez az elsőszülöttségi jog, miért ragaszkodhatott ennek megszerzéséhez Jákób, és tulajdonképpen miről mondott le oly könnyedén, egy tál lencséért Ézsau?

Az elsőszülöttségi jog eredetét nem ismerjük. Mivel Ábrahám Mezopotámiából származott, de bejárta szinte a termékeny félholdként is nevezett közel-keleti vidéket egészen Egyiptomig, valószínűleg e vidékek egyikéről hozta magával ezt a családjogi törvényt. Maga az elsőszülöttségi jog végtelen egyszerű volt, és lényegében a legidősebb fiú utód, azaz a legkorábban született fiúgyermek számára biztosított bizonyos előjogokat a többi, később született testvéreivel szemben. Amikor az elsőszülött felnőtt férfiúvá lett, az apa távollétében családfői rangra emelkedett, tehát midazokat a jogokat élvezte és gyakorolhatta, amik egy családban az apát illették. Minden vitás kérdésben ő dönthetett, de hatalma kiterjedt a család vagyoni helyzetének alakítására, változtatására is, tehát földet vehetett, földet adhatott el, de ha úgy látta jónak akár testvéreit is odaadhatta dolgozni más gazdához. Az apa távollétében ő felelt mindenért. Az elsőszülöttet dupla rész illette meg a családi vagyonból, amikor az apa felosztotta azt gyermekei között, akár azok családalapításakor, esetleg idős korában az örökség megállapítása céljából. Ha a családfő rendelkezés nélkül halt meg, az elsőszülött fiúnak akkor is kétszer annyi rész járt az örökségből, mint bármelyik testvérének. Az elsőszülött joga volt továbbá, hogy a családfő akadályoztatása (távollét, betegség, halál) esetén ő legyen a család papja. Ő mutassa be a hálaáldozatokat, a bűnért való áldozatokat, engesztelést kérjen családja, esetleg testvérei bűneiért, áldást kérjen a rábízottakra, egyszóval az ő feladata és lehetősége volt (a zsidó kultúrában), hogy képviselje a családot a Mindenható Isten előtt. Az elsőszülött tehát az Úr előtt állt, az Ő papja volt, az Övé volt.

Mindezek a rendelkezések a társadalmi és vallási törvények szintjére emelkedtek, amikor az erre vonatkozó utasításokat megkapta Mózes, a zsidó nép vezetője, Istentől a Sínai hegyen. Annyira erős joggá lett az elsőszülöttségről szóló törvény, hogy Isten minden elsőszülöttet eleve sajátjának tulajdonított. (Saját igazságrendszerében már korábban is, legyen az ember vagy állat.) Ezért vette el az összes elsőszülöttet, mint Őt megillető részt például a bálványimádó Egyiptomban a tizedik csapás alkalmával. Mózes 4. könyvében ez áll: 

„És monda az Úr Mózesnek: Számláld meg Izráel fiainak minden finemű elsőszülöttét, egy hónapostól fogva és feljebb, és pedig névszerint számláld meg őket… Megszámlálá azért Mózes, a mint parancsolta vala néki az Úr, Izráel fiainak minden elsőszülöttét… És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Válaszd a lévitákat az Izráel fiai közül való minden elsőszülött helyett… és legyenek enyéim a léviták. Én vagyok az Úr.” (4. Móz 3, 40, 42, és 44-45)

„… Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak. Mert enyém minden elsőszülött Izráel fiai között, emberből és baromból; a naptól fogva, hogy megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem azokat. A lévitákat pedig minden elsőszülött helyett vettem magamnak Izráel fiai között.” (4. Móz 8, 16-18)

E döntés alapján tehát a léviták lettek a papok az Isten előtti dolgokban és szolgálatokban, a többi izráeli törzs elsőszülött férfiai helyett.

Az elsőszülöttség alapján követték a fiak az apákat a királyi trónon (pld: 2. Krón 21, 1-3). Istennek hatalmában áll, hogy olyannak is adományozzon elsőszülöttségi jogot, akit ez különben nem illetne meg. Így kapott elsőszülöttségi címet Dávid annak ellenére, hogy valójában Isainak nem ő volt az elsőszülött fia. 

„Megtaláltam Dávidot, az én szolgámat; szent olajommal kentem fel őt, A kivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt...” (89. Zs 21-22, 27-28) 

Az Úr Jézus Krisztusról is, mint elsőszülöttről szól a Szentlélek több helyen is a Bibliában: 

„… mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai.” (Zsid 1, 6)

„Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8, 29) 

„Kegyelem néktek és békesség attól, a ki van, a ki vala és a ki eljövendő; és a hét lélektől, a mely az ő királyiszéke előtt van, És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által, És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké! Ámen.” (Jel 1, 4-6) 

Ha az Úr Jézus Krisztus az elsőszülött Isten rendje szerint, akkor belátható, hogy az Atya távollétében, az Atya „házanépe” fölött most jogosan az Övé minden hatalom, és belátható, hogy jogosan dupla a jussa (menny és Föld), és az elsőszülöttség okán elvitathatatlan a joga ahhoz, hogy Ő legyen az a személy, aki egyben áldozatot bemutató és közbenjáró papunk is a Mindenható Atya-Isten előtt. Ráadásul olyan felmérhetetlen hatalommal rendelkező főpapunk Ő, hogy arra is lehetősége van, hogy minket szent királyi papsággá maga mellé fogadjon.

Folytatás holnap

Isten gazdag áldása legyen az áhítatok olvasóin