Egy tál lencse...1.

Amikor megemlékezünk Ábrahámról, Izsákról és Jákóbról, apáról, fiáról és unokáról, ősatyákként szoktuk őket emlegetni, ők voltak Izráel népének ősatyái. A zsidó nép története velük kezdődött. A Teremtő és Mindenható Istenbe vetett hitük, kapott áldásaik és a velük kötött szövetségek eredménye, hogy testi leszármazottaik mind a mai napig tagjai lehetnek Isten kedves és szeretett népének (Róm 11, 28).

Amikor hármukat együtt említjük (Ábrahám, Izsák és Jákób) az eltelt ezer évek távlatából úgy tűnhet, hogy életük egy röpke jelenség volt csupán. Pedig nem csekély azoknak az éveknek a száma, amit ők hárman megélhettek. Ábrahám 175 évig (1 Móz 25, 7), Izsák 180 (1 Móz 35, 28), míg Jákób 147 évig (1 Móz 47, 28) élt. Összesen több mint félezer évig voltak jelen a történelem színpadán. Érdekesség, hogy Ábrahám még jó eséllyel találkozhatott élete során olyanokkal, akik személyesen ismerhették az özönvizet túlélt Nóét és annak fiait is. Amikor tehát az ősatyákról esik szó, bizony az emberiség történetének még csak a hajnalán járunk.

A Bibliában Mózes első könyvében olvasható Izsák két gyermeke életének egyik meghatározó eseménye.

„Izsák pedig negyven esztendős vala, a mikor feleségűl vette Rebekát a Siriából való Bethuélnek leányát, Mésopotámiából, a Siriából való Lábánnak húgát. És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért, mivelhogy magtalan vala, és az Úr meghallgatá őt: és teherbe esék Rebeka, az ő felesége… És betelének az ő szülésének napjai, és ímé kettősök  (ikrek) valának az ő méhében. És kijöve az első; vereses vala, mindenestől szőrös, mint egy lazsnak (durva, vastag posztó); azért nevezék nevét Ézsaúnak. Azután kijöve az ő atyjafia, kezével Ézsaú sarkába fogódzva; azért nevezék nevét Jákóbnak. Izsák pedig hatvan esztendős vala, a mikor ezek születének.” (1 Móz 25, 20-21, és 24-26) 

Ézsau nevének jelentése: szőrös, bozontos, nyers, durva, míg Jákób neve azt fejezi ki, hogy az a személy, aki e nevet viseli az: sarkot fogó, elgáncsoló, csaló, aki a másik helyére lép. Ha csupán egyetlen szóval szeretnénk illetni, akkor a legmegfelelőbb név a csaló. Amíg tehát Ézsau szőrös emberként született, addig Jákób csalóként látta meg a napvilágot.

„És felnevekedének a gyermekek, és Ézsaú vadászathoz értő mezei ember vala; Jákób pedig szelíd ember, sátorban lakozó. Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad; Rebeka pedig szereti vala Jákóbot. Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok…” (1 Móz 27-30) 

Ézsauból tehát egy inkább nomád életet kedvelő szilaj, nyers, vadászathoz értő ember lett, aki gyakorta hozta haza az elejtett zsákmányt, és mivel Izsák szerette a vadételeket, sokra tartotta ezt a fiát, kedvelte őt. Jákób viszont alig mozdult ki szülei mellől, azt olvastuk róla, hogy sátorban lakozó volt. Valószínű, hogy testvérével ellentétben csendesebb, érzékenyebb lelkületű lehetett, édesanyja Rebeka számára a két fiú közül mindenesetre ő volt a kedvesebb. Jákób szüleivel való kapcsolatára jellemző, hogy amikor már felnőtt lett és szülei azt parancsolták neki, hogy ne a kánaánita leányok közül válasszon magának feleséget, akkor Jákób feltétel nélkül engedelmeskedett apja és anyja szavának – írja a Biblia. (1 Móz 28, 7) Ezzel szemben Ézsau olyan hettita leányokat hozott a „házhoz”, hogy azok megkeserítették Izsák és Rebeka életét (1 Móz 26, 34-35), sőt mihelyt tudomást szerzett arról, hogy szülei nem néznék jó szemmel, ha testvére kánaánita leányt választana, ő csak azért is hozott onnan magának egy újabb feleséget. (1 Móz 28, 8-9) Jákóbról azt írtuk fentebb, hogy finomabb, érzékenyebb lelkületű lehetett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy amikor Rebeka rokonságához, Lábán házához megy párt választani, nem éppen az alkalomhoz illő határozott fellépésű fiatalemberként viselkedik. Midőn meglátja jövendőbeli kedvesét Ráhelt, örömében annyira elérzékenyül, hogy (sokak előtt) egyszerűen elsírja magát. Hangosan.

„S lőn, a mint meglátá Jákób Rákhelt, Lábánnak az ő anyja bátyjának leányát… és megcsókolá Jákób Rákhelt, és nagy felszóval síra.” (1 Móz 29, 10-11) 

Ideje folytatnunk a megkezdett történetet! Idézzük vissza Ézsau Jákóbhoz intézett kérését, és görgessük tovább a cselekmény!

„Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok… Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet. És monda Ézsaú; Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak. S akkor Jákób ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1 Móz 25, 29-34) 

Ézsau az első szóra, egy tál frissen főt (veres-)lencsefőzelékért habozás nélkül eladta testvérének az elsőszülöttségi jogát, még esküvel is megerősítette az „üzletet.” Azzal indokolta e jogról való lemondását, hogy úgysem való az neki, hiszen élete a veszélyes vadászatok során mindig kockán forog. Ma itt van, holnap máshol, ma él, holnap lehet, hogy már nem, bármikor előfordulhat, hogy széttépi egy oroszlán. „… mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?”

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin