A Messiás és ellenségei…3.

Urunk igen gyakran példázatokban beszélt. Amikor elmondta a gonosz szőlőművesekről szóló példázatát, miszerint elvétetik Izrael vezetőitől az Isten országa (Mt 21, 43), és más népnek adatik, a környezetében kialakult hangulatot így írta le a Biblia:

„És igyekeznek vala a főpapok és az írástudók kezeiket ő reá vetni azon órában, de féltek a néptől,… Annakokáért vigyázván ő reá, leselkedőket küldének ki, a kik igazaknak tetteték magokat, hogy őt megfogják beszédében, hogy átadják a felsőbbségnek és a helytartó hatalmának.” (Luk 20, 19-20)

„És a főpapok és az írástudók keresnek vala módot, hogyan öljék meg őt…” (Luk 22, 2)

„Beméne pedig a sátán Júdásba, ki Iskáriótesnek neveztetik, és a tizenkettőnek számából vala, és elmenvén, megbeszélé a főpapokkal és a vezérekkel, mimódon adja őt nékik kezökbe. És azok örülének, és megszerződének, hogy pénzt adnak néki. Ő pedig megigéré, és keres vala jó alkalmat, hogy őt nékik kezökbe adja zenebona nélkül.” (Luk 22, 4-6) 

A kovásztalan kenyerek ünnepének előestéjén Jézus Krisztus elfogyasztotta tanítványai körében a páskavacsorát, majd valamennyien az Olajfák hegyére mentek.

„És ő eltávozék tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre esvén imádkozék. Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt. És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék, és az ő verítéke olyan vala, mint nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Luk 22, 41-44) 

Mint a korábbiakban írtuk, Jézus Krisztus hozzánk hasonló hús-vér emberként élt a földön. Lassan küldetése végén járt, és egyre jobban nehezedtek Reá az utolsó órák várható gyötrelmei. Már megkapta a mennyből, hogy pontosan mi történik, és hogyan történik Vele. Tudta, hogy elfogják, kigúnyolják, megkínozzák, fölöttébb kegyetlen módon megkorbácsolják, hamis vádakkal halálra ítélik, keresztre feszítik és meghal. Természetes, hogy szorongott és félt. Azt olvastuk, „… és az ő verítéke olyan vala, mint nagy vércseppek,…” Mi lesz, ha nem tudja végig csinálni? Mi lesz, ha el sem jut a keresztig?

Amikor gyötrődött, ismét hatalmas támadást indított ellene az ördög. Elérkezettnek látta az időt, hogy Jézust végképp letérítse a megváltás útjáról, és ha ez másként nem megy, elvegye az életét. Olvastuk: Jézus „… haláltusában lévén…” Az ördög most már egyenesen az életére tört. Természetesen erre nem volt engedélye. Az Atya egy angyalt küldött Jézushoz, hogy fizikailag erősítse Őt.

Urunk tudta, hogy azokért a bűnökért kell meghalnia, amiket nem is Ő követett el. Azt is tudta, hogy csak így segíthet szeretett teremtményein. Bízott abban, hogy harmadnapra viszont feltámad, mert Ő maga az élet. És íme elérkezett a nagy próba!

Alig telt el néhány perc, Júdással az élen egy egész csapat vette körül Jézust. Júdás, aki több mint három évig volt Jézus tanítványa, megcsókolta őt, jelezvén, hogy valóban Jézus az.

„Monda pedig Jézus azoknak, a kik ő hozzá mentek, a főpapoknak, a templom tisztjeinek és a véneknek: Mint valami latorra úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám, de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma. Megfogván azért őt, elvezeték,…” (Luk 22, 52-54)

Jézus valóban a sötétség hatalmába került. Kihallgatásról-kihallgatásra hurcolták, közben szemét bekötve ütlegelték, gúnyból királlyá öltöztették, még tüskés növényekből készített koronát is tettek a fejére. Tanítványainak egyike Péter, három alkalommal is megtagadta Őt, mondván: nem is ismerem ezt az embert. Az írástudók és a farizeusok azt állították, hogy Jézus arra tanította a népet, hogy Rómának ne fizessenek adót. Róma helytartója megkorbácsoltatta Jézust, katonái ezt a legkegyetlenebb módon hajtották végre. A vezetőik által Jézus ellen hangolt tömegnek ez sem volt elég, követelték a helytartótól, hogy ítélje halálra Jézust. Inkább egy bűnözőt engedjen szabadon, de Őt feszíttesse meg. A helytartó bár Jézusban semmiféle bűnt nem talált, hamis vád alapján, halálra ítélte Urunkat.

„Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek. Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. Jézus pedig monda: Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek. Elosztván pedig az ő ruháit, vetének reájok sorsot. És a nép megálla nézni. Csúfolták pedig őt a főemberek is azokkal egybe, mondván: Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja. Csúfolák pedig őt a vitézek is, odajárulván és eczettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a zsidók ama Királya, szabadítsd meg magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó betűkkel: Ez a zsidóknak ama Királya… Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig. És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Luk 23, 32-38, ÉS 44-46) 

Csak mérföldes léptekkel tudtuk bejárni az Úr Jézus Krisztus megváltói útját még úgy is, ha a történések közül csupán azokat az Igéket emeltük ki, amelyek az ellene folyó áskálódásokról és megöletéséről szóltak. Ha belegondolunk és átérezzük, hogy bűn nélküli, igaz létére, mindezt a sok megaláztatást, meg nem értést, kiközösítést, üldöztetést miattunk kellett elszenvednie, bizony összeszorulhat a szívünk, és szinte emberi eszközökkel kifejezhetetlen mértékű hálával tartozunk Neki. Már tudjuk, hogy miattunk kellett meghalnia. És értünk halt meg, és helyettünk halt meg, mert halálunk után bűneink ítéleteként mindezek a szenvedések reánk vártak volna.

Igaz létére, Jézus Krisztusnak soha nem kellett megtérnie. Te viszont, ha ennek még előtte állsz, térj meg mielőbb, hogy újjászülethess, és mielőbb élhess mindazzal a jóval, amelyet szenvedései árán kiharcolt neked: Megváltó Istened, az Úr Jézus Krisztus!