Szombatnap...1.

Az elmúlt másfél évszázadban bukkantak fel és erősödtek meg azok a tanok, miszerint a keresztyénségnek a szombati napot kellene a vasárnap helyett olyan pihenőnapként elfogadnia és megtartania, amelyen a Teremtő Istent helyezi gondolatai középpontjába, e napon Őróla emlékezik meg, hiszen erről maga a Teremtő rendelkezett így. E zavarkeltést egy keresztyén körökben viszonylag jól ismert felekezet működése gerjeszti, akik éppen ezzel a tévtanításukkal különülnek el a többi felekezettől. A köznyelv szombatistákként ismeri őket, de hivatalosan ők az adventisták. Az úgynevezett „hetedik napot ünneplő adventisták” írásba foglalt hitelvei köntörfalazás nélkül kinyilvánítják e nap kiemelt jelentőségét. Ennek a napnak megtartását megszentelődésünk jelének, Isten iránti hűségünk zálogának tekintik. Felekezetük egyetlen hívőt sem hajlandó anélkül megkeresztelni, hogy ne vallaná sajátos hittételüket, ez annyit jelent, hogy számukra az üdvösséghez nem elegendő az Úr Jézus Krisztus nevébe és a kereszten elvégzett megváltásba vetett hit, hanem az üdvösség a szombat megtartásával kiegészítve, csak azzal együtt érhető el. Gyakorlatilag, aki nem tartja meg a szombatot, az nem üdvözül. Nem érezzük feladatunknak e felekezet szóban forgó hittételét sorról-sorra cáfolni, vagy e hittétel kialakulásának gyökereit kutatni, viszont fontosnak tartjuk, hogy e kérdésben egy – mindvégig a Szentírás kijelentéseihez igazodó – olyan tanítást tegyünk le a bizonytalankodók elé, amely megfelelő segítséget jelenthet számukra az eligazodásban.

Lapozzunk a Bibliában Mózes első könyvéhez! Csatlakozzunk ahhoz a részhez, amikor Isten – hat nap alatt – már elvégezte a teremtés munkáját!

„És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1 Móz 2, 1-3)

Mint olvashattuk, a Teremtő Isten megpihent a hetedik napon, megáldotta és megszentelte, kegyessé, elkülönítetté tette pihenőnapját, megkülönböztette azt a többitől. Ha az idézett Ige előtti vagy utáni szövegkörnyezetet is tanulmányozzuk, akkor sem találunk, még csak utalást sem arra, hogy e napról úgy rendelkezett volna Isten, hogy e nap az emberek körében is valamiféle megkülönböztetett nap legyen. Aki azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), az nem mond igazat. Teremtő Istenünk e napon megpihent, és semmiféle emlékeztető napot nem alapított az emberiség számára. Ha ez mégis így történt volna, bizonyára közölte volna az erről szóló rendelkezését az „emberiséggel”, bizonyára szólt volna erről édenbeli ősszüleinknek, hiszen rajtuk kívül ki más adhatta volna tovább rendelkezéseit.

A szombatnap kérdése a Biblia szerint mintegy két és félezer évvel később került csupán újra a figyelem középpontjába. Az Édenből való kiűzetés, a gonoszság elterjedése, az özönvíz, Ábrahám, Izsák és Jákób történetét követően az egyiptomi fogság és kivonulás után, a pusztai vándorlás idején. Élim és Sínai között a Szín pusztában zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen. Azt mondták nekik: Jobb dolgunk volt Egyiptomban, ott legalább jóllakásig ehettünk. Talán azért hoztatok ki bennünket onnan, hogy itt haljunk éhen a pusztában? De az Úr azt mondta Mózesnek:

„… Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből; menjen ki azért a nép és szedjen naponként arra a napra valót, hogy megkísértsem: akar-é az én törvényem szerint járni, vagy nem? A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik a mit bevisznek, az kétannyi lesz, mint a mennyit naponként szedegettek. És monda Mózes és Áron Izráel minden fiainak: Estve megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Égyiptom földéről; Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét; mert meghallotta a ti zúgolódástokat…” (2. Móz 16, 4-7) 

Isten ezekkel a szavakkal tett ígéretet Izráel fiainak arra, hogy égi mannával táplálja majd őket. Egyúttal próbára is akarta tenni népét, hogy megláthassák mennyire járnak az Úr törvénye szerint, mennyire engedelmesek. (Itt jegyezzük meg, hogy a próbákra soha nem Istennek van szüksége, hiszen Ő mindenkor jól ismeri az ember szívbéli állapotát. Azért adja a próbákat, hogy a Vele kapcsolatban álló vegye észre, hogy milyen mértékben gondolkodik, dönt és cselekszik Ura elvárásai szerint.) Tehát – visszatérve az eredeti gondolatmenethez –  hat napon át hullik majd a manna az égből, mindennap felszedhetnek belőle annyit, amennyi abból a családjuk ellátásához az adott napra szükséges. Másnapra nem hagyhatnak, mert az addigra megromlik. Kivétel a hatodik nap, mert akkor dupla mennyiséget is bevihetnek anélkül, hogy megromlana. Szedjenek is fel belőle dupla mennyiséget, mert a hetedik napon nem hullik ez az égi kenyér. Ezen a napon ne is próbálkozzanak gyűjteni belőle! Mózes úgy magyarázta el ezt a népnek, hogy a hetedik nap a nyugalom ideje lesz, az Úr szent szombatja. (Szombatnap, a héber sabbat /görögül sabbaton/ azt jelenti a munkát abbahagyni, pihenni.)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap