Szombatnap…2.

Mondani sem kell, hogy sokan annyi mannát szedtek néha, hogy abból másnapra is maradt, így megromlott, megbüdösödött, és olyanok is akadtak a népből, nem is kevesen, akik a hetedik napon is kimentek mannát keresni, de nyilván dolgavégezetlenül tértek haza. Az Úr ekkor ezt mondta Mózesnek:

„… Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet? Lássátok meg! az Úr adta néktek a szombatot; azért ád ő néktek hatodnapon két napra való kenyeret. Maradjatok veszteg, kiki a maga helyén; senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon.” (2. Móz 16, 28-29) 

Isten mindössze ennek az egy népnek tette lehetővé a teremtett világban, hogy létfenntartásáért elegendő egy héten mindössze hat napon át dolgoznia, a hetedik napot, miként a Teremtő Isten, pihenéssel töltheti. Elvárása lehetett, hogy népe kifejezetten örömmel fogadja majd ezt a rendelkezést, és ezt a napot nem csupán a munkához való viszonyában különíti el a hét többi napjától, hanem lelkében is. Ezen a napon hálával gondol majd Urára, szóba hozza ezt házában, ismerősei, barátai körében, ez a nap, ha nem is ünnepnap lesz népe körében, de mindenképp az Úrról való megemlékezés napja lesz, amolyan megkülönböztetett, szent nap lesz a szombat Izráel fiai szemében.

Amikor a Sínai hegyről Isten elküldte Mózessel kőbe vésett parancsolatait azok között már szerepelt a szombat törvénye.

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2. Móz 20, 8-11)

Isten részletesen is kifejtette Mózesnek a szombatnappal kapcsolatos gondolatait:

„Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül. Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugodalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap: valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék. Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszünt és megnyugodott.” (2. Móz 31, 12-17)

Amíg a mannaszedés kapcsán Isten próbának szánta csupán a hetedik nap pihenőnapként való megtarttatását, immáron törvénybe is fektette, és jelnek nyilvánította. Jelül lett a szombat az Úr és Izráel között örök időkre, hogy emlékeztesse Izráel népét arra, hogy el van különítve Isten számára. (Ez 20, 12) Mi a jel tehát ettől kezdve Isten és szeretett népe között? A szombatnap. Izráel fiainak ezt a napot, mint a teljes nyugalom napját kellett megtartani. Nyugalom napja volt ez ember és állat számára, emberséges gondoskodás az ember szükségleteiről. Aki ezt az ajándékul kapott szent napot nem tartotta tiszteletben, nem pihenéssel töltötte, azt ki kellett írtani a nép közül. Hiszen engedetlenségével megszegte a Törvényt. Volt is erre példa. (4. Móz 15, 32-36)

Aki még ezek ismeretében is azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), – mint azt már a korábbiakban is írtuk – az nem mond igazat. Ez a nap nem mindenkié, ez a nap örök időkre kizárólag a zsidó népé. A szombatnap Istenhez való tartozásuk, megbonthatatlan szövetségük örökre szóló jeleként ajándékul adatott számukra. És miután tisztában vagyunk azzal, hogy Isten soha nem bánja meg cselekedeteit, és ajándékai visszavonhatatlanok (4. Móz 23, 19 és Róm 11, 29), a szombat jelét soha és senki nem veheti el, nem bitorolhatja el szeretett népétől, Izráel fiaitól. Még a kereszténység sem.

Az emberiség történelmében újabb ezerötszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Jézus Krisztus földi ittlétekor, a köré sereglett zsidó sokaságnak elmondhassa az alábbi szavait:

„… E nemzetség gonosz: jelt kíván, de jel nem adatik néki, hanem ha Jónás prófétának ama jele; Mert miképen Jónás jelül volt a Ninivebelieknek, azonképen lesz az embernek Fia is e nemzetségnek. A Délnek királynéasszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetség férfiaival, és kárhoztatja őket: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcseségét; és ímé nagyobb van itt Salamonnál. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.” (Luk 11, 29-32) 

Íme, egy újabb jel! Amíg Jónás próféta személye jelül adatott a niniveieknek, azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő is jelül adatott, csak Ő nem a niniveiek számára, hanem ennek a nemzedéknek. Azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő nagyobb Salamonnál. És hogyan magyarázta nagyságát és küldetését? Azt mondta: „Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.”

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap