„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” Zsolt 8,4-5
Épp szedtük le az asztalt vacsora után a hátsó teraszon, mikor kisfiam tekintete a kezében lévő dinnyeszeletről átsiklott a lazacszínű csíkra az alkonyati ég alján.
„Nagyon szép lesz ma a naplemente” – közölte legkisebb gyermekem.
„Ühüm” – dünnyögtem, mialatt a koszos tányérokat, gyűrött szalvétákat, üres tejes poharakat és ragacsos evőeszközöket szedegettem össze az asztalról.
„Elkapjuk, anya?” – kérdezte könyörögve Joshua. – „Lehet?”
Az egész napom azzal telt, hogy elkaptam a gyerekeket az udvaron, az elkószált kutyát a szomszéd kertben, kerestem a hiányzó kulcsot, a széthajigált cipőt – és időben elkaptam már-már elvesztett türelmemet. Semmi mást nem szerettem volna már elkapni, csak egy kis békességet és nyugalmat. A testem fáradt volt, a lelkem, mint egy kifacsart citrom.
De egy pillanatra a kezemben lévő koszos edényről felpillantottam a ragyogó alkonyati égre, és eszembe jutott, mire tanított Isten nem is olyan rég: a bámulatra méltó Isten úgy teremtett minket, hogy tudjunk ámulva gyönyörködni. Mikor megnyugvásra vágyunk, talán csak az elámulás hiánya fáj.
Beraktam hát az edényeket a mosogatóba, s odafordultam várakozó kisfiamhoz: „Igyekezzünk. Hamar lemegy a nap.”
Bepattantunk az autóba, és elvezettem a sűrű fasor végéhez, ahol kitárul előttünk az ég. Egy rövidke pillanatra nem a fáradt édesanya vagyok, akit egy halom mosatlan edény vár haza, hanem csodaváró lelkülettel emelem fel tekintetemet a mindennapi tennivalókról az isteni felé.
Mélyet lélegzem, és hagyom, hogy a menny csendje szétáradjon kiszikkadt szívemben. Kicsi fiam boldogan sóhajt, és apró kezével megfogja az enyémet. „De jó, anya, hogy elkaptuk a naplementét!” – suttogja. – „Mert ezt így kell.”
Lassan sötétbe borul az ég, de én végre biztosan tudom, hogy a bámulat a fáradtság ellenszere. Mint a víz a szomjazó testet, úgy éleszti fel a lankadt lelket az elámulás, a gyönyörködés.
Persze, nem én vagyok az első, aki rájött erre. Dávid király is tudta. Egy nemzet sorsa nyomta a vállát azon túl, hogy gondoskodott a családjáról, súlyos döntéseket hozott, érzékeny konfliktusokat kezelt, ám mégis újra-meg újra fel tudta emelni szemét a napi feladatokról, hogy ámuljon Isten dolgain.
Ujjongott, látva Isten keze munkáját saját életében (139. zsoltár), bámulta Isten alkotásait a környező világban (8. zsoltár), áldotta Isten útmutató szavait (119. zsoltár), magasztalta tetteit (145. zsoltár). Így írt Dávid a 8. zsoltár 4-5. versében: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?”
Nem tudjuk, miért volt a szabadban Dávid azon a réges-régi éjszakán, de tudjuk, mi történt a csillagok alatt: a bámulat nemcsak felüdítette, de át is alakította a lelkét. Mialatt alkotásait csodálta, Isten lelkének nagyságával találkozott. És ez történik velünk is.
A bámulat azért tartja fent lelkünket, mert térdre kényszerít. Eszünkbe juttatja, mily nagy Isten, és milyen kicsik vagyunk mi. Nem nekünk kell a világ súlyát vállunkon hordanunk, mert Ő már a tenyerén tartja a világot.
Keressük hát a csodát, testvérem. Nézzünk fel, nézzünk magunk köré. Figyeljük, hallgassuk, és köszönjük meg. És ha a kavicsszemek közt megcsillan Isten dicsőségének szikrája, álljunk meg, és csodáljuk. Mert a bámulatra méltó Isten gyermekeinek „ezt így kell.”
Drága Jézus, néha egyáltalán nem látom csodálatraméltónak az éltemet. Egyhangú inkább, fárasztó és nehéz. De lelkemet ámulatra alkottad. Segíts, hogy mindig meglássam dicsőséged jeleit a mindennapokban, és egyre jobban megismerjem szívedet, mialatt műveidben gyönyörködöm. Jézus nevében, Ámen.
Folytatás holnap
ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN AZ ÁHÍTATOK OLVASÓIN!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözöllek kedves látogatóm, érezd magad jól, és tanulj és épülj az olvasottakból: Jézus szeret téged!