Fiatalság bolondság...1.

Egy matematika tanár, aki egyetemi diákjainak tartott órát, és már percek óta írta a táblára a levezetést, egyszer csak bosszankodva fordult diákjai felé, és így szólt: Iszonyat, egyszerűen iszonyat, hogy már régóta tudom a végeredményt, és még legalább tíz percig itt kell küszködnöm a számok leírásával, meg a zárójelekkel, kiemelésekkel! Ez a matematikai nyelv fékezi a tanítást. Mennyi mindent meg tudnánk tanulni ez alatt az idő alatt, amíg vesződök itt ezzel a sok számmal, betűvel, jelöléssel! Hát nem jobb lenne, ha ezt a gyakorló példát csak felírnám ide, és a levezetést meg a megoldást pedig egy pillanat alatt, valami gondolati csomagként, át tudnám adni maguknak, és már mehetnénk is tovább? Sőt, legszívesebben ilyen módon mindent átadnék, és azonnal ott tartanának matematikából, ahol én.

Hasonló a helyzetünk, amikor olyan valakinek szeretnénk az Isten dolgairól beszélni, akinek abszolút semmi ismerete nincs e téren. Nagyszerű dolog lenne egy csomagként átadni, például neked, azokat az alapismereteket, amelyekre azután lehetne tovább építkezni. Miután az ilyen gondolatátvitel technikáját mi sem ismerjük, abban bízunk, hogy lesz türelmed végigolvasni a leírtakat, (a betűkből és írásjelekből összeállított szavakat, az azokból formált mondatokat), és megérted azokat, illetve belátod, hogy ezzel a tanítással, a te javadat akarjuk. Ha szüleidtől nem hoztál ilyen ismereteket, a tanáraid, rokonaid, ismerőseid sem világosítottak fel, és a baráti köröddel is inkább a bulizással foglalkoztál, minthogy megpróbáltatok volna válaszokat keresni magasztosabb kérdésekre, akkor most figyelj, mert olyan ismeretekkel találkozol, amelyek tudtodon és akaratodon kívül is léteznek, és személyes életed szempontjából nagyon is meghatározóak.

Legyünk túl gyorsan olyan alapdolgokon, hogy létezik egy Teremtő Isten, Aki mindent alkotott, Aki egyben a Mindenható Isten, és ma is él, a láthatatlan szellemvilágban. Hitünk szerint, és mára már ez meggyőződésünkké vált, Ő a Mindenség Ura. A világban minden az Ő elképzelése szerint jött létre, és az Ő szabályai, az Ő logikája alapján működik ma is. Mi, emberek is az Ő teremtményei vagyunk. Olyan különleges és egyedülálló teremtményei, akiknek teste, lelke és szelleme is van. A lélek és a szellem átmenetileg egy élő és megtapintható testben él. A test biológiai halála után, a lélek és szellem, gyakorlatilag az ember, mint személyiség, visszatér Alkotójához, Aki megítéli a testben töltött, földi életét, egyben eldönti további sorsát. Ez a Teremtő Isten, a történelem során, eljött a földre úgy, hogy Jézus Krisztus személyében testté lett. Eljött többek között azért, hogy beszéljen az embereknek arról, hogy nem Isten akarata szerint élnek, nem keresik az Ő útjait, ezért Isten szemében bűnösek, és az ítéletkor ez végzetes lesz. Elmondta viszont az evangéliumot (örömhírt) is, miszerint a bűnös ember is üdvözülhet, örök életet élhet majd Istennel, ha még testi életében megbánja bűneit, bocsánatot kér azokért, és a továbbiakban felhagy bűnös életvitelével. Isten segít megtalálni a megigazulás útját azoknak az embereknek, akik kitartóan keresik ezt az utat.

A Teremtő Isten egy ókori, de ma is élő népnek jelentette ki magát. Közülük, néhány személlyel közvetlen kapcsolatba lépett, beszélt hozzájuk. Ők pedig továbbadták Isten kijelentéseit, sőt le is legyezték azokat. Ezáltal az utókor számára is hozzáférhetővé tették Isten szavát. A lejegyzett írások gyűjteménye a Biblia. Ebből idézünk most. (Préd 12, 1-3)

„Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von. Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből, mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság. És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem őket.”

Isten szava (Igéje) azt mondja ki e sorokban, hogy ifjúságod idején úgy élj, hogy közben számolj azzal, hogy Isten előtt játszódik az egész életed, titokban nem történik semmi, és egykor majd megvizsgálja ifjúkori gondolataidat, cselekedeteidet, ítéletet mond azok felett. Elmondja Isten, hogy a fiatalság gyorsan elmúlik, mint a hajnal, és addig foglalkozz Teremtő Istened szeretetével, dicsőítésével, akaratának megismerésével, amíg el nem szalad az életed. Mit mond tehát: már fiatalságod idején is, élj bölcsen!

Hogyan tudnál Isten szemében, az Ő tetszésére, bölcsen élni, ha azt sem tudod mi a bölcsesség? Itt most nem a világi tudásról, nem a világi ismereteken, tapasztalaton, erkölcsiségen, kultúráltságon nyugvó bölcsességről van szó, hanem az Isten szerinti tudásról, az Isten szerinti bölcsességről. A hétköznapi világ szemében például, teljesen elfogadott dolog, a test tetoválása. Ha e kérdésben Isten szerint bölcsen akarsz dönteni, akkor tudnod kell, Neki mi a véleménye erről, és akkor élsz bölcsen, ha az e területre vonatkozó akaratát tiszteletben tartod. Isten szemében utálatos dolog a tetoválás (3 Móz 19: 28), hiszen az annak kifejezése, hogy szerinted nem elég szép a Tőle kapott tested, lázadsz ellene, majd te megmutatod… Tudd meg, hogy ugyanilyen lázadás Isten ellen az egyes testrészek, ma oly divatos korrekciója, átszabása, feltöltése. De ugyanilyen lázadás a műköröm használata, a hajfestés, a körmök festése, a szemek festése, stb. Ez Teremtő Istened szemében, mind utálatos még akkor is, ha csupán apróságnak, fiatalos bolondságnak is tartod az egészet. Az évek előrehaladtával, az ilyen, fiatalkori, ártalmatlannak látszó dolgok építik ki lassanként, szinte észrevétlenül, az isteni parancsolatokat, majd magát az Isten személyét semmibe vevő, Vele teljesen szembeforduló, lázadó személyiséget. Ezért int az Ige, vigyázz, hogyan élsz! Már ifjúságod idején keresd az Urat, ismerd meg rendelkezéseit, hogy szemében bölcsen élhess!

„Boldog ember, a ki megnyerte a bölcsességet, és az ember, aki értelmet szerez.” (Péld 3, 13)

„A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9, 10)

„Mert az Úr ád bölcsességet, az ő szájából tudomány és értelem származik.” (Péld 2 , 6)

Felsoroltunk itt most néhány bölcsességgel kapcsolatos Igét a Bibliából. Ezek világosan kimondják, hogy az Isten szerinti, Isten által elfogadható bölcsesség, nem emberi tulajdonság, a bölcsesség Istentől jön, Isten adja, ajándékul, a kereső, vágyakozó szívnek.

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén,…” (Jak 1, 5-6)

Kérhetsz tehát bölcsességet, de Istennek elsődlegesen az tetszik, ha kutatod az Írásokat, keresed akaratát, próbálod kifürkészni, miről mi a véleménye. Mint mondtuk, erre a célra rendelkezésedre áll a Biblia.

Tudtad például ezt az intelmet, hogy:

„Asszony (leány) ne viseljen férfiruházatot, se férfi ne öltözzék asszonyruhába, mert mind útálatos az Úr előtt, a te Istened előtt, a ki ezt míveli.” (5 Móz 22, 5)

A teremtés rendje szerint, létezik férfi és létezik nő. Ne keveredjenek egymással, még öltözék vonatkozásában sem. A csizma, a nadrág, a bomber (bombázó) dzseki, mind-mind férfi holmi. Amikor előtted megy egy fiatal pár, s mindkettőjük ezeket a ruhaféleségeket viseli, már megkülönböztetni sem tudod őket. Ez lenne a rend? A Teremtői szándék? Ráadásul, ha mindkettőjüknek még egyformán hosszú a haja is! Tudtad, hogy Isten szerint, szégyellje magát az a férfi, legyen fiatal, vagy öreg, aki megnöveszti a haját? (1 Kor 11: 14) Ezt sem olvastad a Bibliában? Hát hogyan akarsz te Isten ítélőszéke előtt megállni, ha nem tudsz semmit? Tudtad, hogy Isten utálja a léhasággal járó, italozó életmódot, és a drogot, amelytől önkívületbe esel, tehát nem vagy magadnál? Kevés lesz ott, ha bármennyire is kiváló voltál valamilyen szakmában, ismerted a sztárcsapatok játékosait, vagy járatos voltál az italmárkák között, esetleg a popsztárok világában. Ezekkel itt a földön jól eladhattad magad, de Isten előtt ez kevés lesz. Ha az Ő dolgait semmibe vetted, elveszett vagy. Örökre. Az ítélet az lesz, hogy nem kellesz Istennek.

Nagy divat, pedig Isten szemében utálatos a horoszkópozás, a jósokhoz, jövendőmondókhoz futkosás. Tudtad, hogy ez mind, annyira súlyos dolog, hogy választott népe közül, a csillagok állásából való jövendőmondókat, de az egyéb jövendőmondókat és jósokat is, mind ki kellett irtani. Isten elvárja teremtményeitől, hogy Őhozzá forduljanak életkérdéseikkel. Amiket leírtunk szintén megtalálod a Bibliában. (3 Móz 19, 31, 3 Móz 20, 27, 5 Móz 4, 19)

Folytatás holnap

Karácsonyi tévelygések...3.

Miután tévelygésnek tartottuk a megünneplés időpontját, és magát a megemlékezés módját is, nem kerülhetjük el a megemlékezés egyik, kifejezetten ártalmatlannak látszó eszközének bírálatát sem, mivel az abból áradó szellemiséget felettébb károsnak ítéljük.

A bevezetőben ezt írtuk: „A templomokban, a szépen feldíszített, és színesen kivilágított fenyőfák mellé, kisebb-nagyobb betlehemi istállókat építenek, benne egy jászollal, abban fekszik a bepólyált Jézus. A jászol mellett láthatjuk Jézus szüleit, Józsefet és Máriát, körben pásztorok állnak, vagy térdelnek, ünnepelve a Megváltó megszületését… Szülök, nagyszülők lelkesen mutogatják kicsi gyermekeiknek, unokáiknak a kis Jézust, Jézuskát, talán egy életre szóló emlékként.” Látod, ott a kis Jézuska! Nézd, milyen aranyos! Tudod, ő hozza a karácsonyfát is, tőle kaptad tegnap este is a sok ajándékot… Hozzá szoktunk imádkozni. Emlékszel még, hogy tanítottalak? „Ó, én édes Jézuskám, figyelj reám…”

Ha azt gondoljuk, hogy múlandó ez az élmény, bizony tévedünk. Hány, meg hány felnőtt kiszólást, sóhajt hallunk, munka közben, vagy betegágyban: Na, Jézuskám most segíts! Nem szabad ezt a kérdést félvállról venni, hiszen e mögött már megint a megtévesztés, a tévelyítés lelkét kell látnunk. Tudja az ördög, hogy amíg számunkra, emberek számára, az Úr Jézus Krisztus csak Jézuska, addig neki nincs mitől félnie. Jézuska, Sátán számára nem ellenség. Jézuska nem tud bűnöket megbocsátani, nem tudja az ördög munkáit lerombolni, Jézuska egy bepólyált, magatehetetlen csecsemő. Amíg a „hívők” ezt a kicsi gyermeket imádják, addig az ő (Sátán) karmaiban lesznek, az ő befolyása alatt állnak, és a bűnt szolgálják, Isten ellenségeként. A megtévesztett emberek számára viszont, van ebben valami jó is. Ettől a kisdedtől aztán, cseppet sem kell félni! Ha Ő Istenke, akkor nem lehet olyan szigorú, és bármit teszek, biztos nem fog elítélni, sem most, sem semmikor. Olyan aranyos a jászolban… Hát vigyázz, kinek mutatod meg Jézuskát, és mit mondasz róla! Ne fertőzz meg másokat!

Ha az Úr Jézus Krisztusról valaha is volt ilyen Jézuska képed, azt sürgősen törd össze! A földön járt Úr alakját is, csak azért őrizzük magunkban, mert így, testi formában ismerhették meg Őt az emberek, csak így tudott jelen lenni, bizonyságot tenni, szenvedni, meghalni. De mit mond a Biblia:

„… ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.” (2 Kor 5: 16) 

Ne tévelyegj! Jézuska már nincs. Időközben felnövekedett, felnőtt férfivá lett, s Isten bárányaként az életét adta értünk. Most a mennyben él, Mindenható Istenként.

Befejezésül néhány sorban szeretnénk a karácsonyfáról is szólni, amely elengedhetetlen tartozéka a december 25-i ünneplésnek, és amelyről az az álláspontunk, hogy ünnepi díszként, nincs helye egy keresztény család otthonában. (Kereszténynek mondott templomokban sem, de erről már szólni is kár…) Miként nincs helye az asztalon, az úgynevezett adventi koszorúnak sem, a hetente meggyújtott újabb gyertyáival, vagy függő díszként bejárati ajtókon, ablakokban. Villogó fényekkel világító hét,- vagy nyolcágú gyertyatartót se tegyél az ablakodba, ha tudod, hogy ez mit jelképez, akkor azért, ha pedig nem tudod, akkor azért! (Ez a zsidók Chánukká ünnepének állít emléket, végképp semmi köze a karácsonyhoz.)

Gondolatban vegyük most el a karácsonyfát az ünneplésből, meghittséget árasztó gyertyáival, vagy tetszetős, parányi színes égőivel, tüneményes csillagszóróival, pompás díszeivel, esetleg halk csengettyűivel, magasztos háttérzenéjével, az alatta elhelyezett ajándékokkal, az ünnepi vacsorával és a szokásos felhajtással együtt, s nézzük mi maradt az ünneplésből!  Egy ásító üresség. Lelepleződik a varázslat, kiderül, hogy az egész ünnepség nem Jézusról szól. Itt nincs már helye a Bárány helyettesítő áldozatáról szóló beszédnek, nincs helye az evangéliumnak, az Úr Jézus Krisztus dicsőítésének. Hát ne állíts pótlékként karácsonyfát, egyáltalán ne, és tartózkodj attól is, hogy csak egy-két fenyőgallyat is elhelyezz otthonodban!

A karácsonyfa-állítás már a pogány Egyiptomban és a pogány Rómában is ismert volt. Egyiptomban december 25-én pálmafát, Rómában fenyőfát állítottak, az akkori ünnepek díszeként. A pálmafa „Baál Támárt” (a pálmafa urát), a fenyőfa, Adonisz isten, élő (isteni) fiát jelképezte, aki rejtélyes módon fává változott. Miután a Római Birodalomban, Nagy Konstantin „összefésülte” a vallásokat, a kereszténység átvette ezt az ünnepi díszt is, hiszen ezáltal szebbé, ünnepélyesebbé és tetszetősebbé lett a karácsony. Az ajándékozás pedig, még tovább fokozta a hangulatot. Látszatra ez is belefért az ünneplésbe, hisz a távoli vidékről érkező királyok, még a Biblia szerint is, ajándékokat hoztak a kis Jézusnak. Tudod, mit hoztak? Tömjént, aranyat és mirhát. A tömjénfüst, mint jó illatú illatáldozat, csak és kizárólag Istennek járt, az arany, mint ajándék, mindenkor a királyt illette, és a mirhával pedig mindig a halott holttestét kenték be, hogy jó illattal lépjen át, az akkori hiedelem szerint, a másik világba. A keletről érkezők felismerték, hogy kihez jönnek látogatóba. Istenhez, aki egyben a király is, de aki valami módon, mégis meg fog halni.

Ha azt mondod, íme az ajándékozás megfér ezzel az ünnepléssel, ne feledd, ezek a bölcsek annak idején, Jézus Krisztusnak hoztak ajándékokat, amíg a hamis karácsonyt ünneplők, egymást ajándékozzák meg. De legalább így jobb a hangulat. A gonosz démonok között is.

Megismételjük: ne ünnepelj december 25-én, és ezen a napon ne állíts karácsonyfát, még csak jelképesen sem! Elképzelhető, hogy nehéz helyzetbe hoztunk most téged. Megingattunk esetleg olyan dolgokban, amelyek eddig még csak kérdésként sem vetődtek fel benned. Elcsúfítottunk talán olyan emlékeket, amelyek idáig meghitt, megingathatatlan, belső érzelmek és élmények voltak, talán kimozdítottunk olyan fogódzókat, amikbe eddig kapaszkodni tudtál. Lásd be, hogy eddig sokan félre vezettek, becsaptak, szándékosan, vagy tudatlanul, de mindenképpen a károdra. Hidd el, egykoron mi is, valamennyien tévelyegtünk. Biztatunk, hogy kételkedés esetén, nézz utána a leírtaknak, forgasd a szívedben az új ismereteket! Ha meggyőződtél ezek igazságáról, fogadd el a leírt kiigazításokat, és hagyd el azokat a beépült cselekedeteket, gyakorlatokat, amelyeket eddig tettél. Aztán a benned ébredt világossággal, világosíts meg másokat! Ebben a munkádban is, áldjon meg téged az Úr Jézus Krisztus!

Karácsonyi tévelygések...2.

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: miért december 25-én ünnepeljük Jézus Urunk születésnapját? Tudni kell, hogy a pogány világban, december 25, már jóval a kereszténység megjelenése előtt ünnep volt, méghozzá a legnagyobb pogány ünnep. Ekkortájt született az „Ég királynőjének”, az egyiptomi bálványistennek, Izisznek a fia, és a pogány világban ezen a napon ünnepelték a babiloni királynő fiának megszületését. Babilonban a Nap győzelmét is december 25-én ünnepelték, e naptól ugyanis, az egyre rövidülő nappalokat, egyre hosszabbodó nappalok váltják fel, azaz rövidülnek az éjszakák. Ezt úgy értelmezték Babilonban, hogy a Nap győzött, a világosság legyőzte a sötétséget. Ezen a napon magát a Napot, amely egyébként is imádat tárgya volt, nem, mint világító égitestet imádták, hanem mint testté lett istent. A pogány Rómában Saturnus (isten) ünnepének nevezték ezt a napot, amelyet istenük tiszteletére, hatalmas lakomákkal ültek meg.

Tény, hogy a 3. évszázadig a keresztény egyházban nem ünnepelték december 25-ét, ez a szokás csak a 4. évszázadban nyert teret. Róma, politikai okok miatt is, beadta a derekát és utat engedett a birodalom szerte megfékezhetetlenül terjedő keresztény tanoknak. Nagy Konstantin császár, 313-ban, egész birodalmán belül kötelezővé, azaz államvallássá tette a keresztény vallást. Az Úr születésnapját is ő jelölte ki, december 25-re. Úgy gondolta, ha birodalmán belül ez a nap egyébként is ünnepnap, akkor ez a nap megfelel a kereszténységnek is. Hiszen ha a kereszténység azt állítja, hogy Jézus a világ világossága, és legyőzi a sötétséget, akkor ő megfelelhet a babiloni világosság-sötétség tanoknak is, és lehet őt december 25-én imádni. Ráadásul, ha ő a testté lett isten, hát éppen ezen a napon lett testté, a babiloniak istene is. Minden stimmel. Már csak Máriát kellett kikiáltani az „Ég királynőjének”, és Jézust, a különböző kultúrákban máris imádhatják e napon, ennek, vagy annak az istennőnek a fiaként, de Isten Fiaként is. Békesség lett így a birodalomban, nem kellett félni egy esetleges vallásháborútól, amely még a birodalom széteséséhez is vezethetett volna. Hogy Róma polgársága, érdekei sérelme nélkül, szintén elfogadja a kereszténységnek ezt a nagy ünnepét, úgy döntöttek, hogy saját bálványistenüknek (Saturnusnak) az ünneplését, amely Rómában szintén december 25-re esett, továbbra is nagy lakomákkal ülik meg, de ezen a napon, már Jézus Krisztus születését is megünneplik.

Hát így lett december 25-e Jézus Krisztus születésnapja. Számolnod kell azzal, hogy amennyiben te ezen a napon ünnepelsz, tehát ezt a napot ünnepléseddel megkülönbözteted bármely más naptól, akkor ezen a napon, te akaratlanul is, a pogány bálványisteneknek hódolsz, ha tudod, ha nem. Ez a nap, a sötétség erőinek, a megtévesztés erőinek, a hazugság atyjának (Sátánnak), a napja. Olyan erősségek ezek, amelyek képesek voltak már annak idején ezreket és milliókat megtéveszteni, bálványimádatra bírni, abban megtartani évszázadokig, évezredekig. Még a saját egyházadnak sincs ereje kiszabadulni ebből a sötétségből, leleplezni a megtévesztést. Inkább hallgat, elhallgat. Pedig tudhatják, hogy a Biblia szerint sincs köze e napnak Urunk születéséhez! Miért nem mondják legalább, hogy vigyázz, e napon biztos nem született a Megváltó, ezt a napot nehogy megünnepeld! Utálatosságot cselekszel Istened előtt!

Szeretnénk tehát felhívni a figyelmedet, hogy az Úr Jézus számára ez az ünneplés egyáltalán nem kedves. Ne ünnepeld a karácsonyt! Szándékosan feledkezz meg december 25-ről! Urunk kifejezetten meghagyta, hogy hogyan emlékezzünk Reá, mit cselekedjünk az Ő emlékezetére. Ezek között sem körmenet, sem, névnap, születésnap, halottak napja megünneplése, sem éjféli mise, de még csak karácsonyi betlehem állítása sem szerepel. Ha már megigazult keresztény vagy, szabadságod van ugyan minderre, de vizsgáld meg, hogyan indulhatsz, milyen lélek hatására olyan dolgokra, amelyeket a sötétség erői uralnak. Miért teszed ki az ezekkel való találkozásnak magad? Ne ünnepeld a karácsonyt! Ne fogadd el úgy sem, mint szeretet ünnepe. Ez megint csak elmaszatolása a dolgoknak. Szeretni egész évben lehet! Ezek után már azt is utasítsd el, aki azt mondja, jó, elismerjük, hogy Jézus Krisztus nem ezen a napon született, de attól még megemlékezhetünk ezen a napon a születéséről… Nem. Ezen a napon biztos nem. Ez a nap már évezredek óta foglalt a szellemvilágban. Ez Sátán és a démonok napja.

Mit cselekedjünk, ha Jézus Krisztusról akarunk megemlékezni? Lapozzuk fel a Szentírást!

„… az Úr Jézus azon az éjszakán, mellyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.” (1 Kor 11, 23-26) 

December 25-e helyett, bármely napon, bármely helyen, ahol ketten, vagy hárman összejönnek az Ő nevéhez, és hívei meg akarnak Róla emlékezni, törjék meg a kenyeret, egyenek egy-egy falatot belőle, igyanak egy-egy korty bort, s máris eleget tettek, Urunk parancsának. Szeretnénk egy kicsi pontosítást tenni a szövegben! Eddig soha nem javítottunk helyesírási hibát a fordításban, most (t) megtettük, az érthetőség kedvéért.

Szeretnénk még megosztani veled, hogy az utóbbi idők nyelvészeti kutatásai szerint, helyénvalóbb az alábbi

„E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” fordítás helyett, az „E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekszitek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” fordítás.

Amíg az eredeti fordítás nyelvtanilag valóban nehezen értelmezhető, addig az új változat egyértelműen kijelenti, hogy a pohár ürítésével eleget teszünk az „új” szövetségnek, amely Jézus vérében áll fenn. A pohár ürítésével a gyakorlatban, a jelen időben is kimutatjuk hitünket.

A kutatások szerint szintén jobb a „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek,” helyett a „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdetitek” fordítás.

Azaz e jelképes cselekedetekkel hirdetjük az emberiség, valamint a jó és gonosz szellemvilág felé, hogy emlékszünk az Úr halálára, nem felejtettük el az értünk hozott áldozatát, tudjuk, hogy életünk az Ő halálának eredménye. És e cselekedetekkel mindaddig hirdetjük ezt, „a míg eljövend.” Mi így emlékezünk meg mindenkor az Úr Jézusról, megcselekedjük az általa létrehozott „új” szövetséget, és hirdetjük az Ő halálát.

Folytatás holnap

Karácsonyi tévelygések...1.

A karácsony, piros betűs ünnep. (Mi szándékosan kisbetűvel írjuk.) A keresztény világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb ünnepe. A keresztények ekkor – december 25-én – ünneplik Jézus születésnapját. A templomokban, a szépen feldíszített, és színesen kivilágított fenyőfák mellé, kisebb-nagyobb betlehemi istállókat építenek, benne egy jászollal, abban fekszik a bepólyált Jézus. A jászol mellett láthatjuk Jézus szüleit, Józsefet és Máriát, körben pásztorok állnak, vagy térdelnek, ünnepelve a Megváltó megszületését. Többnyire ott a három király is, akik távoli vidékről érkeztek, és különféle ajándékokat hoztak Jézusnak. A”betlehem” elmaradhatatlan tartozéka még a sok állat, többnyire juhok, tehenek. A megvilágítás tovább színesíti a látványt. Szülök, nagyszülők lelkesen mutogatják kicsi gyermekeiknek, unokáiknak a kis Jézust, Jézuskát, talán egy életre szóló emlékként.  Az otthonokban pedig, a karácsonyfa előtt, a pislákoló gyertyák és a sziporkázó csillagszórók fényében, megajándékozzák egymást az emberek. Ezen az ünnepnapon a hangulat ünnepélyes, érzelmekkel átszőtt, meghitt.

Tanításunk célja, hogy a karácsonnyal kapcsolatban, néhány olyan téves tanításra, szokásra, rossz beidegződésre hívjuk fel a figyelmet, amely az elmúlt évszázadok alatt csendben, észrevétlenül belopakodott a köztudatba. Bár ezek a tévedések, tévelygések, teljes mértékben elfogadottá, gyakorlattá váltak, azonban kritikus szemmel megvizsgálva, Isten Igéivel összevetve, mégis helyreigazításra, korrekcióra szorulnak.

Először, cáfolni szeretnénk, hogy Jézus december 25-én született. Más időpontra vonatkozó állításunkat részben a Szentírás idevonatkozó szavaival, részben egy logikus gondolatsorral szeretnénk alátámasztani. Jézus születésének időpontjáról, születésének napjáról a következőt jegyzi fel a Biblia:

„Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket, és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban… mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala.” (Luk 2: 8-16) 

Lukács evangélista tehát világosan leírja, hogy Jézus születésekor, a Betlehem környéki pásztorok, állataikkal a szabad ég alatt tanyáztak, az időjárás ezt lehetővé tette, kedvező volt. A jelenleg ünnepelt, december végi napokban viszont, már hűvös, késő ősz, illetve kora tél van Izraelben, gyakran napokig esik az eső, sőt elő-elő fordul már havazás is. Addigra az állattartók fedett, védett helyre hajtják állataikat, a pásztorok munkája befejeződött, visszatérnek családjukhoz. Visszatérnek családjukhoz, hangsúlyozzuk ismételten, tehát semmi szín alatt nem tanyáznak, a reájuk bízott állatokkal, a szabad ég alatt. Fentiek alapján tehát teljes mértékben kizárható, hogy Jézus decemberben született.

Nézzük ezután, milyen időpont adódhat egy logikus gondolatsor alapján! Jézus korában még nem létezett olyan időszámítás, mint napjainkban, tehát az egymás után következő éveket nem számolták, ezért a történetírók egy-egy évet gyakran bizonyos, jól ismert, történelmi eseményekhez, személyekhez kötöttek, esetleg a tévedés elkerülése érdekében, többhöz is. Ezek után olvassuk el, hogyan határozza meg Lukács, Jézus születési időpontját!

„És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Mennek vala azért mindenek, hogy beírattasanak, kiki a maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt, hogy beírattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő első szülött fiát, és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.” (Luk 2: 1-7)

Jézus Krisztus tehát egy olyan, császári parancsra történő összeírás, népszámlálás időpontjában született, amikor a megszámlálandó zsidó embereknek, azon a településen kellett összeírásra jelentkezniük, ahonnan származtak. Miután József betlehemi származású volt, ezért Józsefnek, Máriával, Betlehembe kellett mennie. Elképzelhető, hogy a római császár egy olyan (decemberi) időpontra tűzte ki az összeírást, amely időpontban már szinte jobb nem kimozdulni otthonról? Ez, az idegen elnyomás ellen folyamatosan lázadó, konok zsidó nép, vajon télen, az időjárásra hivatkozva, nem szabotálta volna-e el az összeírást? Leszögezhetjük, hogy a rómaiak, már csak józan megfontolásból is, nem december végére tették az összeírás időpontját. Úgy is mondhatjuk, hogy az összeírás, márciustól októberig bármikor lehetett, de kizárt, hogy decemberben volt. Kizárt tehát ez alapján is, hogy Jézus decemberben született.

Folytatás holnap

Építs a kősziklára...2.

Jézus Krisztus e beszédében kemény szavakkal választja szét a vallásoskodó, ájtatoskodó, kegyeskedő, bűneikben élő, körmeneteken, vallási ünnepeken mégis bűnbánó képpel megjelenő, színlelésből mások előtt hosszan imádkozó, önmagukat hívőként mutogató, soha meg nem igazult, hamis keresztyéneket, azoktól, akik az Úr Jézus Krisztus előtt valóban megvallották és megbánták bűneiket, megtértek, megkeresztelkedtek és megigazultan újjászülettek, Isten akarata szerint. Olvastuk: csak az megy be a mennyek országába, „a ki cselekszi” a mennyei Atyja akaratát. – mondta Jézus Krisztus. Aki hallgatja az Úr Jézus Krisztus beszédeit, de az abban foglaltakat nem cselekszi meg, hasonlatos a bolond emberhez, akinek hamar összeomlik a háza, és lesz nagy romlása, mert fövenyre, tengerparti homokra, nem szilárd talajra építette a házát.

Mást mond Urunk azokról, akiknek a megigazult szívében, már a Szentlélek lakik. Őket ahhoz a bölcs emberhez hasonlítja, aki nem a laza homokra, hanem a kősziklára építette házát.

Izraelben szokás volt, hogy a ház alapjának készítésekor olyan mélyre ástak le a homokba, hogy elérjék az alatta lévő kemény, sziklás talajt, ilyenkor a házat valóban kősziklára építették. Inkább többet fáradoztak, de mindenképpen megérte, mert legalább stabil alapokon állt a ház, s nem kellett félni, amikor 

„ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett.” (Máté 7, 27)

Mesélte egy Amerikában élő testvérünk, hogy megfigyelte a városukban (Denverben) folyó építkezéseket. Ott hatalmas felhőkarcolókat építenek. Először is, a bámészkodók szeme elől elkerítik az építési területet. Azután hónapokon át jönnek, mennek a teherautók, kamionok és az erőgépek, de az építményből még mindig nem látszik semmi. Alapoznak, és alapoznak. Olyan stabil alapot kell készíteniük, hogy a ház meg ne süllyedjen, el ne dőljön, egyszóval össze ne omoljon, sem földrengéstől, sem egyéb természeti csapástól. És láss csodát, amikor „kibújik” a föld alól az építkezés, szinte csak egy röpke idő, és készen áll máris a hatalmas épület. Náluk ilyen nagydolog az alapozás, ilyen fontos, hogy milyen alapon áll a ház.

Mit ígér az Úr Jézus Krisztus? Hogy amíg a fövenyre építkező, bolond ember háza hamar összedől, a kősziklára építő, bölcs ember háza, ugyanazoktól a házszaggató erőktől, nem dől össze. Aki az Úr Jézusra alapozza az életét, akinek az Úr Jézus a fundamentuma, az megmarad, akinek nem, az sokszor már az első fuvallattól elvész. Idézzünk egy rövid, de annál jelentőségteljesebb Igét, a Példabeszédek könyvéből!

„A mint a forgószél ráfuvall, már oda van az istentelen, az igaznak pedig örökké való fundamentoma van.” (Péld 10, 25)

Élt a szomszédunkban egy középkorú, gazdag kereskedő. Egyszer megmutatta az egyik hatalmas raktárát, ahol vagonszámra állt, rakodólapokon, a zsákokban tárolt só. (Az árufajtát tanításunkban megmásítottuk.) Minden pénzét ebbe fektette, sőt, még nagyobb hitelt is vett fel a bankoktól, mert biztos helyről tudja, hogy hamarosan sóhiány lesz az országban, mondása szerint: mindjárt itt a „sómizéria.” Olyan drága lesz a só, mint az arany. Ekkor ő előjön, és a készletét majd, „viszik, mint a cukrot”. Úgy meggazdagodik, hogy azt sem tudja, mit kezdjen a sok pénzével. Sajnos nem jött be a számítása. Különféle külgazdasági okok, és belföldi értékesítési nehézségek miatt, a só ára, ahelyett, hogy emelkedett volna, váratlanul jelentősen úgy lecsökkent, hogy remény sem látszódott arra, hogy valaha is visszaemelkedik, legalább a régi szintre. Egyik reggel meghallottuk, hogy szomszédunk idegileg úgy megroppant, hogy önkezével vetett véget életének, saját padlásán. Sorsa visszafordíthatatlan, Istentelenül halt meg, elvitte őt az első forgószél. Életét nem a kősziklára alapozta.

Vizsgáljuk meg most az Úr Jézus példázatát egy másik szempontból is! Azt már láttuk, hogy mit ígér a bölcs házépítőknek. Lássuk, mit nem ígér! Nem ígéri, hogy a környezetében nem lesz szakadó, ömlő, viharos eső. Nem ígéri, hogy ahol a háza van, nem önt ki a folyó, elkerüli házát az árvíz, vagy a pusztító szökőár. Nem ígér szélcsendet az Úr, sőt elmondja, hogy a szelek vadul támadják majd házát, döngetik, fel akarják borítani, tépik a tetejét. Azaz a hívő keresztyén se számoljon azzal, hogy majd őt nem érik bajok, az ő életében nem lesznek gondok, őt nem érinti egy gazdasági válság, ő nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy elveszíti az állását, hogy kirabolják, vagy őt meg sem érintheti egy betegség, egy haláleset. De ő nem roppan össze ezektől a bajoktól, neki van támasza, vigasztalója, helyreállítója, Kősziklája.

Ha a lelki Kőszikla az életed alapja, ne félj! Az Írás mondja: az Úr szolgája

„Ha elesik is, nem terül el, mert az Úr támogatja kezével.” (Zsolt 37, 24)

Építs a kősziklára...1.

Izrael területének jelentős része sziklás hegyekkel és homokdűnékkel tarkított, sivatagos vidék. Eredetét tekintve, maga a sivatagos puszta is a sziklákból származik, hiszen a homok nem más, mint a sziklák, erózió okozta apró málladéka, morzsaléka. Miután Izrael tengerparti vidék, sokat fúj ott a szél, ezért gyakoriak a homokviharok. Ilyenkor a szél felkapja a homokot, nekivágja a szikláknak, tovább aprítva azokat, majd máshol szétszórja, elejti az imént még magasban kavargó homokot. Így fordulhat elő, hogy ahol most homok van, ott régen még kemény szikla volt, tehát sok helyen, a homokréteg alatt, sziklát találunk.

Amikor Izraelben háborúskodások folytak, a vert seregek maradékai, többnyire a magas sziklákra húzódtak fel, ott kerestek menedéket, védelmet, hiszen itt kevésbé érezték sebezhetőnek magukat. Innen tudták szemmel tartani ellenfelüket. Hasonló célból, sokszor előfordult, hogy az üldözők is egy-egy sziklán telepedtek meg. Az Ószövetségben olvashatjuk, hogy Saul és Dávid küzdelmei is, túlnyomórészt ilyen helyeken folytak.

„És elméne Saul az ő embereivel együtt, hogy megkeresse őt (Dávidot). Dávidnak azonban megizenték, és ő leszállott a kőszikláról, és Máon pusztájában tartózkodék. Mikor pedig meghallotta Saul, üldözé Dávidot Máon pusztájában. És Saul a hegynek egyik oldalán méne, Dávid és az ő emberei pedig a hegynek másik oldalán. És épen, amikor Dávid nagyon sietett, hogy elmenekülhessen Saul elől, és Saul és az ő emberei már körül is kerítették Dávidot és az ő embereit, hogy megfogják, akkor érkezék egy követ Saulhoz, mondván: Siess és jöjj! Mert a Filiszteusok betörtek az országba. Akkor megtére Saul Dávid üldözéséből, és a Filiszteusok ellen ment. Azért hívják azt a hegyet a menekülés kősziklájának.” (1 Sám 23: 25-28)

Tehát a hegyeket alkotó sziklák, gyakran jutottak stratégiai szerephez Izrael történelmében, mint természetes erősségek. Látható, megtapintható megjelenésükön túl, olykor képes értelemben is szerepelnek a Szentírásban, éppen hatalmasságuk, oltalomként való alkalmasságuk, szilárdságuk, keménységük, rendíthetetlenségük miatt.

„Dávid pedig ezt az éneket mondotta az Úrnak azon a napon, mikor az Úr megszabadítá őt minden ellenségeinek kezéből, és Saul kezéből. És monda: Az Úr az én kősziklám és kőváram, és szabadítóm nékem. Az Isten az én erősségem, ő benne bízom én. Pajzsom nekem ő s idvességemnek szarva, erősségem és oltalmam. Az én idvezítőm, a ki megszabadítasz az erőszakosságtól. Az Úrhoz kiáltok a ki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.” (2 Sám 22: 1-4)

Az Újszövetségben, Pál apostol, amikor a zsidó nép pusztai vándorlásáról ír, magát az Úr Jézus Krisztust nevezi kősziklának. 

„És mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából amely követi vala őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1 Kor 10: 3-4)

Olvassuk el még egyszer: „ittak a lelki kősziklából”! Véletlen talán, hogy Jézus, a következőket mondta, a samáriai asszonynak, Jákób kútjánál?

„… Mindaz a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik. Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Ján 4: 13-14)

Jézus, Jeruzsálemben, a lombsátor ünnep utolsó napján, amikor a hivatalos papság, a nép előtt, liturgikusan megáldotta Izrael ivóvizét, felállt és így kiáltott:

„… Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Ján 7: 37-38)

Jézus Krisztus itt, az évszázadokkal korábban élt, és az Izrael szerte jól ismert, hatalmas Ézsaiás próféta soraira hivatkozott, amikor így fogalmazott: „a mint az írás mondotta”.

„És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízforrás, a melynek vize el nem fogy.” (Ézs 59: 11)

Az Írás szerinti kőszikla tehát, megszemélyesítve, az Úr, Aki vezérlő, szabadító, élő vizet adó örök forrás, Aki ínség idején képes a lelket megelégíteni, és a talpon maradás érdekében, képes a csontot is megerősíteni. A fentiek összefoglalásaként bátran kijelenthetjük, hogy az Újszövetségbeli Úr, és a kőszikla nem más, mint maga az Úr Jézus Krisztus. A következő Igéket Máté evangéliumából idézzük:

„Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megyen be a mennyek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben próféltáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők. Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, és összeomlott, és nagy lett annak romlása.” (Mt 7: 21-27)

Folytatás holnap

Rövid tanítás az engedelmességről..

Kecskemét, repülőnap, kordon. Tolongó, nézelődő tömeg. Valaki csuklik egyet, aztán újabbat. Nyolc, tíz év körüli kislányára rászól az anyukája: Gizike, menj hátra apához, és igyál egy kis vizet! Amikor visszaér, újabb csuklás. Nem ittál vizet? – kérdezi az anyuka. Ittam. És mégis csuklasz? De anya, nem én csuklok. Nem? Akkor miért ittál vizet? Azt mondtad, hogy igyak. – válaszolta kislánya.

„És monda (Jézus):Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.”(Mt 18, 3)

Miután Keresztelő Jánost fogságba vitték, a megkeresztelkedett, és Szentlélekkel betöltekezett Urunk, Jézus Krisztus prédikálni kezdett:

„…Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa, térjetek meg, és higyjetek az evangyéliumban. Mikor pedig Galilea tengere mellett járt, látá Simont és Andrást, annak testvérét, a mint a tengerbe hálót vetének, mert halászok valának. És monda nékik Jézus: Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok. És azonnal elhagyván az ő hálóikat, követék őt. És onnan egy kevéssé előbb menve, látá Jakabot, a Zebedeus fiát és annak testvérét, Jánost, a mint a hajóban azok is a hálókat kötözgetik vala. És azonnal hívá őket. És ők atyjukat, Zebedeust a napszámosokkal a hajóban hagyva, utána menének.” (Mk 1, 16-20)

„És amikor Jézus… láta egy embert ülni a vámszedő helyen, a kinek Máté volt a neve, és monda néki: Kövess engem! És az felkelvén, követé őt.” (Mt 8, 9) 

„… monda (Jézus) Simonnak: evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra. És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsodra levetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be, szakadoz vala pedig az ő hálójuk.” (Luk 5, 4-6)

A tanítványokkal kapcsolatban bemutatott Igék, szép példái az engedelmességnek. Simon, András, Jakab és János, valamint Máté, azonnal Jézus követői lesznek, mihelyt meghallják Jézus hívását. A halászok otthagyják hálóikat, a Zebedeus fiak apjukat, napszámosaikat, Máté, aki adót szedett a rómaiaknak, asztalkája mellől feláll, betolja a fiókot, se munkaátadás, se elszámolás, azonnal engedelmeskedik Jézusnak. Simon (Péter) egy egész éjszakás, hiábavaló fáradozás után, Jézus parancsára, társaival ismét kiveti a hálót, s láss csodát, most a hálók szakadásig megtelnek a zsákmánnyal. Engedelmességük nagy jutalmat nyert. Miként nagy jutalma lett, és nagy jutalma lesz, Jézus valamennyi engedelmes és hűséges tanítványának, ha olyanok, mint a bevezető sorokban írott kisgyermek, aki azt sem tudta, miért kell vizet innia, de elment és ivott, mert anya azt mondta, hogy igyon.

„Kövessetek engem!” „Kövess engem!” Ma is ezt mondja az Úr Jézus Krisztus! És el kell hinnünk, hogy Ő feltámadt, ma is él, és bíznunk kell örök ígéretében:

„És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet.” (Mt 19, 29)

Felgyógyulás a kígyó marásából...2.

Vándorlásuk harmadik hónapjában a Sínai pusztában telepedtek le, a Sínai hegy tövében. Az Úr, így kiáltott le a hegyről Mózesnek:

„Ti láttátok, a mit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim, mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép… És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét.” (2 Móz 19, 4-8)

„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés, és megrémüle mind az egész tábornép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sínai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint kemencének füstje, és az egész hegy nagyon reng vala… Leszálla tehát az Úr a Sínai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne.” (2 Móz 19, 16-20) 

Amikor Mózes, elmondta és leírtra népének, az Úr összes Igéjét, amelyet a hegyen kapott, az egész nép egybehangzóan, ismét azt mondta, hogy megteszi mindazt, amit az Úr elrendelt.

„… Mindent megteszünk, a mit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött ti veletek mindama beszédek szerint.” (2 Móz 24, 7-8) 

Ekkor, és így született, Isten és a zsidó nép közötti szövetség. Ettől az időponttól mondhatjuk azt, hogy a zsidó nép, Isten népe. Tudjuk, hogy később Isten, kőbe véste parancsolatait.

Izrael fiai vándoroltak tovább a pusztában. Gyakran megütköztek az ott lakó népek seregeivel, de az összecsapásokból minden esetben győztesen kerültek ki. Csatáikban mindenkor velük volt Izrael, Izsák és Jákób Istene. Méltán gondolhatnánk, hogy Isten népe, ennyi Isteni cselekedet láttán, ennyi csodával és bizonyossággal a háta mögött, már mindenben Isten szerint gondolkozott. Legalábbis elvárhatnánk tőle, az alázatosabb, szelídebb viselkedést, vagy némi változást, a korábbiakhoz képest. Éppen ezért is részleteztük ki a kivonulás és a vándorlás egyes történéseit, hogy lássuk, ezek megtörténtek, ezek olyan nagy dolgok lehettek, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyhattak bennük. Ezzel szemben, mit olvasunk ismét?

„És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edóm földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk.” (4 Móz 21, 4-5) 

„Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának… Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened, imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn hogyha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinté a rézkígyóra, életben marada.” (4 Móz 21, 6-9) 

Szinte hihetetlen, hogy a nép ismét „megkeseredék”, újfent zúgolódni kezdett, és már nem csak Mózest, hanem Istent is bosszantva. Hát nem jutott eszükbe, hogy hetekkel korábban, amikor Isten látta, hogy veszélyben vannak, és méltán félnek, csodaként, egy egész tenger nyílt meg előttük, hogy ők megmenekülhessenek? Elfelejtették, hogy amikor elfogyott a kenyerük, Istenük mannát hullatott részükre? Amikor húsra vágytak, húst kaptak, amikor szomjaztak, Isten a kősziklából adott inni nekik. Nem bíztak még ezek után sem Istenben, hogy Ő minden szükségüket betölti? Azonnal meg kell keseredni, azonnal zúgolódni kell? Hol van az a hit, amely Isten iránt, bizalomként tölthetné be a szívüket?

Súlyos hitpróbával kellett szembesülniük. Isten hozzájárulásával, kígyók támadták meg a népet, sokan meghalnak. Végre belátták, hogy vétkeztek, és kérték Mózest, járjon közbe értük, imádkozzon Istenhez. Isten, Mózes kérésére, mint Mindenható Isten, akár azonnal megfékezhette volna a kígyókat, mégis másként cselekedett, ezt mondta Mózesnek: „Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.” Nyilván Mózes azonnal elkészíttette a rézkígyót, gyorsan felszegeztette azt egy mindenhonnan jól látható, magas oszlopra, és kihirdette Isten szavát. „Akit megmart a kígyó, ha felnéz erre a rézkígyóra, életben marad, ezt mondja az Úr.”

Vajon a nép hisz-e Isten kijelentésének, miszerint valóban életben marad, ha feltekint? A sorozatos csodák után, bízik-e a nép, Izrael Istenében? És ez most élet-halál kérdése. Ha hiszel Istenednek, életben maradsz, ha nem hiszel, meghalsz. Itt és most. Mennyi dráma történhetett ott egy-egy családon belül is, azokban az órákban! Mennyi racionalitás, mennyi logikus fontolgatás hullhatott, pillanatok, percek, vagy órák alatt ott a porba. Hát mi összefüggés van aközött, hogy én feltekintek, és aközött, hogy, meggyógyulok a kígyó marásától? Semmi összefüggés nincs, valóban nincs. Viszont Isten azt mondta, ha felnézel… És a zsidó nép közül volt olyan, aki felnézett, és volt olyan, aki nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül halt meg. Istent sem hibáztathatta, ő maga döntött így. Gyakorlatilag elutasította, kétségbe vonta Isten szavát, vagy egyszerűen hazugnak tartotta, mondván: nem (lehet) igaz, amit Isten mond. Ha felnézett volna, életben maradt volna, mint a többiek, akik felnéztek.

Sok-sok évszázaddal később, amikor ez az imént még vándorló, zsidó nép, már Izraelben, az ígéret földjén lakott, közülük valaki azt állította magáról, hogy ő az a rézkígyó, melyet Isten szögeztetett fel Mózessel, a sivatagi oszlopra. Ő az, akire ha felnéznek, életben maradnak, aki viszont nem néz fel reá, az meghal. Nem kevesebbet állított magáról ez a Názáret városából jött férfiú, minthogy ő, az emberek számára élet-halál kérdése. Aki hisz őbenne, az hisz Istennek, aki nem hisz őbenne, az Istennek nem hisz.

Aki mindezt elmondta, Jézus volt, a Názáretből jött tanító, aki testileg zsidóként született, a Jordánban megkeresztelkedett, és betöltekezett Isten Szentlelkével. Isten ajándéka volt, Isten elsőszülöttje, Isten képviseletében jött el a földre, mintegy kétezer évvel ezelőtt, Isten Fiaként, teljes jogú felhatalmazottjaként. Isten szeretetére hivatkozva, Örök életet, üdvösséget ígért azoknak, akik felhagynak bűnös életmódjukkal, vagyis megtérnek. (Egy korábbi zsidó írás szerint, Emberfiának nevezte saját magát.)

„És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Ján 3, 14-18)

Jézus esetében, ha Ő a rézkígyó megtestesítője, még nagyobb dologról van szó, mint a korábbi történetben. Amíg a mózesi rézkígyó, csupán a biológiai életet volt képes megmenteni, Jézus az örök életet ígéri azoknak, akik feltekintenek Reá. Ennyi ismerettel, ennyi megírt és olvasott csoda, és számtalan keresztyén bizonyságtétel után, vajon mi, ma élő emberek elhisszük-e, Isten szavát? Elhisszük-e az Úr Jézus Krisztusnak, hogy Ő az egykori rézkígyó megtestesítője? Hogy Ő az, Aki megtarthatja az életünket, mert Isten azt mondta? Már tudjuk a választ, egyesek feltekintettek, feltekintenek Reá, mint Megváltóra, mások, nem. Viszont Isten azt mondta, ha felnézel… „És a zsidó nép közül volt olyan, aki felnézett, és volt olyan, aki nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül halt meg. Istent sem hibáztathatta, ő maga döntött így. Gyakorlatilag elutasította, kétségbe vonta Isten szavát,…” – írtuk a korábbiakban. Sokat változott évezredek alatt az ember? Engedelmesebb lett, vagy esetleg még konokabb?

Nézz fel, az egykoron megfeszített Úr Jézus Krisztusra! Ha még nem vagy hívő, csak annyit mondj Neki: bocsásd meg az én bűneimet, Uram, Jézus Krisztus!

Felgyógyulás a kígyó marásából...1.

A több évszázados egyiptomi fogságból, Isten parancsára, Mózes vezette ki a zsidó népet. A hozzájuk szegődött jövevényekkel együtt, mintegy kétmillió zsidó kerekedett fel, igen nagyszámú jószággal, hogy eljusson, arra a tejjel, mézzel folyó földre, amelyet Isten ígért, ősatyáiknak Azt az embert, aki a kivonulás során vezette őket, így jellemzi a Szentírás:

„Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak.” (4 Móz 12, 3)

„És monda (az Úr): Halljátok meg most az én beszédeimet. Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban, nem homályos beszédek által,… ” (4 Móz 12, 6-8)

Elindult tehát a hatalmas néptömeg. Már a kivonulás kezdetén megtapasztalhatták Istenük óvó és féltő szeretetét. A Biblia szerint, Izrael Istene is velük ment, hogy támogassa őket vándorútjuk során.

„Az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (2 Móz 13, 21-22)

Egyiptom fáraója természetesen nem nézte tétlenül, hogy egy ilyen hatalmas nép, aki rabszolgaként dolgozott birodalmában, elhagyja Egyiptomot. Hadseregével azonnal a zsidó nép után eredt, amely, ellenségei közeledtét látva nagyon megijedt.

„A mint közeledék a Faraó, Izrael fiai felemelék szemeiket, és ímé az Egyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltanak az Izráel fiai. És mondának Mózesnek: Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból?” (2 Móz 14, 10-11)

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, csodálatos módon a nép védelmére sietett. Felhőoszlopot állított a vonuló nép és az egyiptomi sereg közé, így az egyiptomiak szeme elől elzárta a további történéseket. Utasította Mózest, hogy az útjukban álló tenger felé emelje fel a botját, és hasítsa szét a tengert, hogy a nép száraz lábbal kelhessen át rajta.  A víz kettévált, és Izrael fiai úgy mentek át a túlsó partra, hogy

„… a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.”

: (2 Móz 14, 22)

Amikor elérték a túlsó partot, Isten lehetőséget adott az egyiptomiaknak, hogy tovább üldözzék Izrael fiait. A fáraó hadserege utánuk hajtott a vízfalak között, ám egy idő után összezáródott felettük a víz, és odaveszett az egész üldöző sereg.

„És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, ás látá Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Egyiptomban, félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.” (2 Móz 14, 30-31)

Vándorlásuk közben Izrael fiai mindig ott táboroztak le, ahol az előttük haladó felhőoszlop megállt, és csak akkor bontottak tábort, akkor indultak tovább, amikor a felhőoszlop tovább indult, mutatván nekik az utat.

„És elindulának Élimből és érkezék Izráel egész fiainak gyülekezete Szín pusztájába, mely Élim között és Sínai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Egyiptom földéről való kijövetelök napján. És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron (Mózes testvére) ellen a pusztában. S mondának nékik Izráel fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén… mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg. És monda az Úr Mózesnek: Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből,… ” (2 Móz 16, 1-4)

És az Úr mannát hullatott nekik az égből, annyit szedhettek belőle maguknak, amennyit csak akartak. Mindennap friss manna hullott, amely olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. Izrael asszonyai számtalan ételféleséget tudtak belőle készíteni. (Izrael fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek.) Isten, meghallva a nép zúgolódását, fürjeket is hullatott az égből, hogy hússal is jóllakhassanak.

Tudjuk már, hogy a vándorlók mindig ott táboroztak le, ahol a felhőoszlop megállt. Ez Refidimben is így történt. Rövid idő elteltével, a nép észlelte, hogy ezen a táborhelyen, nincs víz. Tudván azt, hogy ilyen sziklás, sivatagi környezetben ez létfeltétel, ismételten Mózesre támadtak, újból kérdőre vonva őt, hogy talán azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy itt haljanak szomjan, ők és gyermekeik, a pusztában? A szelíd Mózes, tanácstalanságában, ismét az Úrhoz fordult, Aki egy sziklából, vizet fakaszttatott Mózessel. (2 Móz 17, 1-7)

„És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize. Verseng vala azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk. És monda nékik Mózes: Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat? És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Égyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? Mózes pedig az Úrhoz kiálta mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés hijja, hogy meg nem köveznek engemet. És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közül; pálcádat is, melylyel a folyót megsujtottad, vedd kezedbe és indulj el. Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sujts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedék Mózes Izráel vénei szeme láttára. És nevezé annak a helynek nevét Masszának és Méribának, Izráel fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: Vajjon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?” (2 Móz 17, 1-7)

Folytatás holnap