Vándorlásuk harmadik hónapjában a Sínai
pusztában telepedtek le, a Sínai hegy tövében. Az Úr, így kiáltott le a hegyről
Mózesnek:
„Ti láttátok, a mit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas
szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen
hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem
valamennyi nép közt az enyéim, mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem
papok birodalma és szent nép… És az egész nép egy akarattal felele és monda:
Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép
beszédét.” (2 Móz 19, 4-8)
„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő
lőn a hegyen és igen erős kürtzengés, és megrémüle mind az egész tábornép. És
kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt.
Az egész Sínai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben
és felmegy vala annak füstje, mint kemencének füstje, és az egész hegy nagyon
reng vala… Leszálla tehát az Úr a Sínai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az
Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne.” (2 Móz 19, 16-20)
Amikor Mózes, elmondta és leírtra népének, az Úr
összes Igéjét, amelyet a hegyen kapott, az egész nép egybehangzóan, ismét azt
mondta, hogy megteszi mindazt, amit az Úr elrendelt.
„… Mindent megteszünk, a mit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. Mózes
pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé a szövetségnek vére,
melyet az Úr kötött ti veletek mindama beszédek szerint.” (2 Móz 24, 7-8)
Ekkor, és így született, Isten és a zsidó nép
közötti szövetség. Ettől az időponttól mondhatjuk azt, hogy a zsidó nép, Isten
népe. Tudjuk, hogy később Isten, kőbe véste parancsolatait.
Izrael fiai vándoroltak tovább a pusztában.
Gyakran megütköztek az ott lakó népek seregeivel, de az összecsapásokból minden
esetben győztesen kerültek ki. Csatáikban mindenkor velük volt Izrael, Izsák és
Jákób Istene. Méltán gondolhatnánk, hogy Isten népe, ennyi Isteni cselekedet
láttán, ennyi csodával és bizonyossággal a háta mögött, már mindenben Isten
szerint gondolkozott. Legalábbis elvárhatnánk tőle, az alázatosabb, szelídebb
viselkedést, vagy némi változást, a korábbiakhoz képest. Éppen ezért is részleteztük
ki a kivonulás és a vándorlás egyes történéseit, hogy lássuk, ezek
megtörténtek, ezek olyan nagy dolgok lehettek, hogy kitörölhetetlen nyomot
hagyhattak bennük. Ezzel szemben, mit olvasunk ismét?
„És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy
megkerüljék Edóm földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a
nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy
meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt
útálja a mi lelkünk.” (4 Móz 21, 4-5)
„Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és
megmardosák a népet, és sokan meghalának… Akkor méne a nép Mózeshez, és
mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened, imádkozzál az
Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda
az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha
valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes
rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn hogyha a kígyó valakit megmar vala,
és az feltekinté a rézkígyóra, életben marada.” (4 Móz 21, 6-9)
Szinte hihetetlen, hogy a nép ismét
„megkeseredék”, újfent zúgolódni kezdett, és már nem csak Mózest, hanem Istent
is bosszantva. Hát nem jutott eszükbe, hogy hetekkel korábban, amikor Isten
látta, hogy veszélyben vannak, és méltán félnek, csodaként, egy egész tenger
nyílt meg előttük, hogy ők megmenekülhessenek? Elfelejtették, hogy amikor
elfogyott a kenyerük, Istenük mannát hullatott részükre? Amikor húsra vágytak,
húst kaptak, amikor szomjaztak, Isten a kősziklából adott inni nekik. Nem
bíztak még ezek után sem Istenben, hogy Ő minden szükségüket betölti? Azonnal
meg kell keseredni, azonnal zúgolódni kell? Hol van az a hit, amely Isten
iránt, bizalomként tölthetné be a szívüket?
Súlyos hitpróbával kellett szembesülniük. Isten
hozzájárulásával, kígyók támadták meg a népet, sokan meghalnak. Végre belátták,
hogy vétkeztek, és kérték Mózest, járjon közbe értük, imádkozzon Istenhez.
Isten, Mózes kérésére, mint Mindenható Isten, akár azonnal megfékezhette volna
a kígyókat, mégis másként cselekedett, ezt mondta Mózesnek: „Csinálj magadnak
tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint
arra, életben maradjon.” Nyilván Mózes azonnal elkészíttette a rézkígyót,
gyorsan felszegeztette azt egy mindenhonnan jól látható, magas oszlopra, és
kihirdette Isten szavát. „Akit megmart a kígyó, ha felnéz erre a rézkígyóra,
életben marad, ezt mondja az Úr.”
Vajon a nép hisz-e Isten kijelentésének,
miszerint valóban életben marad, ha feltekint? A sorozatos csodák után, bízik-e
a nép, Izrael Istenében? És ez most élet-halál kérdése. Ha hiszel Istenednek,
életben maradsz, ha nem hiszel, meghalsz. Itt és most. Mennyi dráma
történhetett ott egy-egy családon belül is, azokban az órákban! Mennyi
racionalitás, mennyi logikus fontolgatás hullhatott, pillanatok, percek, vagy
órák alatt ott a porba. Hát mi összefüggés van aközött, hogy én feltekintek, és
aközött, hogy, meggyógyulok a kígyó marásától? Semmi összefüggés nincs, valóban
nincs. Viszont Isten azt mondta, ha felnézel… És a zsidó nép közül volt olyan,
aki felnézett, és volt olyan, aki nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt
hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül
halt meg. Istent sem hibáztathatta, ő maga döntött így. Gyakorlatilag
elutasította, kétségbe vonta Isten szavát, vagy egyszerűen hazugnak tartotta,
mondván: nem (lehet) igaz, amit Isten mond. Ha felnézett volna, életben maradt
volna, mint a többiek, akik felnéztek.
Sok-sok évszázaddal később, amikor ez az imént
még vándorló, zsidó nép, már Izraelben, az ígéret földjén lakott, közülük
valaki azt állította magáról, hogy ő az a rézkígyó, melyet Isten szögeztetett
fel Mózessel, a sivatagi oszlopra. Ő az, akire ha felnéznek, életben maradnak,
aki viszont nem néz fel reá, az meghal. Nem kevesebbet állított magáról ez a
Názáret városából jött férfiú, minthogy ő, az emberek számára élet-halál
kérdése. Aki hisz őbenne, az hisz Istennek, aki nem hisz őbenne, az Istennek
nem hisz.
Aki mindezt elmondta, Jézus volt, a Názáretből
jött tanító, aki testileg zsidóként született, a Jordánban megkeresztelkedett,
és betöltekezett Isten Szentlelkével. Isten ajándéka volt, Isten elsőszülöttje,
Isten képviseletében jött el a földre, mintegy kétezer évvel ezelőtt, Isten
Fiaként, teljes jogú felhatalmazottjaként. Isten szeretetére hivatkozva, Örök
életet, üdvösséget ígért azoknak, akik felhagynak bűnös életmódjukkal, vagyis
megtérnek. (Egy korábbi zsidó írás szerint, Emberfiának nevezte saját magát.)
„És a miképen felemelte Mózes a kígyót
a pusztában, akképen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő
benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e
világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a
világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A
ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott,
mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Ján 3, 14-18)
Jézus esetében, ha Ő a rézkígyó megtestesítője,
még nagyobb dologról van szó, mint a korábbi történetben. Amíg a mózesi
rézkígyó, csupán a biológiai életet volt képes megmenteni, Jézus az örök életet
ígéri azoknak, akik feltekintenek Reá. Ennyi ismerettel, ennyi megírt és
olvasott csoda, és számtalan keresztyén bizonyságtétel után, vajon mi, ma élő
emberek elhisszük-e, Isten szavát? Elhisszük-e az Úr Jézus Krisztusnak, hogy Ő
az egykori rézkígyó megtestesítője? Hogy Ő az, Aki megtarthatja az életünket,
mert Isten azt mondta? Már tudjuk a választ, egyesek feltekintettek,
feltekintenek Reá, mint Megváltóra, mások, nem. Viszont Isten azt mondta, ha
felnézel… „És a zsidó nép közül volt olyan, aki felnézett, és volt olyan, aki
nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy
is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül halt meg. Istent sem hibáztathatta,
ő maga döntött így. Gyakorlatilag elutasította, kétségbe vonta Isten szavát,…”
– írtuk a korábbiakban. Sokat változott évezredek alatt az ember? Engedelmesebb
lett, vagy esetleg még konokabb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözöllek kedves látogatóm, érezd magad jól, és tanulj és épülj az olvasottakból: Jézus szeret téged!