Felgyógyulás a kígyó marásából...1.

A több évszázados egyiptomi fogságból, Isten parancsára, Mózes vezette ki a zsidó népet. A hozzájuk szegődött jövevényekkel együtt, mintegy kétmillió zsidó kerekedett fel, igen nagyszámú jószággal, hogy eljusson, arra a tejjel, mézzel folyó földre, amelyet Isten ígért, ősatyáiknak Azt az embert, aki a kivonulás során vezette őket, így jellemzi a Szentírás:

„Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak.” (4 Móz 12, 3)

„És monda (az Úr): Halljátok meg most az én beszédeimet. Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban, nem homályos beszédek által,… ” (4 Móz 12, 6-8)

Elindult tehát a hatalmas néptömeg. Már a kivonulás kezdetén megtapasztalhatták Istenük óvó és féltő szeretetét. A Biblia szerint, Izrael Istene is velük ment, hogy támogassa őket vándorútjuk során.

„Az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (2 Móz 13, 21-22)

Egyiptom fáraója természetesen nem nézte tétlenül, hogy egy ilyen hatalmas nép, aki rabszolgaként dolgozott birodalmában, elhagyja Egyiptomot. Hadseregével azonnal a zsidó nép után eredt, amely, ellenségei közeledtét látva nagyon megijedt.

„A mint közeledék a Faraó, Izrael fiai felemelék szemeiket, és ímé az Egyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltanak az Izráel fiai. És mondának Mózesnek: Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból?” (2 Móz 14, 10-11)

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, csodálatos módon a nép védelmére sietett. Felhőoszlopot állított a vonuló nép és az egyiptomi sereg közé, így az egyiptomiak szeme elől elzárta a további történéseket. Utasította Mózest, hogy az útjukban álló tenger felé emelje fel a botját, és hasítsa szét a tengert, hogy a nép száraz lábbal kelhessen át rajta.  A víz kettévált, és Izrael fiai úgy mentek át a túlsó partra, hogy

„… a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.”

: (2 Móz 14, 22)

Amikor elérték a túlsó partot, Isten lehetőséget adott az egyiptomiaknak, hogy tovább üldözzék Izrael fiait. A fáraó hadserege utánuk hajtott a vízfalak között, ám egy idő után összezáródott felettük a víz, és odaveszett az egész üldöző sereg.

„És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, ás látá Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Egyiptomban, félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.” (2 Móz 14, 30-31)

Vándorlásuk közben Izrael fiai mindig ott táboroztak le, ahol az előttük haladó felhőoszlop megállt, és csak akkor bontottak tábort, akkor indultak tovább, amikor a felhőoszlop tovább indult, mutatván nekik az utat.

„És elindulának Élimből és érkezék Izráel egész fiainak gyülekezete Szín pusztájába, mely Élim között és Sínai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Egyiptom földéről való kijövetelök napján. És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron (Mózes testvére) ellen a pusztában. S mondának nékik Izráel fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén… mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg. És monda az Úr Mózesnek: Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből,… ” (2 Móz 16, 1-4)

És az Úr mannát hullatott nekik az égből, annyit szedhettek belőle maguknak, amennyit csak akartak. Mindennap friss manna hullott, amely olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. Izrael asszonyai számtalan ételféleséget tudtak belőle készíteni. (Izrael fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek.) Isten, meghallva a nép zúgolódását, fürjeket is hullatott az égből, hogy hússal is jóllakhassanak.

Tudjuk már, hogy a vándorlók mindig ott táboroztak le, ahol a felhőoszlop megállt. Ez Refidimben is így történt. Rövid idő elteltével, a nép észlelte, hogy ezen a táborhelyen, nincs víz. Tudván azt, hogy ilyen sziklás, sivatagi környezetben ez létfeltétel, ismételten Mózesre támadtak, újból kérdőre vonva őt, hogy talán azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy itt haljanak szomjan, ők és gyermekeik, a pusztában? A szelíd Mózes, tanácstalanságában, ismét az Úrhoz fordult, Aki egy sziklából, vizet fakaszttatott Mózessel. (2 Móz 17, 1-7)

„És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize. Verseng vala azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk. És monda nékik Mózes: Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat? És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Égyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? Mózes pedig az Úrhoz kiálta mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés hijja, hogy meg nem köveznek engemet. És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közül; pálcádat is, melylyel a folyót megsujtottad, vedd kezedbe és indulj el. Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sujts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedék Mózes Izráel vénei szeme láttára. És nevezé annak a helynek nevét Masszának és Méribának, Izráel fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: Vajjon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?” (2 Móz 17, 1-7)

Folytatás holnap