Növekedjetek a hitben!,,,1.

Ahhoz, hogy az újjászületett keresztények alkotta Gyülekezet tiszta maradhasson, és egészségesen fejlődhessen, elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyes gyülekezeti tagok mindvégig kitartsanak, és folyamatosan növekedjenek az Úr Jézus Krisztusba vetett hitükben, és egyen-egyenként saját lehetőségeiknek megfelelően gondoskodjanak önmagukról, hogy növekedhessenek a szeretetben (Ef 4, 16). Isten ehhez a Gyülekezetben történő egyéni fejlődéshez komoly segítséget adott. Így írt erről Pál apostol:

”És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul;…” (1 Kor 12, 28) 

(Mi az anyaszentegyház helyett szívesebben használjuk a Gyülekezet kifejezést.) Tehát Isten azzal segítette és segíti a Gyülekezetet, hogy ajándékként adott számára apostolokat, prófétákat, tanítókat, evangélistákat, pásztorokat (Ef 4, 11) Ezek nem szellemi ajándékok, ezek különleges képességekkel felruházott konkrét személyek. Ők Isten ajándékai a Gyülekezetnek. Ők azok, akik közvetetten segítik az egyes tagok fejlődését, segítséget nyújtanak nekik az Igék közötti eligazodásban, az összefüggések feltárásában, felkészítik a Gyülekezet tagjait a szolgálat végzésére, a Krisztus Testének építésére. (Ef 4, 12) Az efézusiakhoz írott levélből az is megtudható (Ef 4, 10-11), hogy a Gyülekezet mindezeket az ajándékokat közvetlenül az Úr Jézus Krisztustól kapta (kapja).

Ha ezek az ajándékként adott apostolok, próféták, tanítók, evangélisták és pásztorok tevékenységükkel gondoskodnak is a Gyülekezet tisztaságáról és egészséges fejlődéséről, továbbra is szükséges, hogy az egyes hívők önmaguk is törekedjenek arra, hogy növekedjék a hitük, és növekedjék bennük a szeretet. Ezt úgy kell értenünk, hogy bár Isten ajándéka a hit és a Lélek gyümölcse a szeretet, ahhoz, hogy a „termés” megfelelő mennyiségű és minőségű legyen, egyen-egyenként hozzá kell tennünk a saját munkánkat is. Hasonlatos ez ahhoz a gyümölcsfához, amely beoltásából eredően már képes terméshozatalra, de mennyivel különb termés takarítható be róla, ha megfelelően gondozzák, esetenként megöntözik, körülássák, megtrágyázzák, metszik, permetezik, tehát megfelelő odafigyeléssel gondoskodnak róla. Pál, a korinthusiakhoz írott első levelében így írt erről:

”Nem tudjátok-é, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.” (1 Kor 9, 24) 

Ebben az Igében Pál arra hívta fel a figyelmet, hogy miként egy futóversenyen is sokan futnak ugyan, de csak egyetlen győztest ünnepelnek majd, mindenki igyekszik a teljes erőbedobásra, hogy ő lehessen a győztes. Mi is így fussunk! Teljes erőbedobással, mintha csupán egyetlen győztest hirdetnének ki a végén. Ennek megfelelően legyünk felkészültek a versenyre, a győzelemért adottságainknak, lehetőségeinknek megfelelően tegyünk meg mindent, futás közben ne tekingessünk jobbra-balra, hanem szemünket az Úr Jézus Krisztusról soha le nem véve küzdjünk meg a harvadhatatlan koszorúért. Tehát: Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt!

Ahhoz, hogy a Gyülekezet tagjai egyen-egyenkét is „győztesek” lehessenek, Istentől nem csupán a Gyülekezet kapott (és kap) ajándékokat, hanem valamennyi tag is kapott (és mindmáig kap) úgynevezett kegyelmi ajándékot. Tehát minden Újjászületett hívő részesül újjászületésekor (amikor elnyerte a kegyelmet) valamilyen kegyelmi ajándékban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy újjászületésétől rendelkezik valamiféle új, addig nem létező kiemelkedő szellemi adottsággal vagy képességgel. (1 Kor 12, 7) Senki sincs, aki ne kapna ilyen ajándékot. Ezt a Szentlélek osztogatja, és kinek-kinek olyan ajándékot ad, amilyet akar. (1 Kor 12, 11)

Ez a szellemi ajándék lehet olyan adottság vagy képesség, amely azonnal használatra kész és további fejlesztésére nincs sem szükség sem lehetőség, és lehet olyan, amit a hívőnek kell egyre jobban kibontakoztatnia, továbbfejlesztenie, tökéletesítenie. Az ajándékok bár különbözőek, de egyik sem lebecsülendő, valamennyi egyaránt becses, hiszen mindet ugyanaz a Szentlélek adta, illetve adja, céljai elérése érdekében pedig ugyanaz az Úr Jézus Krisztus használja fel, és ugyanaz az Isten adja hozzá az erőt. (1 Kor 12, 4-6) Lássuk, hogy a Biblia szerint, mik ezek a kegyelmi ajándékok!

 „Némelyiknek ugyanis bölcseségnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint akarja.” (1 Kor 12, 8-11) 

Soroljuk fel tehát milyen személyre szabott kegyelmi ajándékok léteznek! Bölcsességnek beszéde, tudománynak beszéde (Új ford. szerint: bölcsesség Igéje, ismeret Igéje), hit, gyógyítás ajándéka, csodatévő erő, prófétálás, lelkek megítélése (megkülönböztetése), nyelvek nemei (nyelveken való szólás), nyelvek magyarázata (nyelveken való szólás magyarázása) és irgalmasság gyakorlása. Ez utóbbi kegyelmi ajándékról az 1 Kor 12, 28-ban-ban írt Pál. Némelyik kegyelmi ajándék – mint fentebb már szó volt róla – azonnal használatra kész, ilyen például a gyógyítás ajándéka, míg némelyiket a hívő megajándékozottnak kell folyamatosan kibontakoztatnia, erősítenie, tökéletesítenie, ilyen például a hit. A továbbiakban ezzel a szellemi ajándékkal (ezzel a kiemelkedő szellemi adottsággal vagy képességgel) foglalkozunk részletesebben. Nézzük, hogyan fogalmazta meg Pál a Szentlélek által a hit lényegét!

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11, 1) 

Folytatás holnap

A Messiás és ellenségei…3.

Urunk igen gyakran példázatokban beszélt. Amikor elmondta a gonosz szőlőművesekről szóló példázatát, miszerint elvétetik Izrael vezetőitől az Isten országa (Mt 21, 43), és más népnek adatik, a környezetében kialakult hangulatot így írta le a Biblia:

„És igyekeznek vala a főpapok és az írástudók kezeiket ő reá vetni azon órában, de féltek a néptől,… Annakokáért vigyázván ő reá, leselkedőket küldének ki, a kik igazaknak tetteték magokat, hogy őt megfogják beszédében, hogy átadják a felsőbbségnek és a helytartó hatalmának.” (Luk 20, 19-20)

„És a főpapok és az írástudók keresnek vala módot, hogyan öljék meg őt…” (Luk 22, 2)

„Beméne pedig a sátán Júdásba, ki Iskáriótesnek neveztetik, és a tizenkettőnek számából vala, és elmenvén, megbeszélé a főpapokkal és a vezérekkel, mimódon adja őt nékik kezökbe. És azok örülének, és megszerződének, hogy pénzt adnak néki. Ő pedig megigéré, és keres vala jó alkalmat, hogy őt nékik kezökbe adja zenebona nélkül.” (Luk 22, 4-6) 

A kovásztalan kenyerek ünnepének előestéjén Jézus Krisztus elfogyasztotta tanítványai körében a páskavacsorát, majd valamennyien az Olajfák hegyére mentek.

„És ő eltávozék tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre esvén imádkozék. Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt. És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék, és az ő verítéke olyan vala, mint nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Luk 22, 41-44) 

Mint a korábbiakban írtuk, Jézus Krisztus hozzánk hasonló hús-vér emberként élt a földön. Lassan küldetése végén járt, és egyre jobban nehezedtek Reá az utolsó órák várható gyötrelmei. Már megkapta a mennyből, hogy pontosan mi történik, és hogyan történik Vele. Tudta, hogy elfogják, kigúnyolják, megkínozzák, fölöttébb kegyetlen módon megkorbácsolják, hamis vádakkal halálra ítélik, keresztre feszítik és meghal. Természetes, hogy szorongott és félt. Azt olvastuk, „… és az ő verítéke olyan vala, mint nagy vércseppek,…” Mi lesz, ha nem tudja végig csinálni? Mi lesz, ha el sem jut a keresztig?

Amikor gyötrődött, ismét hatalmas támadást indított ellene az ördög. Elérkezettnek látta az időt, hogy Jézust végképp letérítse a megváltás útjáról, és ha ez másként nem megy, elvegye az életét. Olvastuk: Jézus „… haláltusában lévén…” Az ördög most már egyenesen az életére tört. Természetesen erre nem volt engedélye. Az Atya egy angyalt küldött Jézushoz, hogy fizikailag erősítse Őt.

Urunk tudta, hogy azokért a bűnökért kell meghalnia, amiket nem is Ő követett el. Azt is tudta, hogy csak így segíthet szeretett teremtményein. Bízott abban, hogy harmadnapra viszont feltámad, mert Ő maga az élet. És íme elérkezett a nagy próba!

Alig telt el néhány perc, Júdással az élen egy egész csapat vette körül Jézust. Júdás, aki több mint három évig volt Jézus tanítványa, megcsókolta őt, jelezvén, hogy valóban Jézus az.

„Monda pedig Jézus azoknak, a kik ő hozzá mentek, a főpapoknak, a templom tisztjeinek és a véneknek: Mint valami latorra úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám, de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma. Megfogván azért őt, elvezeték,…” (Luk 22, 52-54)

Jézus valóban a sötétség hatalmába került. Kihallgatásról-kihallgatásra hurcolták, közben szemét bekötve ütlegelték, gúnyból királlyá öltöztették, még tüskés növényekből készített koronát is tettek a fejére. Tanítványainak egyike Péter, három alkalommal is megtagadta Őt, mondván: nem is ismerem ezt az embert. Az írástudók és a farizeusok azt állították, hogy Jézus arra tanította a népet, hogy Rómának ne fizessenek adót. Róma helytartója megkorbácsoltatta Jézust, katonái ezt a legkegyetlenebb módon hajtották végre. A vezetőik által Jézus ellen hangolt tömegnek ez sem volt elég, követelték a helytartótól, hogy ítélje halálra Jézust. Inkább egy bűnözőt engedjen szabadon, de Őt feszíttesse meg. A helytartó bár Jézusban semmiféle bűnt nem talált, hamis vád alapján, halálra ítélte Urunkat.

„Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek. Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. Jézus pedig monda: Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek. Elosztván pedig az ő ruháit, vetének reájok sorsot. És a nép megálla nézni. Csúfolták pedig őt a főemberek is azokkal egybe, mondván: Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja. Csúfolák pedig őt a vitézek is, odajárulván és eczettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a zsidók ama Királya, szabadítsd meg magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó betűkkel: Ez a zsidóknak ama Királya… Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig. És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Luk 23, 32-38, ÉS 44-46) 

Csak mérföldes léptekkel tudtuk bejárni az Úr Jézus Krisztus megváltói útját még úgy is, ha a történések közül csupán azokat az Igéket emeltük ki, amelyek az ellene folyó áskálódásokról és megöletéséről szóltak. Ha belegondolunk és átérezzük, hogy bűn nélküli, igaz létére, mindezt a sok megaláztatást, meg nem értést, kiközösítést, üldöztetést miattunk kellett elszenvednie, bizony összeszorulhat a szívünk, és szinte emberi eszközökkel kifejezhetetlen mértékű hálával tartozunk Neki. Már tudjuk, hogy miattunk kellett meghalnia. És értünk halt meg, és helyettünk halt meg, mert halálunk után bűneink ítéleteként mindezek a szenvedések reánk vártak volna.

Igaz létére, Jézus Krisztusnak soha nem kellett megtérnie. Te viszont, ha ennek még előtte állsz, térj meg mielőbb, hogy újjászülethess, és mielőbb élhess mindazzal a jóval, amelyet szenvedései árán kiharcolt neked: Megváltó Istened, az Úr Jézus Krisztus!

A Messiás és ellenségei…2.

Sátán most megpróbálta megingatni Jézusnak, Isten Igéibe vetett korlátlan hitét. Tudván, hogy Isten Igéjének nem lehet ellent mondani, maga is egy Igét mondott (91. Zsolt 11-12). Nagy ravaszul azt mondta Jézusnak: ha Ő valóban Isten Fia, akkor Őreá úgy vigyáznak, hogy akár a mélybe is vetheti magát, akkor is élve marad. Természetesen csak akkor, ha tényleg Isten Fia, és ha tényleg igaz az Isten Igéje. Ha ezekben olyan biztos Jézus, nosza, próbálja ki! Urunk tudta, hogy Isten Igéjétől hatalmasabb, kardszerűen hasító és meghátrálásra kényszerítő kijelentés valóban nincs, ezért Ő is Isten Igéjével válaszolt:

„Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” Ne tedd próbára szavahihetőségét! (5 Móz 6, 16)

Gondoljunk bele, Jézus negyven napja már a pusztában élt, és nem evett semmit. Egyszercsak rátört az éhség. És ahelyett, hogy táplálék után nézhetett volna, előállt az ördög és akkor támadta Őt, amikor fizikailag már a leggyengébb legelesettebb és legsebezhetőbb volt. Egy éhes embernek a legnagyobb vágya, hogy egyen, erre előállt Sátán az ötletével: „… mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré.” Az ember, bűnös természetéből eredően a test kívánságai mellett, még uralkodási vággyal, elismerésre vágyással, dicsőségvággyal is telve van, ezért kínálta fel részére a továbbiakban mindezeket, Sátán. „Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét,…” Tudta azt is az ördög, hogy az ember csak hittel tudja megragadni Isten Igéit, racionálisan, kézzel foghatóan soha. Az ember számára viszont esetenként jó lenne meggyőződni az Igék valódiságáról, megbízhatóságáról, jó lenne bizonyítékokat beszereznie. Hogyan kísértette Jézust harmadszor az ördög? Ugorj le innen, a magasból! Úgysem lesz semmi bajod! „Kezökben hordoznak téged, hogy valamikép meg ne üssed lábadat a kőbe.” És Jézus kiállta ezt a próbát is, pedig hozzánk hasonlatos hús-vér emberként volt jelen a pusztában. Ő emberként született meg, és hogy Isten Igéi igazak és megbízhatóak, azt ugyanaz a Szentlélek jelentette ki Neki, mint Aki bennünk is él, és igyekszik minket is meggyőzni azok igazságáról. Ahogyan Ábrahám hitt a Mindenható Istenben (hogy az áldozatul megölt fiát Isten majd fel tudja támasztani), és bízott az ígéretében, (hogy Izsákból nagy nép származik, tehát Isten fel is támasztja őt), Jézus Krisztus is hitt a Szentlélek, Istenről szóló kijelentéseiben, és kételkedés nélkül bízott azok beteljesülésében is. Ráadásul Jézus Krisztus bűn nélkül és a bűnre való hajlam nélkül született e világra, ezért tudta sikeresen vérehajtani földi küldetését. Mindezekről megfeledkezett Sátán, amikor kísértette Őt. „… az ördög, eltávozék tőle egy időre.”

Amikor Jézus visszatért Galileába, elment Názáretbe ahol felnevelkedett, és bement a zsinagógába. Zsidó testvéreinek beszélt az Isten országáról, az Ő felkenetéséről, és küldetése céljáról. Még alig jutott a beszédben előre, máris nagy felzúdulás és ellenkezés támadt.

„És betelének mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket hallották. És felkelvén kiűzék őt a városon kívül és vivék őt annak a hegynek szélére, a melyen az ő városuk épült, hogy onnan letaszítsák” (Luk 4, 28-29) 

Jézus alig tudott kimenekülni az indulatos zsidók kezei közül. Lám, még csak most állt be Isten munkájába, máris az életére törtek. Jézus tanított a szombatról is, arról a napról, ami a sínai törvények szerint olyan pihenőnap volt, amelyen csak halálbüntetés terhe mellett végezhetett valaki munkát. Jézus erről azt tanította, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért, azaz szombaton például, szabad jót tenni.

„Az írástudók és a farizeusok pedig leselkedének ő utána, ha vajjon gyógyít-e majd szombatnapon, hogy vádat találjanak ellene.” (Luk 6, 7)

És Jézus gyógyított, bizonyítva, hogy a jó cselekedet felülírja még a törvényt is. Ellenfelei:

„… eltelének esztelenséggel és beszélgetnek vala egymás közt, hogy mit cselekedjenek Jézussal?” (Luk 6, 11) 

„És ördögöt űz vala ki, mely néma vala. És lőn, mikor kiment az ördög, megszólala a néma, és csodálkozék a sokaság. Némelyek pedig azok közül mondának: A Belzebúb által, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Mások meg, kísértvén őt, mennyei jelt kívánának tőle.” (Luk 11, 14-16)

Urunk gyakran szembeszállt az írástudók, a szadduceusok és a farizeusok táborával, azaz Izrael vezetőivel. Bírálta azok hit nélküli vallásosságát, képmutató életmódját, kapzsiságát. 

„… az írástudók és farizeusok kezdének felette igen ellene állani, és őt sok dolog felől kikérdezgetni, ólálkodván utána, és igyekezvén az ő szájából kikapni, hogy vádolhassák őt.” (Luk 11, 53-54)

„És monda (Jézus) nékik: Ti vagytok, a kik az emberek előtt magatokat megigazítjátok, de az Isten ismeri a ti szíveteket: mert a mi az emberek előtt magasztos, az Isten előtt útálatos.” (Luk 16, 15)

„És bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, a kik adnak és vesznek vala abban. Mondván nékik: Meg van írva: az én házam az imádságnak háza, ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek… A főpapok pedig és az írástudók és a nép előkelői igyekeznek vala őt elveszteni. És nem találák el, mit cselekedjenek, mert az egész nép ő rajta függ vala, reá hallgatván.” (Luk, 19, 45-48)

Folytatás holnap

A Messiás és ellenségei...1.

Ebben a tanításban az Úr Jézus Krisztus földi üldöztetését szeretnénk bemutatni, abból a célból, hogy megmutassuk, Urunknak micsoda állhatatosságra volt szüksége, mennyi megpróbáltatást, szenvedést kellett kiállnia. Mindezt annak érdekében, hogy elvégezze a megváltást, azaz bocsánatot szerezzen bűneinkre, megtérhessünk, újjászülethessünk, és mennyei állampolgárként örökké élhessünk. Földi élete során szinte csak ellenállással, ellenségeskedéssel találkozott. Ellenségei, folyamatos üldözéseikkel el akarták Őt lehetetleníteni, el akarták hallgattatni. Tanításait állandóan megkérdőjelezték, személyét semmibe vették, kigúnyolták, lejáratták, leköpték, és végezetül hamis vádakkal a bűnösök közé sorolva megölték. Ellenzői körében nemcsak embereket találunk, hanem szellemi, démonikus erőket is, élükön Sátánnal. Urunknak ezekkel a legmagasabb szintű láthatatlan gonosz erősségekkel is meg kellett küzdenie, hogy küldetését sikerrel elvégezhesse.

Már születése körülményei is sejttették, hogy legkevésbé sem az elismertek, hanem inkább a lenézettek, megvetettek közé tartozik majd. A római császár az általuk leigázott Izraelben népszámlálást rendelt el, mindenkinek ott kellett összeíratnia magát, ahonnan származott. József, mivel betlehemi származású volt, a várandós Máriával Betlehembe ment. A zsúfoltság miatt a helyi vendégházban nem jutott számukra hely, így Máriának első gyermekét Jézust, egy istállóban az állatok között kellett megszülnie.

„… ímé megjelenék az Úrnak angyala Józsefnek álomban, és monda: Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és fuss Egyiptomba, és maradj ott, a míg én mondom néked, mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket. Ő pedig fölkelvén, vevé a gyermeket és annak anyját, és Egyiptomba távozék.” (Mt 2, 13-14)

„… Heródes… megölete Bethlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól,…” (Mt 2, 16)

Heródes király, saját hatalmát féltve, a Betlehemben és környékén élő kisgyermekeket féltékenységből megölette, miután jelentették neki, hogy Betlehemben megszületett a zsidók királya. A megszületés tényére, a távolból érkező napkeleti bölcsek hívták fel a figyelmét, a születés helyére pedig a nép főpapjai és írástudói. Jézus, mint király, mint Messiás még alig látta meg a napvilágot máris nemkívánatos személynek számított, és el akarták pusztítani.

Heródes halála után a család visszatért Izraelbe, és Jeruzsálemtől északra egy távoli vidéken, eredeti lakóhelyén Galileában telepedett le, Názáret városában. Jézus itt nőtt fel. Közben gyarapodott nemcsak testben, hanem Isten és emberek előtti kedvességben is. (Luk 2, 52) Harminc éves lehetett, amikor megkeresztelkedett a Jordánban, és betöltötte Őt a Szentlélek.

„Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a pusztába. Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban: de amikor azok elmúltak, végre megéhezék. És monda néki az ördög: Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré. Jézus pedig felele néki, mondván: meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden Igéjével.” (Luk 4, 1-4)

Bár Jézus megkeresztelkedésekor Isten kinyilatkozta, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben Ő gyönyörködik, és ezt Sátán is hallhatta, mégis így közelített Urunkhoz: „Ha Isten Fia vagy,…” Bizonytalanságot akart kelteni Benne, álnok módon meg akarta kérdőjelezni Isten szavát, mintegy azt mondván: tényleg ez hangzott el, biztos, hogy jól értetted? Bizonyítsd be, csinálj a kőből, kenyeret! Ha Isten Fia vagy ez nem jelenthet Neked semmiféle nehézséget, hiszen akkor Te is Mindenható vagy. Vagy talán, nem vagy éhes? Jézus Krisztus egy Igével utasította el az ördögöt, miszerint nem a kenyér az egyedüli étke az embernek. Az ember, Isten Igéitől is él. (5 Móz 8, 3) És különben is, Jézus nem azért jött, hogy öncélú csodatételekkel bizonygassa isteni mivoltát. Az ördög tovább kísértette.

„Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki a föld minden országait egy szempillantásban, és monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét, mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom. Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz. Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Luk 4, 5-8)

Az ördög, hogy félrevezesse Őt, megpróbálta egy látomással elkápráztatni. Egy szempillantás alatt megmutatta Neki a föld minden országát, minden elképzelhető dicsőségét, és azt hazudván, hogy ez mind az övé, felajánlotta azokat Jézus Krisztusnak. Egyetlen feltétellel, ha Jézus őt imádja, ő előtte borul le. Urunk visszautasította ezt a sátáni ajánlatot, és ismét egy Igével (5 Móz 6, 13) kényszerítette meghátrálásra. De az ördög továbbra sem nyugodott:

„Azután Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten Fia vagy, vesd magad alá innét, mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol te felőled, hogy megőrizzenek téged, és: Kezökben hordoznak téged, hogy valamikép meg ne üssed lábadat a kőbe. Felelvén pedig Jézus, monda néki: Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.  És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre.” (Luk 4, 9-13)

Folytatás holnap

Elragadtatás a nagy nyomorúság előtt...7.

„Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, A kik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, a melyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik. Annakokáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben.” (2. Pét 3, 10-14) 

Itt tagadhatatlanul az Úr napjáról írt Péter, amikor az egek és a föld is tűz által pusztul majd el. Tudjuk, hogy ez az Úr napjának utolsó eseménye, amikor letelik az 1000 éves Békebirodalom. Ekkor következik be Sátán végső megítélése, az „általános”, végső feltámadás és ítélet is, majd a jelenlegi föld és ég tűz általi elpusztítása, előkészületként az eljövendő „Isten napjára”, az idő nélküli örökkévalóságra (2. Pét 3, 12) Az Igeszakasz első mondatából a Szentlélek azt jelentette ki számunkra, hogy abban az időben is váratlan lesz „mint éjjeli tolvaj” az Úr napjának végső ítéletként való eljövetele azok számára, akik az 1000 éves Békebirodalom végén lázadásból a szabadjára engedett Sátántól megtévesztve immáron közvetlen az Úr Jézus Krisztus és szentjei ellen fordulnak. (Jel 20, 7-10) Az akkor élő szentekhez így szól az Ige: „Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, A kik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét”, a végső beavatkozást, a végső ítéletet.

Az elemzések után minden elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy összesen egy olyan Igeszakaszt találtunk, (a negyedikként bemutatottat) amely arra utalt, hogy az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele lesz majd annyira váratlan, mint az éjszakai tolvaj eljövetele. Ezekután egyáltalán nem értjük, némely hittestvérünk hogyan használhatja fel ezeket az Igeszakaszokat válogatás nélkül annak alátámasztására, hogy az elragadtatás az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor, azaz a nagy nyomorúság után lesz. De tényleg nem értjük.

Tanításunk elején azt írtuk, hogy az elragadtatással kapcsolatban alapvetően kétféle nézet létezik. Az egyik nézet szerint az elragadtatás a nagy nyomorúság előtt következik be, a másik szerint a nagy nyomorúság után. Azt ígértük, hogy tanításunkkal igyekszünk majd e területen egy kis rendet rakni, hogy az igazán érdeklődők részére megadhassuk az elragadtatás (nagy nyomorúság idejéhez viszonyított) bibliailag legvalószínűbb időpontját. Reméljük mindvégig kitűnt írásunkból, hogy a mi álláspontunk és szellemi látásunk szerint az elragadtatásra a nagy nyomorúság előtt kerül sor, az Úr napja bevezető eseményeként. Azt is reméljük, hogy ez a várakozásunk nem alaptalan. Az e területen történő rendrakást azáltal próbáltuk elvégezni, hogy érveink felsorakoztatásával kitartóan igyekeztünk bizonyítani állításunk helyességét, megbízhatóságát, sőt megdönthetetlenségét.

Már az elején, leszögeztük, hogy ha valaki nem ismeri ezt az időpontot, attól még – egyáltalán nem kockáztatva az üdvösségét – nagyon kedves tanítványa lehet az Úr Jézus Krisztusnak. Ezt a nézetünket a továbbiakban is fenntartjuk. Még azt is van bátorságunk leírni, hogy – függetlenül attól, hogy mi magunk is igen sok munkát fektettünk a téma feldolgozásába, – az elragadtatásról szóló tan a sok közül csak egyetlen tana a Bibliának és annak (ha fontos is, de) nem központi témája. Ezért is olyan csekély azoknak az Igehelyeknek a száma, amelyekre támaszkodni tudtunk. Viszont amellett, hogy megpróbáltuk felkutatni ezeket az Igehelyeket és helyesen értelmezni, igyekeztünk nagyon sok további ismeretet is átadni neked, Isten Igéi iránt érdeklődő hittestvérünknek.

Elragadtatás a nagy nyomorúság előtt...6.

4./ Az éjszakai tolvaj képe

Úgy gondoljuk eljött az ideje, hogy tisztázzuk, mit Jelent az a kifejezés, hogy az Úr napja. Ezt azért is tesszük, mivel az úgy jön el, mint az éjszakai tolvaj, azaz váratlanul, vagy szívesebben fogalmazunk úgy, hogy előre pontosan ki nem számítható módon. Váratlanul a hitetleneknek, nem váratlanul, de előre pontosan ki nem számítható módon az Újjászületetteknek. Azok, akik a nagy nyomorúság utáni időpontra helyezik az elragadtatás eseményét, gyakran érvelnek igazuk bizonyítása céljából ezzel a képpel. Azt állítják, hogy valamennyi Igehely, amelyikben szerepel az éjszakai tolvaj kifejezés, az mind az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelére (az Úr napjára) vonatkozik, ebből arra a következtetésre jutnak, hogy az elragadtatás is a dicsőséges visszajövetel eseményének része lesz, mivel arról is úgy ír a Biblia, hogy olyan váratlan lesz, mint az éjszakai tolvaj eljövetele. Szerintük az elragadtatás során csupán elébe megyünk az Úrnak, hogy fogadjuk Őt. (Számtalan olyan eseményről megfeledkeznek, mint például a Bárány menyegzője, aminek nyilván meg kell történnie a mennyben – a Biblia szerint – még az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele előtt, stb. de ezekbe már nem kívánunk e tanítás keretein belül elmélyedni.) Az alábbiakban kifejtjük, hogy álláspontunk szerint mit is takar az Úr napja kifejezés, illetve rávilágítunk arra, hogy mely Igék esetében vonatkozik az éjszakai tolvaj képe a dicsőséges eljövetelre, mint egyszeri eseményre.

Az Úr napja az a nap, amelyen a Teremtő Isten (Elohim), aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istene (2. Móz 3, 15) tevőlegesen, nagy változásokat keltve beavatkozik az emberiség életébe, akár áldás, akár ítélet formájában. Az Újszövetség idejében ez a nap a Gyülekezet elragadtatásával kezdődik és a menny és föld megtisztításával ér véget, előkészületként az új ég és az új föld létrehozására. Mindez úgy lehetséges, hogy Istennél nincs idő, azaz „… egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.” (2. Pét 3, 8) Az Úr napját ezért földi szemmel úgy kell tekintenünk, hogy egy folyamat, egy időintervallum, amelyen belül lehet egy-egy jól elkülöníthető mozzanat, esemény is, de egyébként az Úr napja egy eseményhalmaz. Ha ezt megértettük, és segítségül hívjuk Isten Szentlelkét, Aki mindenre megtanít bennünket, és eszünkbe juttatja Jézus Krisztus beszédeit, sőt kijelenti nekünk az eljövendő dolgokat is, a továbbiakban nem tévedhetünk el a bibliai Igékben. Nézzünk meg – időrendi sorrendben – néhány meghatározó eseményt az Úr napján!

Ilyen tehát a Gyülekezet elvitele, az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele, a Fenevad, a Hamis próféta és szövetségeseinek leverése (a megtisztított Izráel felszabadítása), a pogányok tömegszerű kárhozatra ítélése, maga az ezeréves Békebirodalom is az Úr napja, Sátán végső megítélése, az „általános” feltámadás és ítélet, a jelenlegi föld és ég tűz általi elpusztítása, előkészületként az eljövendő „Isten napjára.” (2. Pét 3, 12)

Nem lehet célunk most mindezek részletezése, de szükségesnek tartottuk tisztázni ezeket. Összpontosítsuk most már ezek után figyelmünket az éjszakai tolvaj kifejezések vizsgálatára! Öt „éjszakai tolvaj eset” van a Bibliában, igaz ezek egy része csak tolvajként van említve, de ez a lényegen nem változtat. Haladjunk ezeken röviden végig!

„Akkor ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Két asszony őröl a malomban; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jő el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is; mert a mely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.” (Mt 24, 40-44)

Vitathatatlan, hogy ez az Igeszakasz az Úr napjáról szól, amikor felvétetik a Gyülekezet. Ezt a napot a Biblia Krisztus napjaként is ismeri. (2. Thessz 2, 2) Az éjszakai tolvaj emlegetésének célja a vigyázásra való intés Jézus Krisztus részéről, hiszen az a nap vagy óra valóban váratlan lesz. Elsődlegesen a hitetlen világ számára, de ők aligha foglalkoznak ezzel a vigyázásra intéssel, de váratlan lesz a hamis keresztények (álkeresztények, nem újjászületett, de önmagukat kereszténynek vallók) számára is. Alapvetően őket figyelmezteti a tolvaj képpel Jézus Krisztus. Számunkra az elragadtatás egyáltalán nem lesz váratlan, miután mindennap várjuk. Igaz viszont, hogy azt a napot és azt az órát előre mi sem ismerjük pontosan. Csak a kijelentett előjelekből tudunk tájékozódni. A korábbiakban írottakkal is összhangban megállapíthatjuk, hogy ez az Igeszakasz nem az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajöveteléről szól

„Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1 Thessz 5, 2-6) 

Annak ellenére, hogy itt is szerepel a tolvaj képe vitathatatlan, hogy ez az Igeszakasz is az Úr napjáról szól, mégpedig arról a kiemelkedő eseményéről, amelynek alkalmával felvétetik a Gyülekezet. Szintén vigyázásra int. Az újjászületettekről, mint a világosság fiairól szól, akiket az a nap nem ér majd váratlanul. A békesség és biztonság emlegetése hasonlít Jézus Krisztus beszédének arra a részére, amikor Noé napjairól beszélt. Ettek, ittak, adtak vettek… semmit nem vettek észre.

„Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek. Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj meg. Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (Jel 3, 1-3)

Ez az Igeszakasz csak valószínűsíthető, hogy az Úr napjáról szól, hiszen mint írtuk az egy folyamat. De miután ez az Igeszakasz nem kötődik egyetlen kiemelkedő eseményhez sem, csupán egy instrukciót és a továbbiakban általános figyelmeztetést tartalmaz, ezért részletes elemzésébe nem bocsátkozunk.

„A hatodik angyal is kitölté az ő poharát a nagy folyóvízre, az Eufrátesre; és kiszárada annak vize, hogy a napkelet felől jövő királyoknak út készíttessék. És láték a sárkány szájából és a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három tisztátalan lelket kijőni, a békákhoz hasonlókat; Mert ördögi lelkek azok, a kik jeleket tesznek; a kik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybe gyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára. (Imé eljövök, mint a tolvaj. Boldog, a ki vigyáz és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát.) Egybegyűjték azért őket a helyre, a melyet zsidóul Armageddonnak neveznek.” (Jel 16, 12-16) 

Ez az Igeszakasz kifejezetten Úr napjáról szól, viszont szintén nem egy kiemelkedő eseményhez kapcsolódik, ezért ennek az Igeszakasznak a részletes elemzésébe sem bocsátkozunk. Annyit megemlítünk, hogy a nagy nyomorúságbeli hitetlenek részére szól a figyelmeztetés, figyelmüket ráirányítva arra, hogy „… eljövök, mint a tolvaj”, utalva ezzel az Úr Jézus Krisztus dicsőséges és számukra váratlan eljövetelére. (Csak érdekességként írjuk le, hogy a nagy nyomorúság alatt sokan kutatják majd a Szentírást. Dániel könyvében olvashatjuk, hogy „… Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.” /Dán 12, 4/) Az Igeszakasz egyben kitartásra és éberségre szólítja fel a nyomorúságbeli keresztényeket. Ekkor viszont a Gyülekezet már nincs itt a földön, mint azt a korábbiakban már bizonyítottuk.

Elragadtatás a nagy nyomorúság előtt...5.

A HARMADIK kérdés így hangzott: „… és (micsoda jele lesz) a világ végének?” Tudjuk, hogy a nagy nyomorúság végén az Úr Jézus Krisztus nagy hatalommal és dicsőségben visszajön a földre. Dicsőséges visszajövetelét követően, miután az ellenség támadása alól felszabadította Izráelt, harcoló csapataival együtt elpusztította a Fenevadat és a Hamis prófétát, 1000 évre megkötöztette Sátánt, egy különleges eseményre kerül sor. Ezzel az eseménnyel, az Általa meghozott népek feletti ítélettel zárul le ez a világkorszak. A harmadik kérdésre adott válasz viszont már nem tartozik az elragadtatás témaköréhez, ezért erre a továbbiakban nem térünk ki. E rész elemzését egy Izráel jövőjéről szóló Igével zárjuk:

„Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok; És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde.” (Ézs 2, 2-3)

3./ A thesszalonikaiak gondja

A Thesszalonikában élő keresztények úgy tapasztalták, akkora üldöztetésben és nyomorúságban élnek, hogy úgy vélik, ez már a nagy nyomorúság. Miután ők tudták(!), hogy a nagy nyomorúság előtt meg kell történnie az elragadtatásnak, megrémültek a gondolattól, hogy az elragadtatás esetleg anélkül, hogy ők azt észre vették volna, már megtörtént, és ők itt maradtak, nem kellettek az Úr Jézus Krisztusnak. Második levelében Pál (többek között) hittestvérei ez irányú összezavarodott gondolatait igyekezett helyreigazítani. Íme néhány sor a levélből! 

„Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, Hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképen…” (2. Thessz 2, 1-3) 

Pál azt írta, hogy ne hagyjátok elhitetni magatokat „… mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja.” Mármint dicsőséges eljövetelének, visszajövetelének „ama” napja. Mintha azt mondaná: Hol van még az? Ezzel szemben az elragadtatás időpontját (a thesszalonikaiakkal együtt) annyira várta, hogy (bár mint látjuk majd, eszével belátta, hogy az még egy távoli időpont) de szíve mélyén remélte, hogy az még az ő életében következik be! Hogy is írta éppen a thesszalonikaiakhoz írott előző levelében? „… feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt…” (1. Thessz 4, 16-17) Megismételjük: „Azután mi, a kik élünk.” Már a kereszténység korai szakaszában is ebben reménykedve, így köszöntötték a hittestvérek egymást: Marana tha! (A mi Urunk jön, közel az Úr. /1 Kor 16, 22/) Tehát nagyon remélték, hogy hamar eljön értük az Úr Jézus Krisztus.

A thesszalonikaiak zavarát éppen ez képezte. Mivel először az elragadtatásnak kellett volna eljönnie, hogyan lehetséges, hogy ők már a nagy nyomorúságban élnek? Ha viszont már abban élnek, akkor mostmár az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele következik, hol van hát a megígért elragadtatás? Vagy tényleg itt maradtak, nem kellettek? Idegesek voltak.

Levelében Pál azzal nyugtatta meg őket, hogy elismételte számukra az eseményeknek azt a sorrendjét, amit már korábbi ottjártakor is elmondott nekik (2. Thessz 2, 5), csak azóta vagy elfelejtették, vagy valaki összezavarta őket. Nézzük át mi is most ezt a sorrendet, egyben javasoljuk ismételt áttekintésre mindazoknak, akik az eddig írottak után még mindig úgy gondolják, hogy a Gyülekezet itt lesz a földön a nagy nyomorúság idején!

Pál először is szétválasztotta egymástól az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét és a Hozzávaló gyülekezésünk (elragadtatás) eseményét. Az elragadtatással nem foglalkozott, annak közeli időpontját mindenki várta és ismerte, viszont megnyugtatta hittestvéreit, hogy amiben élnek, az még nem a nagy nyomorúság időszaka, tehát (nem volt még meg az elragadtatás és) az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele még ugyancsak odébb van.

„… Mert nem jön az el addig, (Krisztusnak ama napja) mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik (a Fenevad) a bűn embere, a veszedelemnek fia, A ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát. Nem emlékeztek-é, hogy megmondtam néktek ezeket, a mikor még ti nálatok valék?” (2. Thessz 2, 3-5) 

Pál sorolta, hogy az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetele előtt, még előbb egy hittől való nagymérvű elfordulásnak, egy világméretű hitehagyásnak kell bekövetkeznie, és még el kell jönnie a bűn emberének is, a Fenevadnak (Antikrisztusnak), aki Istenként imádatja majd magát. Pál fel is rója a hittestvéreknek, – mint írtuk – hogy elfelejtették már ezt a tanítást, hiszen amikor náluk járt ezeket már világosan elmondta nekik. Nézzük, mit írt még Pál!

„És most tudjátok, mi tartja vissza, (a Fenevad eljövetelét) a miért csak a maga idejében fog az megjelenni… a ki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével; A kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,…” (2. Thessz 2, 6-9) 

Pál világosan leírta, hogy ez a világot pusztító Fenevad, akit az Úr Jézus Krisztus majd megsemmisít, csak azután jöhet el amikor a Gyülekezet már „félretolatott”. Előbb annak el kell mennie, „… félre kell az útból tolatnia”, és csak utána jöhet nyíltan elő az Antikrisztus. Addig nem. Miért? Hát éppen azért, hogy Krisztus Teste már ne legyen itt abban a hitetésekkel, hazugságokkal, félrevezetésekkel üldöztetésekkel és égi csapásokkal teljes nyomorúságos időszakban. Részletesebben szólnia sem kellett erről, hiszen a thesszalonikaiak jól értették Jézus Krisztus tanításának ezt a részét.

Egyesek azt kérdezik tőlünk, hogy ha elmegy a Szentlélek a Gyülekezettel, akkor hogyan lesznek megtérők a nagy nyomorúság idején, hogyan igazul meg Izráel? Szeretnénk mindenkit emlékeztetni arra, hogy – csak az újszövetséget tekintve is – már az első Pünkösd előtt Keresztelő János anyja megtelt Szentlélekkel (Luk 1, 41), Keresztelő János apja (Zakariás) is megtelt Szentlélekkel, de maga Keresztelő János is (Luk 1, 15), hasonlóképpen Simon is (Luk 2, 25) és a názáreti Jézus is (Luk 3, 22). Azaz ők valamennyien Szentlélekkel betöltekezett személyek voltak, mielőtt „eljött” a Szentlélek Pünkösdkor. Ne feledjük, azon a nevezetes napon a Szentléleknek egy olyan erőteljes kiáradása történt, amilyen sem azelőtt, sem azóta nem történt. Mint láthattuk, ez nem jelentette azt, hogy előtte nem munkálkodott a Szentlélek a földön. És azt sem jelenti, hogy ha el is menne a Gyülekezettel, utána nem munkálkodhatna majd tovább. Ezt korlátozott képességű eszünkkel nehéz felfogni, ez bizony megalázza az értelmünket. De el kell fogadnunk, hogy „A szél fú, a hová akar,…” (Jn 3, 8) A szél görögül, az Újszövetség eredeti nyelvén szellemet is jelent, de még héberül is. Tehát az elragadtatás után is „oda fúj” a Szentlélek, ahová akar. Nem beszélve az Izráelnek megígért késői esőről.

Folytatás holnap

Gyertek menjünk fel az Úr hegyére !