"Vajjon érted-é, a mit olvasol?" 1.

Az idézett kérdést bizonyára felismerted, – „Az apostolok cselekedetei” című könyvben található. Az Úr angyala Fülöp apostolt a Gázába vezető úthoz küldte, ahol hintójában az etiópok királynőjének magasrangú udvari tisztviselője, kincstárnoka utazott hazafelé. Jeruzsálemben járt az Istent imádni. Amikor Fülöp a hintó mellé ért látta, hogy a hintó utasa Ézsaiás könyvét olvassa, és megkérdezte tőle: „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” – válaszolta Fülöpnek az etióp kincstárnok (Apcsel 8, 26-31).

Miután mi magunk is úgy találjuk, hogy a Biblia írásai között sok olyan Ige van, ami nehezen érthető, elhatároztuk, hogy esetenként vissza-visszatérően előveszünk egy-egy ilyen Igét, és igyekszünk majd azt a Szentlélektől kapott tanítások, vagy a Szentlélek segítségével eddig gyűjtött ismereteink segítségével közérthetővé tenni, megmagyarázni.

A „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” 1.-ben Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből választottunk Igét. Így olvashatjuk:

„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.”(1 Kor 15, 51-52) 

Ha ezt az Igét egy másik, szintén Páltól származó Igével összevetjük, sok hasonlóságot találunk bennük. Ez a másik Ige a Thesszalonikaiakhoz írt első levélben olvasható:

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (1 Thessz 4, 16-17) 

Bizonyára valamennyien jól ismerjük ezeket az Igéket, mindkettő az elragadtatással kapcsolatos, és egyáltalán nem állíthatjuk, hogy kevésbé érthető. Legfeljebb „józanésszel” elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak, kivitelezhetetlennek tartjuk, de maga a kijelentés világos. Ennek ellenére az a tapasztalatunk, hogy különösen az elsőként említett Ige – csupán egyetlen benne található szócska miatt – sokakban zavart kelt, sőt ebből az Igéből kiindulva (éppen e szó miatt) sok tévtanítás kering a hívők körében. Több ilyet hallottunk és olvastunk már. Nézzük tehát, mi okozhatja a zavart, mi az, ami félreérthető, ami magyarázatra szorul!

Olvassunk el újra egy részt az elsőként idézett Igéből! „… az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni…” Később így olvashattuk: „… és isteni harsonával leszáll az égből…” Mint tapasztaltuk, a gondot a „harsona”, vagy másként „trombita” (esetleg más fordításban: „kürt”) szavak „utolsó” jelzője okozza. Miért problematikus ez? Azért, mert mint tudjuk, a Jelenések könyvében szereplő trombiták megszólalását követően apokaliptikus események sorozata kezdődik és teljesedik be a földön, a hetedik trombitaszó pedig, amely ott és akkor már az „utolsó” trombitaszó lesz, egyértelműen az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét hirdeti.  Az Úr Jézus Krisztus tehát azt követően jelenik meg, hogy a hetedik angyal is megfújta a trombitáját, azaz az „utolsó” trombitaszóra. De mint olvashattuk, a Biblia szerint az elragadtatás is az „utolsó” trombitaszóra történik meg. Ebből egyesek (megfelelő körültekintés és ismeretek hiányában, illetve a Szentlélek vezetése nélkül) sajnálatosan azt a – téves – következtetést vonták le, hogy ez a két esemény azonos időben történik majd. Ez a téves következtetés azután egy sereg további tévedéshez szolgált alapul. Akik tehát azt állítják vagy tanítják, hogy az elragadtatás az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelekor lesz, azok ezzel azt is állítják, hogy a Gyülekezet még a földön lesz a nagy nyomorúság idején, vagyis a Gyülekezet, amely mint tudjuk a Krisztus Teste, több évig ki lesz téve a Bárány (Aki maga Krisztus) és az Isten haragjának. Nem akarunk most további értelmetlen és hamis következtetéseket, tanításokat ismertetni és népszerűsíteni, ezért e kérdéskört a következő rövid és határozott kijelentésekkel kívánjuk lezárni:

-   Az elragadtatás még a Fenevad (Antikrisztus) és a hamis próféta nyílt fellépése előtt történik meg, ebből következően

-   a Gyülekezet nem éli át a földön a nagy nyomorúságot, a Jelenések könyvéből kiolvasható keresztényüldözés nem a Gyülekezet tagjai üldöztetéséről szól,

-   amikor a Biblia az „utolsó” trombitaszóról ír, akkor a két „utolsó” trombitaszó valójában nem ugyanaz a trombitaszó,

-   míg a Gyülekezet elragadtatására jelt adó „utolsó” trombitaszó egy ismétlődően újra és újra felharsanó trombitajelzés(-sor) „utolsó” jele, addig az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelét az egyes, önmagukban is kiemelkedő jelentőségű apokaliptikus történések előtt egyesével megszólaló hét trombita hetedik, azaz „utolsó”, hetedikként megszólaló trombitája adja hírül.

Ezt az utóbbi kis bekezdést részletezve: úgy kell elképzelnünk, hogy az elragadtatáskor egymást követően csupán rövid megszakításokkal, tehát szaggatottan, például négyszer szólal meg a trombita, és a negyedik („utolsó”) trombitaszóra „… feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt…”. Ezzel szemben, amikor megszólal a Jelenések könyvében írt egyik (első) trombita, akkor: „… lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre…” (Jel 8, 7), a második trombitánál „… mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe…” (Jel 8, 8), a harmadik trombitánál: „… leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya…” (Jel 8, 10) és így tovább. A hetedik trombitaszóra (amely tehát a trombiták közül az utolsóként megszólaló trombita harsogó hangja):

„… ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng… És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik (ez a név adatott neki: az Isten Igéje Új ford.)… Királyoknak Királya, és Uraknak Ura.” (Jel 19, 11-12, 13, 16) 

Méginkább érthetővé válik az elragadtatás kezdetét jelző – tehát nem utoljára megszólaló! – „utolsó” trombitaszó, ha belelapozunk Mózes könyveibe, ugyanis onnan tudhatjuk, hogy a sivatagi vándorlás során a tábor vezetésétől már Izráel fiai is bizonyos trombitajelek útján kaptak üzeneteket, utasításokat. Mivel ezek a kezdetleges trombiták (például akár a kosszarvból készült sófár is) nem dallamok lejátszására készültek, csupán sorozatban leadott megszólalásaikkal tudtak rövid üzeneteket, információkat továbbítani. Külön jele volt a figyelem felkeltésének, külön jele volt az ünnepre való felkészülésnek, külön jele az összegyülekezésnek, külön jele a táborbontásnak, a tábor elindulásának (elindításának), a riadónak stb. Egyik jelzés abban különbözött csupán a másiktól, hogy az egymás utáni megfújások száma, egymástól megkülönböztethetően más és más volt. Többezer év távlatából utólag is teljesen logikusnak tűnik, hogy minden esetben ki kellett várni, hogy hányszor szólal meg a trombita, cselekedni mindig csak az „utolsó” trombitaszóra kellett, illetve lehetett, hiszen az adta meg a jelzés értelmét, az üzenet pontos tartalmát.

Pál apostol, zsidó lévén, ráadásul katona lévén nagyon is jól érthette, amikor az Úr Jézus Krisztus közvetlenül vagy a Szentlélek útján kijelentette számára az elragadtatással kapcsolatos, trombitaszóhoz kötött dolgokat. Mint zsidó nyilván ismerte a mózesi (lényegében tábormozgással kapcsolatos) trombitajeleket, és mint katona, tisztában volt azzal, hogy a Gyülekezet mozgása, „elindulása”, tehát az elragadtatás is csak egy jól hallható vezényszóra, egy jól azonosítható határozott trombitajelre történhet meg. Trombita nélkül nincs sem táborbontás, sem gyülekezés, sem indulás… És végig kell várnia az égi jelet még az elragadtatásban segédkező és közreműködő angyaloknak is, hogy hibátlanul értsék, mire vonatkozik a parancs. Ezért fogalmazott tehát így Pál apostol: „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és…” „…mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra.”

Befejezésül még elmondanám neked, hogy a gyermekkorom egy részét egy hatalmas vasúti rendező-pályaudvar közelében töltöttem, valamennyi gyermekkori játszótársam édesapja vasutas volt. A vasúti vagonok között kergetőztünk, „harcoltunk”, bújócskáztunk. Akkoriban találkoztam először (és utoljára) azzal a vagontípussal, amit akkor fékezővagonnak neveztek. Ez teljesen olyan volt, mint bármelyik tehervagon, csak az egyik végéhez még odaépítettek egy kis fedett fülkét, egy kis kabint. Ebben a kabinban volt egy hatalmas, kormányszerű kerék, és amikor úton volt a tehervonat, mindvégig ült benne egy vasutas. Tudni kell, hogy abban a korban még túlnyomórészt gőzerővel működő mozdonyok voltak forgalomban. Ez a gőzmozdony csak önmagát tudta szükség esetén lefékezni, de az általa vontatott negyven-ötven áruval megrakott vagont nem, mivel akkor még erre nem létezett megfelelő műszaki megoldás. Hogy a vonat szükség esetén mégis idejében és megfelelő mértékben lefékeződhessen, a teherkocsik közé a kocsirendezők beépítettek két-három fékezővagont, így az abban utazó vasutas, megfelelő időben, annak a kormányszerű nagy keréknek az elforgatásával, „behúzta”, vagy „kiengedte” a saját fékét. Nyilván a mozdonyvezető tudta, hogy mikor kell az egész vonatot lassításra, vagy megállásra, tartózkodás esetén rögzítésre fékezni, illetve induláskor szabadjára engedni. A fékező- vagonokban ülő segítőtársaival úgy tudott kommunikálni, hogy a mozdonnyal füttyjeleket adott le, amit a fékezők meghallottak és annak megfelelően jártak el. Mivel a mozdonnyal más esetekben is kellett hangjelzést leadni – például beláthatatlan kanyar előtt, sorompó nélküli átjáróhoz közeledve, stb. – ezért kommunikálni csak a füttyök számának változtatásával lehetett. Három füttyre ki kellett engedni a féket, négy füttyre (és ez most komoly!) félig behúzni, öt füttyre megállításhoz (nem állóra fékezve) behúzni, hat füttyre a kerekeket állóra kellett fékezni. Amikor a fékezővagonban ülő vasutas meghallotta a mozdony füttyjeleit, elkezdte figyelni és számolni azokat. (Létezett ilyen munkahely!) Nyilván csak akkor cselekedhetett, amikor nem jött több fütty, tehát az „utolsó” füttyszóra. Ha akkor trombitát alkalmaztak volna, akkor az „utolsó” trombitaszóra.

Ezek ismeretében már „Vajjon érted-é, a mit olvasol?” Magyarázatunkból sikerült-e megértened, hogy az „utolsó” trombitaszó – ellentétben sokak állításával – nem azonos a Jelenések könyvében utoljára (bár a maga nemében csakugyan „utolsó”-ként) megszólaló trombitaszóval? Hogy az elragadtatás nem esik egybe Urunk dicsőséges eljövetelével, hanem sokkal előbb, akár még ma, vagy holnap is megtörténhet? Hát ennek megfelelően állj készen!

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

 

Tanítás a böjtről…2.

Az Igéket most kiragadtuk a szöveg és történelmi környezetükből. De nyilván tudjuk, hogy a történelem folyamán Isten mindenkor lehajolt népéhez, és a segítségére sietett, sőt minden esetben előre jelezte prófétái által az Izráel fiaira leselkedő és elközelgő veszélyt, amennyiben látta, hogy népe elhívásához méltó erkölcsiséggel az Ő törvényei szerint él, alázatos, engedelmes, és ragaszkodik Őhozzá, megbízik Őbenne. Azt is tudjuk, hogy Isten mindenki irányában és mindenkor elutasította az Őhozzá való, megfelelő lelkület nélküli közeledést. Vagyis gyűlölte és elképzelhetően ma is gyűlöli azt, ha Őhozzá különféle ceremóniákkal, liturgiákkal, elgépiesedett, csupán megszokásból eredő cselekedetekkel, hamis kegyességgel akar bárki is közeledni.

Zakariás könyvéből olvassuk el azt az Igeszakaszt, amikor a babiloni fogságban élők követeket küldtek a papokhoz és prófétákhoz, hogy tudakozódjanak Istennél, hogy az úgynevezett böjtnapjaikat a továbbiakban is megtartsák-e! Ezeket a böjtnapokat a zsidók Jeruzsálem lerombolásának emlékéül vezették be saját döntésük alapján, és nem Isten parancsára. Eleinte kétségkívül komoly bűnbánatot tartottak ezeken a napokon, de a későbbiek folyamán ezek a napok ceremoniális szintre süllyedtek, formális szertartásokban jelentek meg. A szétszórtságban élő zsidók valószínűleg szerettek volna már ezektől a rendszeresen ismétlődő böjtnapoktól megszabadulni, de önállóan nem mertek ebben dönteni, nehogy Isten megnehezteljen reájuk. Ezért küldték a követeket a papokhoz és a prófétákhoz, hogy ők puhatolják ki Isten ezzel kapcsolatos véleményét. Isten, Zakariás prófétával nem akármilyen üzenetet küldött válaszul számukra. Így számolt be erről Zakariás:

„Szóla ekkor a Seregeknek Ura nékem, mondván: Szólj az ország minden népének és a papoknak, mondván: Mikor bőjtöltetek és gyászoltatok az ötödik és hetedik hónapban, és pedig hetven esztendeig: avagy bőjtölvén, nékem bőjtöltetek-é? És mikor ettetek, és mikor ittatok: avagy nem magatoknak ettetek és magatoknak ittatok-é?… Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarczoljatok (ne zsákmányoljatok ki Új ford.), és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” (Zak 7, 4-6, 9-10) 

Olvassuk el még egyszer! „Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarczoljatok, és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” Amilyen világos volt a kérdés olyan világos volt Isten válasza is. „Nem tartok igényt a ti böjtjeitekre. Már régóta csak magatoknak böjtölgettek, lélek nélkül, közben meg élitek a magatok világát. Nem törődtök a törvényeimmel, hátat fordítottatok nekem. Hát nem értitek? Még a papok sem értik?” – mondhatta volna másképpen Isten.

„Mert szeretetet kivánok én és nem áldozatot… Rettenetes dolgokat látok Izráel házában…” (Hós, 6, 10) 

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!… Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz… akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az ÚR maga mondja ezt.” (Ézs 58, 6-7, 9-11, 14 Új ford.) 

Halld Izráel! – olvashatjuk gyakran Mózes könyveiben. Halld kedves Testvérünk! Újszövetségi Testvérünk a Krisztusban! Jézus Krisztus, noha tudta, hogy az övéi majd böjtölni fognak, de – mint olvashattad – ezt soha nem rendelte el számukra és számunkra sem. A böjt továbbra is egy biblikus lehetőség – ha tiszták az indítékai –, hogy lelki (és testi) áldozatként Urunk elé lépjünk vele, kifejezzük egyes ügyek iránti elkötelezettségünket, vagy bűnbánatunkat, töredelmünket. Böjtölhetünk olyan kivételes esetekben is, amikor bizonyos démonok elleni küzdelemre készülünk fel. Tehát a böjtölés esetenként szükségszerű lehet, a biblikus böjtöt elfogadja az Úr Jézus. Ne feledjük viszont a legutóbbi Igeszakaszban olvasottakat!

Bár Izráel fiaihoz szólt, de kiolvashatjuk belőle Isten minden időre és mindenkire vonatkozó – szeretetéből eredő – egyetemes akaratát. Mózes harmadik könyvére utalva jegyeztük meg, hogy itt találtunk először böjtre való utalást Istentől. Azt mondta az Úr Mózesnek, hogy „… szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok (tartóztassátok Új ford.) meg magatokat…” (3. Móz 23, 27). Így folytatódik: „Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon…” A népnek mindössze úgy kellett „megsanyargatnia” magát, hogy „nem csinált semmit”. Csak engedelmeskedett Istennek. Létezhet-e, hogy ma másabb Isten, és önmagunk „megsanyargatásaként” ma többet vár el tőlünk, újjászületett keresztényektől, választott nemzetségétől, királyi papságától, szent nemzetétől, tulajdonba vett népétől (1 Pét 2, 9), mint annak idején szeretett népétől? Létezhet-e, hogy az Ő tetszésében járáson, az alázatosságon és az engedelmességen, a Fia szeretetén, felmagasztalásán és követésén túl egyebet is követelne tőlünk, mint azt, hogy a böjtölésünk során mindössze azzal „sanyargassuk” meg magunkat, hogy az óemberi természetünket legyőzve: letegyük a gonoszság bilincseit, hogy ne zsarnokoskodjunk senki fölött, hogy békességben és szeretetben éljünk embertársaink között, hogy adjunk kenyeret az éhezőnek, hogy ha kell az utolsó falatunkat is adjuk oda, hogy fogadjuk be a hajléktalant, hogy öltöztessük fel a mezítelent, hogy ne pletykálkodjunk, és ne tanúskodjunk hamisan senki ellen, hogy ne hazudozzunk egymásnak, hogy megvigasztaljuk azokat, akik szomorkodnak? Nekem az ilyen böjt tetszik igazán, én az ilyen böjtben lelem a kedvemet, üzente az Úr Ézsaiással. „… akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az ÚR maga mondja ezt.”

Hát ilyen egyszerű (vagy számodra talán nehéz?) az a böjt, ami igazán kedves Megváltó Istenednek, az Úr Jézus Krisztusnak. Olvass a fenti sorok között, fordítsd le a hétköznapokra a felsoroltakat, és találd meg közöttük azokat, amiket lelki áldozatként most, még ma fel tudnál ajánlani az Úr Jézusnak! Tagadd meg (sanyargasd meg) magad, és tedd félre előítéleteidet, a Szentlélek által győzd le makacs óemberi természetedet! Még ma látogass meg egy szomszédságodban élő beteget, vidámíts fel a kertedben szedett virágaid csokrával egy önmagát ugyan erősnek mutató, de a valóságban igencsak szenvedő özvegyet! Ha ismersz olyan elesett családot, aki akár önhibájából került is mostani helyzetébe, segítsd meg, akár egy magad készítette akármilyen száraz tésztával, vagy vidd át neki azt az egy doboz tejfölödet, ami a hűtődben van, majd főzöl mást, amibe nem kell tejföl! Idős szomszédod maradék tűzifáját hasogasd össze, hátha lesznek még hideg napok, segíts őneki, amikor fóliáját igyekszik a helyére húzni, de a szél megnehezíti a munkáját! Kérdezd meg, szüksége van-e valamire a boltból, vagy a városból, ajánld fel, hogy te elhozod szívesen, ha már úgyis arra jársz!… A vendégszeretetről el ne felejtkezz! (Zsid 13, 2) „… hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat: És boldog leszel…” (Luk 14, 13-14)

Ha mindezek mellett egyszer-egyszer mégis a hagyományos böjtöléssel járulsz az Úr Jézus Krisztus elé, mindenképpen figyelj arra, hogy böjtölésed ne váljon egyszerű szokássá, gépiessé, lélek nélkülivé! 

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Tanítás a böjtről…1.

Állítólag a Jézus idejében élt farizeusok közül feltűnően sokuknak seb, var, vagy régebbről származó sérülés helye éktelenkedett az arcán, így jelentek meg a templomban, a zsinagógákban vagy más vallási összejövetelek helyszínén. Esetenként az arcuk egy részét friss kötés takarta, amely természetesen – hasonlóan az előbbiekhez – reájuk irányította az emberek figyelmét. Hiszen éppen ez volt a céljuk! Mindenki fölött álló vallásosságukat, kikezdhetetlen törvénytiszteletüket kívánták ezzel is kifejezni az emberek felé. Bizonyítván a paráznaságtól való megtartóztatásukat, így mutatták meg másoknak, hogy ők még véletlenül sem tekintenek reá egyetlen idegen női személyre sem az utcán vagy egyéb nyilvános helyen, hiszen mint az látható, mindenkor csukott vagy bekötött szemmel járnak. Így viszont elkerülhetetlen, hogy esetenként neki ne menjenek egy-egy fának vagy bármi másnak, sőt néha el ne essenek.

Ugyanígy képmutatóskodtak, színészkedtek egyes farizeusok böjtölés esetén is. Hajuk gondozását elhanyagolva komoran néztek, eltorzított, szenvedő, fájdalmas arcot mutattak, hogy mindenképpen lássák az emberek, hogy ők most böjtölnek (Mt 6, 16).

„Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.”(Mt 6, 17-18) – tanította Jézus Krisztus. 

Mert miért is kell az embereknek böjtölniük? És egyáltalán kell böjtölniük? Csak a zsidóknak, vagy a pogányoknak is? A vallásosaknak? A hívőknek, az igaz hívőknek? Milyen, ezzel kapcsolatos előírások vonatkoznak egy újjászületett keresztény hívőre? Tulajdonképpen mi az a böjt? Mennyi kérdés! Ha egyesek egyértelmű választ tudnak is adni valamennyi kérdésre, úgy gondoltuk, hogy azok számára, akik nincsenek tisztában vagy bizonytalanok, esetleg „félre” taníttattak a böjttel kapcsolatban, készítünk erről a témáról egy rövid, de ugyanakkor jól áttekinthető összefoglalót – éppen a tisztánlátás érdekében.

A bibliai értelmezés szerinti böjtölés: egy kegyességi aktus. Elvileg ételtől-italtól rövidebb-hosszabb ideig való tartózkodást, koplalást fejez ki, de tágabb értelemben bizonyos fokú, bizonyos dolgokban való – kegyességből eredő – önmegtartóztatást is jelent. A fentiekből következik, hogy létezik nem Biblia szerinti koplalás, önmegtartóztatás is, például ilyen lehet a hadifogságban történő éhezés, vagy ha valaki egészségügyi okok miatt, esetleg testszépítés érdekében (fogyókúrázik) nem eszik, nem iszik, netán baráti fogadásból ideig-óráig nem dohányzik, vagy nem látogat sportrendezvényeket. Hétköznapi értelemben ezeket is nevezhetjük böjtölésnek, viszont ezek közül egyik sem minősül kegyességi aktusnak, éppen az indítékuk nem kegyes volta miatt.

A Bibliában a böjt után kutatva, annak eredetét keresve Mózes harmadik könyvében találtunk először erre való utalást. Legalábbis erre következtetünk abból, amikor az engesztelés napjáról szóló rendelkezésében azt mondta az Úr Mózesnek, hogy „… szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok (tartóztassátok Új ford.) meg magatokat…” (3. Móz 23, 27). Így folytatódik: „Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon, mert engesztelésnek napja az… ha valaki nem sanyargatja meg magát ezen a napon, irtassék ki az ő népe közül. (3. Móz 23, 28-29). Isten tehát azt várta el ezen a napon (az „ünnepek ünnepén”) népétől, hogy tartóztassa meg magát mindenfajta elfoglaltságtól. Úgy véljük, ezzel tudott eleget tenni a nép a „… sanyargassátok meg magatokat…” böjt-szerű isteni előírásnak.

A bírák könyvéből szomorú esemény tárul elénk, amikor az Izráel fiai között dúló testvérháborúról olvasunk. Több mint negyvenezer halott maradt a csatamezőn, már az első két napon!

„Ekkor felment Izráel minden fia és az egész nép… Béthelbe, sírtak, és ott maradtak az Úr előtt és bőjtöltek aznap egész estvéig, és égőáldozattal és hálaadó áldozattal áldoztak az Úr előtt.” (Bír 20, 26-27)

Ennél az esetnél nem valószínű, hogy a böjtölés a munkától való tartózkodást jelentette volna, sokkal inkább a gyász és a bánat velejárója lehetett, mintha veszteségeik miatti elkeseredésükben egy falat kenyér és egy korty ital sem ment volna le a torkukon. Ezzel mutatták ki Istenük előtt a szomorúságukat. Továbblépve, Sámuel első könyve már világosan elénk tárja, hogy Izráel fiai az egyik alkalommal, kegyes indítékból, Istennel szemben érzett bűnbánatuk bemutatása céljából böjtöléssel alázták meg magukat Istenük előtt:

„Összegyűlének azért Mispában… az Úr előtt; és bőjtölének azon a napon, és így szólának ott: Vétkeztünk az Úr ellen…” (1 Sám 7, 6) 

A Királyok első könyvében Aháb király alázta meg magát Isten előtt. Bűnbánatot érzett és önmaga megsanyargatásával, böjtöléssel akart vezekelni. Az erről szóló rész olvasásával azt is megtudhatjuk, hogy – bár Aháb ugyancsak szégyenletes dolgot követett el – Isten, látva a király vezeklését, nem bűne mértéke szerint büntette meg őt.

„… Akháb… megszaggatá az ő ruháit, és zsákba öltözék és bőjtöle, és a zsákban hála, és nagy alázatossággal jár vala. És szóla az Úr… Illésnek (Izráel prófétájának), mondván: Nem láttad-é, hogy Akháb hogyan megalázta magát előttem? Mivelhogy pedig megalázta magát előttem, nem hozom reá a veszedelmet az ő életében, hanem csak az ő fia idejében…” (1 Kir 21, 27-29) 

Ugyancsak bűnbánatból tartott böjttel találkozhatunk Nehémiás könyvében. A babiloni fogságból hazatértek az otthon maradtakkal együtt hallgatták az írástudó Ezsdrás pap és Nehémiás királyi helytartó beszédeit, akik szemrehányást tettek nekik amiatt, hogy nem követték Isten törvényeit, nem az abban írtak szerint éltek, sőt immáron generációk nőttek fel Izráel fiai között úgy, hogy még csak nem is hallottak a törvényről.

„Azután ugyanezen hónak huszonnegyedik napján egybegyűlének Izráel fiai és bőjtölének, gyászba öltözvén és port hintvén fejökre. És… előállván, vallást tőnek az ő bűneikről és atyáik hamisságairól. És megállának helyökön, és olvasának az Úrnak, az ő Istenöknek törvénye könyvéből a nap negyedrésze alatt, negyedrésze alatt pedig vallást tőnek és leborulának az Úr előtt, az ő Istenök előtt.” (Neh 9, 1-3) 

Terjedelmi okok miatt csupán e néhány Ige segítségével tudtuk bemutatni a Biblia szerinti böjt megjelenését, fejlődését és alkalmazását – a zsidó nép körében. Az alábbiakban ahelyett, hogy tovább sorolnánk az ezeket bemutató Igéket, inkább egy kis rendszerezést adunk arról, hogy többnyire milyen célból, vagy milyen céllal böjtöltek a zsidó emberek.

Azt már láttuk, hogy böjtöt tartottak, amikor bánat, nyomorúság érte őket és szomorúak voltak. Böjtöltek gyász esetén, és böjtöltek bűnbánatból. Esetenként böjtöléssel könyörögtek szabadításért, segítségért, irgalomért Istenhez. Böjtölésükkel adtak nyomatékot kérésüknek, mintegy azt üzenve Istennek, hogy amit kérnek, az előbbre való önmaguk jóléténél is, egyben e böjtöléssel fejezték ki az Úr iránti alázatukat A Bibliában találhatunk arra is példát, hogy közbenjárásul böjtöltek valakiért, valamely személyért (például Eszter királynéért), vagy visszatérő rendszerességgel valamiféle Izráellel kapcsolatos történelmi eseményre való megemlékezésül (például Jeruzsálem pusztulása). Tudunk olyan özvegyasszonyról (Anna, Fánuel leánya), aki egyéb mellett a böjtölés szolgálatában fáradozott hosszú-hosszú évtizedekig (Luk 2, 37).

Jézus korában a szigorúan vallásos zsidók rendszeresen (némelyek hetente kétszer is) böjtöltek (Luk 18, 12). Jézus – megkísértése idején – maga is böjtölt, méghozzá negyven napon át a pusztában (Mt 4, 2). Egy alkalommal arra tanította tanítványait, hogy bizonyos démonok kiűzéséhez az imádság mellett elhanyagolhatatlan a böjtölés is (Mt 17, 21). A Biblia tanúsága szerint az Újszövetségben a keresztények is gyakorta böjtöltek (1 Kor 7, 5), de a gyülekezetek is böjtöltek rendkívüli alkalmakkor, amikor szükség volt a buzgó imádságra (Apcsel 13, 2-3, 14, 23). Érdekesség, hogy Jézus Krisztus világosan megmondta, hogy az Őt követők majd böjtölni fognak, de ezt soha nem parancsolta meg nekik. Jézus Krisztus tehát soha nem adott parancsot arra, hogy követői böjtöljenek.

Hogy tisztán lássuk a Teremtő Isten böjttel kapcsolatos elvárásait, lépjünk vissza újra az ószövetségi időkbe! Találkozhatunk olyan leírással is, amely szerint valamelyik prófétája által maga Izráel Istene szólította fel népét a böjtölésre. Jóel könyvében ez áll:

„… Bizony kiszáradott az öröm az emberek közül. Öltsetek gyászt és sírjatok, ti papok! Jajgassatok, ti oltár szolgái; jőjjetek és háljatok gyászruhákban, Istenem szolgái… Szenteljetek bőjtöt, hirdessetek gyűlést; gyűjtsétek egybe a véneket, a földnek minden lakosát az Úrnak, a ti Isteneteknek házába, és kiáltsatok az Úrhoz.” (Jóel 1, 12-14)

„… így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; bőjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is.”(Jóel 2, 12) 

Más esetben valamely prófétája által maga Isten utasította vissza, és tartotta elfogadhatatlannak népe böjtölését. Jeremiás könyvében ez áll:

„És mondá nékem az Úr: Ne könyörögj e népért, az ő javára. Mikor bőjtölnek, én meg nem hallgatom kiáltozásukat, és ha égőáldozatot vagy ételáldozatot készítenek, nem lesznek kedvesek előttem; sőt fegyverrel, éhséggel és döghalállal irtom ki őket.” (Jer 14, 11-12) 

Folytatás holnap

ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN AZ ÁHÍTATOK OLVASÓIN

Hogyan döntsünk?...3.

Ha csupán ezt a néhány, hitetlenek által sorsvetéssel hozott döntést is tekintjük belátható, hogy ezek a sorsvetések alapjaiban eltértek az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene által szeretett népének adományozott sorsvetéstől. Isten, a sorsvetéssel egy olyan további lehetőséget adott népe számára, amellyel népe visszatérően, újra és újra kimutathatta Őhozzá való ragaszkodását, hűségét, bizalmát. A nép ezúton is megérezhette szerető gondoskodását, közelségét. Tudatosulhatott benne, hogy Istenére mindenkor számíthat, döntéseit a legegyszerűbb eszközökkel is tudomásukra tudja hozni, és döntései mindenkor helytállóak, megbízhatóak és követendők. Isten az Ő nevében, az Ő színe előtt történő hittel való sorsvetést mindenkor áldással jutalmazta, hiszen ezzel tudta viszonozni, honorálni népe Őiránta kimutatott alázatát, ragaszkodását, bizalmát. Miután a pogány népek sorsvetései minden esetben távol álltak és állnak a Teremtő Isten sorsvetéssel kapcsolatos elképzeléseitől, azok kimenetelét soha nem kíséri áldása. A múltban sem, a jelenben sem, és a jövőben sem.

Az Újszövetségben, azon belül „Az apostolok cselekedetei”-ről írt könyvben található néhány, témánkkal kapcsolatos döntést szeretnénk az alábbiakban bemutatni:

„Valának pedig Antiókhiában az ott levő gyülekezetben némely próféták és tanítók…Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és bőjtölének, monda a Szent Lélek: Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam. Akkor, miután bőjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket. Ők annakokáért, miután kibocsáttattak a Szent Lélektől, lemenének Szeleucziába; és…” (Apcsel 13, 1-4) 

„Akkor tetszék az apostoloknak és a véneknek az egész gyülekezettel egybe, hogy férfiakat válaszszanak ki magok közül és elküldjék Antiókhiába Pállal és Barnabással, Júdást… és Silást, kik az atyafiak között főemberek valának.” (Apcsel 15, 22) 

„Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, a kik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt… azok közül egy (az áruló Júdás helyett) az ő feltámadásának bizonysága legyen… Állatának azért elő kettőt, Józsefet… és Mátyást. És imádkozván, mondának: Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül egyiket, a kit kiválasztottál… Sorsot vetének azért reájok, és esék a sors Mátyásra, és a tizenegy apostol közé számláltaték.” (Apcsel 1, 21-24, 26) 

Az első döntés esetében az Úr Jézus Krisztus antiókiai tanítványai határozott vezetést kaptak a Szentlélektől, aki eleve Barnabást és Saulust (Pál apostolt) jelölte ki egy adott munkára, azaz döntött a tanítványok helyett. Ezt úgy érthetjük meg, hogy e két személy neve olyan fékezhetetlen elementális (nagy) erővel tolult a tanítványok elméjébe, hogy minden kétséget kizárólag mondhatták, hogy Barnabást és Saulust a Szentlélek ajánlotta, illetve választotta ki – helyettük. A második esetben teljesen egyértelmű volt, hogy kiket küld ki az apostoli gyűlés a pogányokból lett keresztyének közé, hiszen csak a témában elfogulatlan, ismert és elismert főembereket küldhettek ki. Döntésüket tapasztalataik, józanságuk, bölcsességük alapján hozták meg. Az eddigi két eset egyikében sem vetődhetett fel, hogy sorsvetéssel döntsenek a dolgokról. A harmadikként írott Igeszakaszból viszont kitűnik a tizenegy apostol tanácstalansága és magárahagyottsága, hiszen az olvasottak szerint sem az Úr Jézus Krisztustól, sem a Szentlélektől nem kaptak közvetlen segítséget, egyértelmű vezetést. Emberismeretük és bölcsességük csak arra volt elegendő, hogy Józsefet és Mátyást jelöljék tizenkettedik apostolnak, de közülük már nem tudtak dönteni. „És imádkozván, mondának: Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül egyiket, a kit kiválasztottál… Sorsot vetének azért reájok…”

Számtalan esetben előfordul, hogy egy-egy meghatározó döntésünkhöz vagy a bölcsességünk kevés, vagy nem rendelkezünk elég információval, esetleg nem látjuk előre a következményeket és ezért elbátortalanodunk. Van úgy, hogy hiába imádkozunk kitartóan és alázatosan, mintha nem kapnánk választ, nem erősödik, nem érlelődik meg bennünk a megfelelő döntés. Így voltunk ezzel mi magunk is, amikor a városunkban működő hat általános iskola közül azt az egyet kellett kiválasztanunk, ahová majd az óvoda után beíratjuk kisfiunkat. (A „négyes”-be biztosan nem, arról sok rosszat hallottunk.) Eljutottunk arra a pontra, hogy egy hatoldalú dobókockával a kezünkben az Úr jézus Krisztust kértük fel a döntésre. Az elgurított dobókocka úgy állt meg, hogy a „négyes” szám került felülre. Oda írattuk be… Ennek már csaknem másfél évtizede, és azóta is áldjuk az Úr Jézus Krisztus döntését, mivel abban az iskolában egy életre szóló alapokat kapott kisfiunk, szinte kivétel nélkül minden tantárgyat megkedveltettek vele, végig kitűnő tanuló lehetett, máig szívesen gondol vissza az ott eltöltött évekre. Az akkori, hitből történő sorsvetés számunkra nagy áldást hozott. Pedig – miként az apostolok – mi sem Urimmal és Tummimmal döntöttünk.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Hogyan döntsünk?...2.

A Krónikák első könyvében Dávid király időskori utolsó intézkedései között olvashatunk arról, hogy az élettel betelve fiát, Salamont tette Izráel királyává. Fiára bízta a jeruzsálemi templom felépítését is, viszont még életében gondoskodni kívánt arról, hogy a leendő templomban majd minden szépen és rendben, a helyhez méltóan történjen. Ennek érdekében meghatározta, hogy milyen létszámú legyen a kapuőrség, Áron leszármazottai közül kik és milyen mértékben, milyen sorrendben vegyenek részt a papi szolgálatban, előre beosztotta az Úr Háza körüli szolgálatokra a lévitákat, a dicsőítésre az énekeseket, a kincstár őrizőit… és így tovább. A döntések lényegében arról szóltak, hogy az egyes templomi tevékenységeket Izráel fiai közül melyik törzs (nemzetség), és azon belül melyik család, egymást követően milyen sorrendben végezze majd. A döntéseket mindenkor sorsvetéssel, sorsolással hozták meg Dávid király és főbb emberei jelenlétében (1 Krón 24, 7 és 25, 8-31 és 26, 13-14).

A babiloni fogságból visszatértek még azt is sorsvetéssel határozták meg, hogy az újjáépített jeruzsálemi templom égőáldozati oltárához mikor és melyik család, milyen mértékben köteles a tűzifát biztosítani (Neh 10, 34), illetve mely családok költözzenek fel a távolabbi vidékekről az időközben megfogyatkozott létszámú Jeruzsálembe (Neh 11, 1).

A sorsolásokat a papok végezték, lehetőség szerint a mindenkori főpap. A jelentősebb ügyekben megtartott sorsolásokat az Izráel fiai közül legmagasabb tisztséget betöltő vezető és az egyes nemzetségek vezetői vagy vénei jelenlétében folytatták le. Maga a sorsolás általában az Urimmal és Tummimmal (Thummimmal) történt. Az Urimról és Tummimról Mózes második könyvében olvashatunk először, amikor Mózes rendelkezéseket kapott a Sínai hegyen Istentől, többek között Izráel főpapjának öltözékére vonatkozóan is.

„És viselje Áron (Izráel első főpapja) az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, a mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőűl az Úr előtt szüntelen. Azután tedd az ítéletnek hósenébe az Urimot és Thummimot, hogy legyenek azok az Áron szíve felett, a mikor bemegy az Úr eleibe, és hordozza Áron az Izráel fiainak ítéletét az ő szívén az Úr színe előtt szüntelen.” (2. Móz 28, 29-30) 

Mózes mindent úgy cselekedett, ahogyan az Úr megparancsolta neki.

„És reá adá Áronra a köntöst, és felövezé őt az övvel, és reáveté a palástot, az efódot is reáadá… És feltevé arra a hósent, és betevé a hósenbe az Urimot és a Thummimot.” (3. Móz 8, 7-8)

El kell ismernünk, hogy a Bibliából mindössze ennyit tudunk a sorsvetés eszközeiről. Amíg a hósen kialakításának részleteit részletesen ismerteti a Biblia (2. Móz 15-28), addig az ebben tárolt Urimról és Tummimról nincs egyéb információnk. (Mózes mégis könnyedén el tudta készíttetni ezeket, mivel betekintést kapott a mennybe, és ott módjában állt látni ezek eredetijét.) Hogy mégis fogalmunk legyen a sorsvetés eszközeiről (de ez részünkről is csupán találgatás!), lehetett az például két azonos méretű golyó, esetleg azonos méretűre és díszítéssel faragott fadarab, amelyek mindössze a színükben tértek el egymástól. Így amikor Áron főpap vagy későbbi utóda a hósenbe helyezett Urim és Tummim közül – az ő határozott tudta nélkül – előhúzta azok egyikét, máris megszületett a döntés. (Talán hasonlóan a napjainkban is közismert „fej vagy írás” sorsoláshoz.)

Az Urimmal és Tummimmal történő sorsolásnál a lényeg egyébként sem az eszközök kiviteli alakja volt, hanem az, hogy a sorsolást Isten embere végezte Isten előtt, a sorsolás útján történő döntéshozatalhoz minden esetben hittel kérve Isten vezetését, áldását és személyes jelenlétét. A (fő-)pap mellett mindvégig jelenlévő tanúk ugyanezzel a lelkülettel, kéréssel és hittel álltak Istenük elé. Szerepük nem annyira a sorsolás rendben történő lebonyolításának hitelesítése volt, hanem sokkal inkább annak kifejezése, hogy a sorsolással önmaguk is egyetértenek, alázattal kérik és elfogadják, hogy helyettük – bízva Isten gondoskodó szeretetében és jóságában, bölcs előrelátásában –, Isten döntsön, egyben személyes jelenlétükkel Isten felé a saját hitük mellett kifejezésre juttatták mindazok hitét is, akiknek a képviseletében részt vettek a sorsoláson. Hogyan olvastuk az előzőekben Mózes negyedik könyve 34. részében  a Szent Földre való bevonulás idején Isten utasítását? (Isten jelölte ki a sorsolást végzőt, illetve a sorsoláson résztvevőket is.) „Ezek azoknak a férfiaknak nevei, a kik örökségül fogják néktek elosztani azt a földet: Eleázár, a pap, és Józsué, a Nún fia. És törzsenként egy-egy fejedelmet vegyetek mellétek…” Eleázár, Áron harmadik fia volt, egyben Áron utóda a főpapi tisztségben, Józsué pedig a nép vezetője, Mózes utóda volt.

Az Urimmal és Tummimmal történő döntésről olvashatunk még Mózes negyedik könyvében is, ahol leírja a Biblia, hogy ezekkel kell majd Józsuének mindenkor döntést kérnie az Úrtól arra vonatkozóan, hogy ellenségeivel szemben harcba induljon-e népével avagy sem, illetve arra vonatkozóan is, hogy mikor térjen haza a harcokból (4. Móz 27, 21). Ezsdrás könyvében is megtalálható az ezekkel az eszközökkel történő sorsvetés (Ezsd 2, 63), de található reá példa Nehémiás könyvében is (Neh 7, 65).

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy bizonyos dolgok kimenetelével kapcsolatban nem csak a zsidó nép, hanem a környezetükben élő kortárs pogány népek is (ha nem is Urimmal és Tummimmal, de) alkalmazták a sorsvetést, mint döntési módszert. Ahasvéros perzsa király uralkodásának idejében a zsidógyűlölő Hámán előtt sorsvetéssel döntötték el a birodalom területén élő zsidó kisebbség kiírtását (Eszt 3, 7), de más esetben más népek is hoztak így kegyetlen döntéseket az idők folyamán a zsidó néppel szemben (Jóel 3, 3). Sorsvetéssel választották ki egy pusztító viharba került hajó egyik utasát is, Jónást (Jón 1, 7), és visszaemlékezhetünk arra, hogy a római katonák egyike sorsvetéssel jutott hozzá a kereszten szenvedő Jézus Krisztus köntöséhez is (Mt 27, 35).

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Hogyan döntsünk?...1.

Ezékiel próféta könyvéből szeretnénk most idézni. Könyvének utolsó oldalain írtak közül azt a részt elevenítenénk fel, amikor a próféta a Szentlélek vezetésével az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele utáni új Izráel területi határait, és az új ország Izráel törzsei (nemzetségei) közötti igazságos felosztását tárja elénk. Tudnunk kell, hogy az új Izráel gyakorlatilag a mai Izráel területén helyezkedik majd el, csak – mint a háborúból győztesen kikerülő ország az ellenségeitől elfoglalt területekkel megnövekedve – észak, dél és kelet felé lényegesen kiterjedtebb lesz. Végülis Izráel ekkor jut hozzá az ősatyáknak Isten által több ezer évvel korábban megígért területekhez. Jeruzsálem a helyén marad, és ez a város lesz továbbra is az ország fővárosa. Az Ezeréves Birodalom idején itt áll majd – egy különlegesen szent területen – az az új templom is, amelyet mindvégig az Úr dicsősége tölt be (Ez 44, 4), ahol színről-színre találkozhat és étkezhet Izráel mindenkori fejedelme az Úr Jézus Krisztussal, Isten Fiával, a Királyoknak Királyával és az Uraknak Urával (Ez 44, 3).

„És monda az Úr Isten: Ez a határ, a mely szerint örökségül osszátok el magatok közt a földet Izráel tizenkét törzse szerint… És vegyétek azt örökségül mindnyájan egyenlően, mivelhogy fölemeltem kezemet, hogy atyáitoknak adom azt, tehát essék néktek az a föld örökségül. És ez legyen a föld határa: észak felé a nagy-tengertől, Hetlónon át Sedádnak menve… ez az északi oldal. És a keleti oldalon… És a déli oldalon dél felé: Támártól a versengések vizéig Kádesben, azután… És a nyugoti oldal: a nagy-tenger… És oszszátok el ezt a földet magatok közt Izráel nemzetségei szerint. És legyen, hogy sorsvetéssel oszszátok el azt magatok közt és a jövevények közt… És úgy legyen, hogy a mely nemzetséggel lakozik a jövevény, ott adjátok ki az ő örökségét. Ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 47, 13-15, 17-23) 

Tovább olvasva Ezékiel próféta könyvét, abban részletes leírást kapunk arról, hogy az egyes törzsek, az országon belül mely területeket birtokolhatják majd. Az északi határon a Földközi-(nagy-) tengertől a keleti határig Dán törzse kap területet, tőle délre ugyanígy a tengertől a keleti határig Áser törzse, tőle délre ugyancsak a tengertől a keleti határig Naftáli törzse… és így tovább. Végül az ország legdélebbi része Gádnak jut, természetesen e törzs területe is a tengertől egészen az ország keleti határáig húzódik. Látható, hogy az ország felosztása sávosan történik, egyenlő széles sávok jutnak minden törzsnek. Területeik mégsem egyenlőek, mivel az ország kelet-nyugati irányban nem azonos szélességű mindvégig. Miután az egyes törzsek létszáma (népessége) sem azonos, így lehetőség adódott arra, hogy a nagyobb létszámú törzs a nagyobb, míg a kisebb létszámú a kisebb területet kapja annak érdekében, hogy a felosztás mindenképpen igazságos legyen. Nem részleteztük, de megemlítjük, hogy Júda törzse mellett helyezkedik el (üdvtörténeti jelentőségére is tekintettel) az a – már említett – különlegesen szent terület, ahol gyakran tartózkodik majd az Úr Jézus Krisztus, mint az Ezeréves Birodalom legfőbb uralkodója, Messiás Királya.

Ezékiel próféta tehát leírta, mintegy térképen megadta az új ország határait, és egyben rögzítette, ellentmondást nem tűrően kijelölte, kész tényként adta elénk az ország felosztását. Miért fogalmaztuk meg ezt ilyen különleges hangsúllyal? Nem tudjuk, megfigyelted-e, hogy ez a fölöttébb igazságos országfelosztás hogyan történik majd? Hogyan kell történnie? „És legyen, hogy sorsvetéssel oszszátok el azt magatok közt és a jövevények közt…”, tehát Ezékiel a felosztást, – megdöbbentő módon – már a sorsvetés végeredményeként adta meg könyvében. Ez azt jelenti, hogy előre tudja, előre tudta, hogy amikor sorsvetéssel „kisorsolják” az egyes törzsek területét, akkor az úgy lesz, és olyan igazságos lesz, ahogyan az a könyvében már előre ki lett jelentve, több mint két és félezer évvel ezelőtt. Hogyan lehetséges ez, hogy még ki sincs sorsolva, és már megvan a végeredmény?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Ezékiel Isten embere, próféta volt. Mi is azt írtuk, hogy a „Szentlélek vezetésével” írt, annak a Szentléleknek a vezetésével, aki az eljövendő dolgokat is kijelenti (Jn 16, 13). Tehát semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy minden úgy lesz, ahogy az a mennyben már a korábbiakban meghatározásra került, vagyis ahogy a próféta lejegyezte. Isten még a sorsvetés felett is Isten, még a sorsvetés felett is Úr. A felosztásról szóló téma e szavakkal zárul Ezékiel próféta könyvében:

„Ez a föld, melyet sorsvetéssel örökségül eloszszatok Izráel nemzetségei közt, és ezek azoknak részei, ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 48, 29) 

Aki figyelmesen olvasta a Biblia előző könyveit is, emlékezhet reá, hogy Izráel törzsei között már nem ez az első sorsvetéssel történő földosztás.

„És parancsot ada Mózes Izráel fiainak, mondván: Ez az a föld, a melyet sors által vesztek birtokotokba (Ezt a földet osszátok fel sorsvetéssel… Új ford.), a mely felől parancsot ada az Úr, hogy adjam azt kilencz törzsnek, és fél törzsnek… Két törzs és egy fél törzs megkapta az ő örökségét a Jordánon túl, Jérikhó ellenében napkelet felől. Szóla azután az Úr Mózesnek, mondván: Ezek azoknak a férfiaknak nevei, a kik örökségül fogják néktek elosztani azt a földet: Eleázár, a pap, és Józsué, a Nún fia. És törzsenként egy-egy fejedelmet vegyetek mellétek a földnek örökségül való elosztására.” (4. Móz 34, 13, 15-18) 

Így emlékezik meg erről az eseményről Ászáf az egyik tanító költeményében:

„És kiűzé előlük a pogányokat, és elosztá nékik az örökséget sorsvetéssel; és letelepíté azok sátoraiban az Izráel törzseit.” (78. Zs 55)

Pál apostol egy szombati zsinagógai összejövetelen a pizidiai Antiókiában így beszélt erről:

„Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta a mi atyáinkat, és e népet fölemelte, mikor Égyiptomnak földében jövevények valának, és onnét kihozá őket hatalmas karja által… És minekutána eltörölt hét népet a Kanaán földén, azoknak földöket sorsvetés által elosztá nékik.” (Apcsel 13, 17, 19)

Hasonló módon sorsoltatta ki Isten a megöregedett Józsuével Izráel fiainak azokat a földeket is, amelyeket még a bevonulás (honfoglalás) óta nem sikerült elfoglalniuk az őslakosságtól. Az Úr így biztatta Józsuét:

„… magam űzöm ki őket Izráel fiai elől, csak sorsold ki Izráelnek örökségül, a mint megparancsoltam néked.” (Józs 13, 6) 

Számos egyéb helyen is találkozhatunk a Bibliában a sorsvetéssel, sorsolással. Ezt a módszert – Isten jóváhagyásával, vagy amint az utóbbi Igében megtapasztalhattuk, esetenként kifejezetten az Ő parancsára – gyakran alkalmazták Izráelben, és nem kizárólag földterületek felosztására, hanem más olyan esetekre is, amikor egyéb módon nem tudtak Izráel fiai egymás között igazságot tenni, vagy dönteni, vagy egyszerűen azt látták jónak, ha bizonyos dolgokban a döntést Istenüknek engedik át.

Folytatás holnap

isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

A Biblia szerinti itéletek...4.

A negyedik ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

-         a hívő cselekedeteinek megítélése.

Az újjászületett hívők újjászületés óta elkövetett cselekedeteit az Úr Jézus Krisztus ítéli majd meg. Tehát itt már nem a bűnök megítéléséről van szó, mivel a hívők bűnei már Jézus Krisztus kereszthalálával megváltásra kerültek és megtéréskor bocsánatot nyertek, azokról sehol és soha többé („soha örökké”) nem történik megemlékezés. Azok a bűnök örökre eltöröltettek, nincsenek meg, emlékeztető feljegyzés sincs róluk. Bár tudjuk, hogy hit által üdvözülünk, de cselekedetek nélkül a hitünk éppen csak arra elegendő, hogy megmeneküljünk a kárhozattól. A Biblia szerint a hívő minden cselekedetének terítékre kell tehát kerülnie, mert cselekedeteink mutatják meg, tükrözik vissza, teszik értékelhetővé valódi hitünket.

„… Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé… Azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.” (Róm 14, 10, 12)

„Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2. Kor 5, 10) 

A hívők újjászületés óta elkövetett cselekedeteinek megítélésére a mennyben, az elragadtatást követően kerül sor. Az Úr Jézus Krisztus ítélőszéke előtt nem kollektív ítélkezés történik majd, hanem mindegyikünknek egyen-egyenként kell az Úr Jézus előtt megállnia és a szemébe néznie. Emlékszünk még, hogyan írta le, milyennek látta a mennyben János apostol az Úr Jézus Krisztust?

„… láték… hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng. És a lábai hasonlók valának az izzó fényű érczhez, mintha kemenczében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása… és az ő orczája, mint a nap a mikor fénylik az ő erejében… És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen…” (Jel 1, 12-18) 

Ő tehát az általunk oly sokat emlegetett Úr Jézus Krisztus! Nem akármilyen találkozás lesz ám! Hogyan fogad majd bennünket? „Ne félj…”

A hívőnek tulajdonképpen már nincs mitől félnie Krisztus ítélőszéke előtt. Bűnei már megítéltettek a kereszten, önmagát pedig már megítélte, amikor rádöbbent arra, hogy romlottsága miatt valóban szüksége volt a megváltásra, illetve megszentelődése folyamán képes volt arra, hogy további „jobbulása” érdekében, a benne élő Szentlélekkel együttműködve állandóan megítélje sajátmagát. Nincs mitől félnie, mert ő már megítéltetett az elragadtatáskor, személyét hite és szeretetre méltó egyénisége, lelkivilága miatt annyira vonzónak találta az Úr Jézus Krisztus, hogy az ő társaságában akar élni az örökkévalóságban, szeretné, ha kedves teremtménye mindig az Ő környezetében lehetne. És nincs mitől félnie, mert élete során most áll először olyan személy előtt, Aki annyira szerette őt, hogy képes volt az életét is odaadnia őérte. És egyáltalán nem kell félnie a most következő ítélettől, hiszen tudnia kell, hogy azért kerül most sor erre az Úr Jézus Krisztussal való személyes találkozásra, hogy:  „… hogy kiki megjutalmaztassék…”. Az itt meghozott ítélet már semmilyen elmarasztalást nem tartalmaz. Itt már csak jutalmazás létezik! Ki nagyobb jutalomban, ki kevesebb jutalomban részesül, nyilvánvalóan annak mértéke szerint – miután itt a hívő cselekedeteinek megítéléséről van szó – „… a miket e testben cselekedett…”. Valószínű, hogy a rossz cselekedetek említésre sem kerülnek, viszont azokért nem jár jutalom. Egyben teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy: az ítélet minden szempontból igazságos lesz, egyetlen jó cselekedetünk sem marad említés nélkül, hiszen „odafent” mindent tudtak rólunk. Emlékezzünk vissza Jézus Krisztus szavaira, amikor arról szólt földi tartózkodása során, hogy nekünk még a hajunk szálai is nyilván vannak tartva (Mt 10, 30)!

Azt írtuk, hogy a cselekedeteink feletti ítélet minden szempontból igazságos lesz. Kiegészítenénk most még ezt azzal, hogy mi magunk is így érezzük majd. Hiszen belátjuk, hogy nagyobb a jutalma annak, aki mártírként veszítette el a földi életét annak ellenére, hogy fel lett neki ajánlva a további szabad élet, ha megtagadja, vagy káromolja Megváltó Istenét, és belátjuk, hogy aki hívő élete során több jót cselekedett, az méltán részesül nagyobb jutalomban. Annyira örülünk majd az igazságos ítéletnek, hogy eszünkbe sem jut a földi életünkben kihagyott helyzetek miatt bánkódni, utólag semmiért nem vádoljuk vagy kárhoztatjuk majd magunkat, nem keseredünk meg, nem szomorkodunk, hiszen ott már csak az öröm lesz ismert és nem a bánat. Ott már ismeretlen lesz számunkra minden olyan, ami e világban a test cselekedeteiként volt ismert, mint irigység, önzés, harag, pártoskodás, széthúzás és hasonlók.

Miféle jutalmakról lehet szó? A Biblia ezekről (előzetesen) nem tájékoztat bennünket, a jutalom formájáról csupán sejtéseink, következtetéseink lehetnek. Úgy gondoljuk, hogy a mennyben lévők elsősorban a jutalomként kapott fényességükben térnek el egymástól, ez hűen tükrözi majd dicsőségüket is, egyben jelenthet bizonyos rangsort is közöttük. Ennek alapján tölthetnek be bizonyos posztokat a mennyben. Úgy képzeljük, hogy minél nagyobb dicsőségre jutott el valaki, ottani életében annál közelebb kerülhet először az Úr Jézus Krisztushoz, majd az Atyához.

Cselekedeteink megítélésekor elképzelhető, hogy néhány meglepetésben is lesz részünk. Elképzelhető, hogy az Úr Jézus Krisztus többre értékeli majd azt, ha valakit, legyen az hívő vagy hitetlen, ebben a rohanó világunkban türelmesen végighallgattunk, vagy egy segítséget kérő idegenből jött kamionost kedvesen útbaigazítottunk. Esetleg egy élelmiszerüzletben segítettünk egy idős vásárlónak megnézni, hogy hány százalék cukrot, vagy milyen E-jelű adalékot tartalmaz egy kezében lévő, polcról levett áruféleség, mint azt a jó cselekedetünket, amikor százezer Forintot adtunk fel egy karizmatikus szervezet bankszámlájára. Tudnunk kell, hogy a beszédünk és némely esetben még a hallgatásunk is cselekedetnek minősül, és cselekedetként kerül ítéletre. Néhány Igével világítsuk meg, milyen hitbeli cselekedeteket is vár el tőlünk az Úr Jézus Krisztus, illetve milyennek is szeretné látni követőit!

„Isten országa… igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm… a ki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek… Azért tehát törekedjünk azokra, a mik a békességre és az egymás épülésére valók.” (Róm 14, 17-19)

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel… Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, a mi bálványimádás… vessétek el magatoktól… (a) haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymás ellen… Öltözzétek föl… (a) könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést, Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak… Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint a mely a tökéletességnek kötele… és háládatosak legyetek. A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (1 Kor 3, 1-2, 5, 8-9, 12-16) 

Jakab apostoltól tudjuk, hogy:

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (Jak 1, 27) 

Pál apostol több levelében (2. Thessz, Gal) is felszólított bennünket arra, hogy soha meg ne restüljünk, soha meg ne fáradjunk a jó cselekvésében, és úgy ír ezekről, hogy ha ezekben nem lankadunk el, akkor „… a maga idejében aratunk…” majd. (Gal 6, 9) De mi történik azokkal, akik cselekedetei mennyiségben és minőségben is csekélyek maradtak? Azt írtuk a korábbiakban, hogy az ilyen hit éppen csak arra elegendő, hogy a hívő megmeneküljön a kárhozattól. Így írt az ilyenekről Pál:

„… Ő maga… megmenekül… de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1 Kor 3, 15 Új ford.) 

Gondolatmenetünket az Úr Jézus Krisztus szavaival zárjuk:

„És ímé hamar eljövök; és velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek, a cselekedete szerint.” (Jel 22, 12 Új ford.)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin