Szombatnap…2.

Mondani sem kell, hogy sokan annyi mannát szedtek néha, hogy abból másnapra is maradt, így megromlott, megbüdösödött, és olyanok is akadtak a népből, nem is kevesen, akik a hetedik napon is kimentek mannát keresni, de nyilván dolgavégezetlenül tértek haza. Az Úr ekkor ezt mondta Mózesnek:

„… Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet? Lássátok meg! az Úr adta néktek a szombatot; azért ád ő néktek hatodnapon két napra való kenyeret. Maradjatok veszteg, kiki a maga helyén; senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon.” (2. Móz 16, 28-29) 

Isten mindössze ennek az egy népnek tette lehetővé a teremtett világban, hogy létfenntartásáért elegendő egy héten mindössze hat napon át dolgoznia, a hetedik napot, miként a Teremtő Isten, pihenéssel töltheti. Elvárása lehetett, hogy népe kifejezetten örömmel fogadja majd ezt a rendelkezést, és ezt a napot nem csupán a munkához való viszonyában különíti el a hét többi napjától, hanem lelkében is. Ezen a napon hálával gondol majd Urára, szóba hozza ezt házában, ismerősei, barátai körében, ez a nap, ha nem is ünnepnap lesz népe körében, de mindenképp az Úrról való megemlékezés napja lesz, amolyan megkülönböztetett, szent nap lesz a szombat Izráel fiai szemében.

Amikor a Sínai hegyről Isten elküldte Mózessel kőbe vésett parancsolatait azok között már szerepelt a szombat törvénye.

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2. Móz 20, 8-11)

Isten részletesen is kifejtette Mózesnek a szombatnappal kapcsolatos gondolatait:

„Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül. Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugodalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap: valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék. Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszünt és megnyugodott.” (2. Móz 31, 12-17)

Amíg a mannaszedés kapcsán Isten próbának szánta csupán a hetedik nap pihenőnapként való megtarttatását, immáron törvénybe is fektette, és jelnek nyilvánította. Jelül lett a szombat az Úr és Izráel között örök időkre, hogy emlékeztesse Izráel népét arra, hogy el van különítve Isten számára. (Ez 20, 12) Mi a jel tehát ettől kezdve Isten és szeretett népe között? A szombatnap. Izráel fiainak ezt a napot, mint a teljes nyugalom napját kellett megtartani. Nyugalom napja volt ez ember és állat számára, emberséges gondoskodás az ember szükségleteiről. Aki ezt az ajándékul kapott szent napot nem tartotta tiszteletben, nem pihenéssel töltötte, azt ki kellett írtani a nép közül. Hiszen engedetlenségével megszegte a Törvényt. Volt is erre példa. (4. Móz 15, 32-36)

Aki még ezek ismeretében is azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), – mint azt már a korábbiakban is írtuk – az nem mond igazat. Ez a nap nem mindenkié, ez a nap örök időkre kizárólag a zsidó népé. A szombatnap Istenhez való tartozásuk, megbonthatatlan szövetségük örökre szóló jeleként ajándékul adatott számukra. És miután tisztában vagyunk azzal, hogy Isten soha nem bánja meg cselekedeteit, és ajándékai visszavonhatatlanok (4. Móz 23, 19 és Róm 11, 29), a szombat jelét soha és senki nem veheti el, nem bitorolhatja el szeretett népétől, Izráel fiaitól. Még a kereszténység sem.

Az emberiség történelmében újabb ezerötszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Jézus Krisztus földi ittlétekor, a köré sereglett zsidó sokaságnak elmondhassa az alábbi szavait:

„… E nemzetség gonosz: jelt kíván, de jel nem adatik néki, hanem ha Jónás prófétának ama jele; Mert miképen Jónás jelül volt a Ninivebelieknek, azonképen lesz az embernek Fia is e nemzetségnek. A Délnek királynéasszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetség férfiaival, és kárhoztatja őket: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcseségét; és ímé nagyobb van itt Salamonnál. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.” (Luk 11, 29-32) 

Íme, egy újabb jel! Amíg Jónás próféta személye jelül adatott a niniveieknek, azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő is jelül adatott, csak Ő nem a niniveiek számára, hanem ennek a nemzedéknek. Azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő nagyobb Salamonnál. És hogyan magyarázta nagyságát és küldetését? Azt mondta: „Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.”

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap

Szombatnap...1.

Az elmúlt másfél évszázadban bukkantak fel és erősödtek meg azok a tanok, miszerint a keresztyénségnek a szombati napot kellene a vasárnap helyett olyan pihenőnapként elfogadnia és megtartania, amelyen a Teremtő Istent helyezi gondolatai középpontjába, e napon Őróla emlékezik meg, hiszen erről maga a Teremtő rendelkezett így. E zavarkeltést egy keresztyén körökben viszonylag jól ismert felekezet működése gerjeszti, akik éppen ezzel a tévtanításukkal különülnek el a többi felekezettől. A köznyelv szombatistákként ismeri őket, de hivatalosan ők az adventisták. Az úgynevezett „hetedik napot ünneplő adventisták” írásba foglalt hitelvei köntörfalazás nélkül kinyilvánítják e nap kiemelt jelentőségét. Ennek a napnak megtartását megszentelődésünk jelének, Isten iránti hűségünk zálogának tekintik. Felekezetük egyetlen hívőt sem hajlandó anélkül megkeresztelni, hogy ne vallaná sajátos hittételüket, ez annyit jelent, hogy számukra az üdvösséghez nem elegendő az Úr Jézus Krisztus nevébe és a kereszten elvégzett megváltásba vetett hit, hanem az üdvösség a szombat megtartásával kiegészítve, csak azzal együtt érhető el. Gyakorlatilag, aki nem tartja meg a szombatot, az nem üdvözül. Nem érezzük feladatunknak e felekezet szóban forgó hittételét sorról-sorra cáfolni, vagy e hittétel kialakulásának gyökereit kutatni, viszont fontosnak tartjuk, hogy e kérdésben egy – mindvégig a Szentírás kijelentéseihez igazodó – olyan tanítást tegyünk le a bizonytalankodók elé, amely megfelelő segítséget jelenthet számukra az eligazodásban.

Lapozzunk a Bibliában Mózes első könyvéhez! Csatlakozzunk ahhoz a részhez, amikor Isten – hat nap alatt – már elvégezte a teremtés munkáját!

„És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1 Móz 2, 1-3)

Mint olvashattuk, a Teremtő Isten megpihent a hetedik napon, megáldotta és megszentelte, kegyessé, elkülönítetté tette pihenőnapját, megkülönböztette azt a többitől. Ha az idézett Ige előtti vagy utáni szövegkörnyezetet is tanulmányozzuk, akkor sem találunk, még csak utalást sem arra, hogy e napról úgy rendelkezett volna Isten, hogy e nap az emberek körében is valamiféle megkülönböztetett nap legyen. Aki azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), az nem mond igazat. Teremtő Istenünk e napon megpihent, és semmiféle emlékeztető napot nem alapított az emberiség számára. Ha ez mégis így történt volna, bizonyára közölte volna az erről szóló rendelkezését az „emberiséggel”, bizonyára szólt volna erről édenbeli ősszüleinknek, hiszen rajtuk kívül ki más adhatta volna tovább rendelkezéseit.

A szombatnap kérdése a Biblia szerint mintegy két és félezer évvel később került csupán újra a figyelem középpontjába. Az Édenből való kiűzetés, a gonoszság elterjedése, az özönvíz, Ábrahám, Izsák és Jákób történetét követően az egyiptomi fogság és kivonulás után, a pusztai vándorlás idején. Élim és Sínai között a Szín pusztában zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen. Azt mondták nekik: Jobb dolgunk volt Egyiptomban, ott legalább jóllakásig ehettünk. Talán azért hoztatok ki bennünket onnan, hogy itt haljunk éhen a pusztában? De az Úr azt mondta Mózesnek:

„… Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből; menjen ki azért a nép és szedjen naponként arra a napra valót, hogy megkísértsem: akar-é az én törvényem szerint járni, vagy nem? A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik a mit bevisznek, az kétannyi lesz, mint a mennyit naponként szedegettek. És monda Mózes és Áron Izráel minden fiainak: Estve megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Égyiptom földéről; Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét; mert meghallotta a ti zúgolódástokat…” (2. Móz 16, 4-7) 

Isten ezekkel a szavakkal tett ígéretet Izráel fiainak arra, hogy égi mannával táplálja majd őket. Egyúttal próbára is akarta tenni népét, hogy megláthassák mennyire járnak az Úr törvénye szerint, mennyire engedelmesek. (Itt jegyezzük meg, hogy a próbákra soha nem Istennek van szüksége, hiszen Ő mindenkor jól ismeri az ember szívbéli állapotát. Azért adja a próbákat, hogy a Vele kapcsolatban álló vegye észre, hogy milyen mértékben gondolkodik, dönt és cselekszik Ura elvárásai szerint.) Tehát – visszatérve az eredeti gondolatmenethez –  hat napon át hullik majd a manna az égből, mindennap felszedhetnek belőle annyit, amennyi abból a családjuk ellátásához az adott napra szükséges. Másnapra nem hagyhatnak, mert az addigra megromlik. Kivétel a hatodik nap, mert akkor dupla mennyiséget is bevihetnek anélkül, hogy megromlana. Szedjenek is fel belőle dupla mennyiséget, mert a hetedik napon nem hullik ez az égi kenyér. Ezen a napon ne is próbálkozzanak gyűjteni belőle! Mózes úgy magyarázta el ezt a népnek, hogy a hetedik nap a nyugalom ideje lesz, az Úr szent szombatja. (Szombatnap, a héber sabbat /görögül sabbaton/ azt jelenti a munkát abbahagyni, pihenni.)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap

Egy derék asszony hitvallása...

Egy derék asszony konyhájában a falon egy szögre akasztott saját készítésű, díszes felirat (szöveg) található. A felirat és sajátos szegélye egy közepes méretű falinaptár letépett lapjait bezáró, hátsó fehér borítójára készült, piros-, kék- és aranyszínű filctollal. Akinek jártassága van a Bibliában, ismeri a Teremtő Isten által elrendelt papi öltözetek színvilágát, amelyet éppen a fenti színek alkotnak. A piros, a kék és az arany. Amikor a zsidó nép a Sínai hegynél tartózkodott, Mózes a hegyen betekinthetett a mennybe, és utasítást kapott arra, hogy az ott látott szent sátor és tartozékai, valamint papi öltözetek mintájára készíttesse el azok másolatait itt a földön, Isten szeretett népe számára.

A konyhában található szöveg szegélye piros-és kékszínű, vonalvezetése olyan, mintha egy-egy piros-és kék színű selyemszalagot egymással összefonnánk. Isten rendelkezése szerint ilyen szegélymintázata volt az első főpap (Áron) palástjának is. A mennyben látottak szerint a palást szegélyének tartalmaznia kellett még körös-körül piros-és kékszínű fonálból hímzett gránátalmákat, illetve a váltakozó színű gránátalmák közé kicsiny aranycsengettyűket kellett helyezni. Derék háziasszonyunk mindezeket az előzőekhez hasonlóan nagy műgonddal és kézügyességgel szintén színes filctollal rajzolta meg. A szegélyen belül a következő kézzel írott, szöveg olvasható:

HITVALLÁSOM

Teremtő Istenünk, minden élőnek Istene, Aki vagy a mennyekben, a Mindenható, Mindentudó, mindenütt egyszerre jelenlévő, egyedül Igaz és Bölcs Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja,!

Magasztallak mennyei Atyánk, hogy szeretett egyszülött Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, érte és benne teremtettél mindent mennyen és földön, mert nála nélkül semmi sem lett, ami létrejött!

Magasztallak az Úr Jézus Krisztus golgotai kereszten kiontott vérében való megváltásomért.

Magasztallak, és köszönetet mondok az elküldött Pártfogó, Vígasztaló, Igazság Szent Szelleméért, az Úr Jézus Krisztusban elrejtett, megújult életemért.

Mennyei Atyánk! Az Úr Jézus nevében hálatelt szívvel mondok köszönetet, hogy itt élhettem a Földön, élhettem ebben a házban, és naponta főzhettem ebben a konyhában a Te Gondviselő szereteteddel.

Az Úr Jézus Krisztus vére és a Szent Szellem által, Dávid király utolsó szavait idézve vallom:

„… hisz örök szövetséget szerzett velem,

benne elrendezett és biztosított mindent,

Minden javam, minden örömem belőle sarjad.”

(2 Sám 23, 5 b, c, d)

Dátum és név (aláírás)

Ugye tudnál te is hasonlót készíteni? Áldja meg ez irányú fáradozásodat (is) az Úr Jézus Krisztus!

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Asszonyok a Gyülekezetben…3.

„Minden férfiú, a ki befedett fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét. Minden asszony pedig, a ki befedetlen fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét, mert egy és ugyanaz, mintha megnyiretett volna. Mert ha az asszony nem fedi be fejét, nyiretkezzék is meg, hogy ha pedig éktelen dolog asszonynak megnyiretkezni, vagy megberetváltatni, fedezze be az ő fejét… Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért. Ezért kell az asszonynak hatalmi jelt viselni a fején az angyalok miatt… Magatokban ítéljétek meg: illendő dolog-é asszonynak fedetlen fővel imádni az Istent? Avagy maga a természet is nem arra tanít-é titeket, hogy ha a férfiú nagy hajat visel, csúfsága az néki? Az asszonynak pedig, ha nagy haja van, ékesség az néki; mert a haj fátyol gyanánt adatott néki. Ha pedig valakinek tetszik versengeni, nekünk olyan szokásunk nincsen, sem az Isten gyülekezeteinek.” (1 Kor 11, 4-6, 9-10, 13-16) 

„A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben. Avagy ti tőletek származott-é az Isten beszéde, avagy csak hozzátok jutott el? Ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta, vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy a miket néktek írok, az Úr rendeletei azok.” (1 Kor 14, 34-37) 

„Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben. Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva. És Ádám nem csalattatott meg, hanem az asszony megcsalattatván, bűnbe esett.” (1 Tim 2, 11-14) 

„… szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magokat; nem hajfonatokkal és aranynyal vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel, Hanem, a mint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel.” (2 Tim 2, 9-10)

„Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. A kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való; Hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az Isten előtt. Mert így ékesítették magokat hajdan ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az ő férjöknek.” (1 Pét 3, 1-5)

Asszonyok a Gyülekezetben…2.

Olyan szép ez az Igeszakasz, hogy érdemes eredetiben is elolvasni:

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti őt és nem gonosszal, az ő életének minden napjaiban. Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel kedvvel. Hasonló a kereskedő hajókhoz, nagy messziről behozza az ő eledelét. Felkel még éjjel, eledelt ád az ő házának, és rendel ételt az ő szolgálóleányinak. Gondolkodik mező felől, és megveszi azt; az ő kezeinek munkájából szőlőt plántál. Az ő derekát felövezi erővel, és megerősíti karjait. Látja, hogy hasznos az ő munkálkodása; éjjel sem alszik el az ő világa. Kezeit veti a fonókerékre, és kezeivel fogja az orsót. Markát megnyitja a szegénynek, és kezeit nyújtja a szűkölködőnek. Nem félti az ő házanépét a hótól; mert egész házanépe karmazsinba öltözött. Szőnyegeket csinál magának; patyolat és bíbor az ő öltözete. Ismerik az ő férjét a kapukban, mikor ül a tartománynak véneivel. Gyolcsot sző, és eladja; és övet, melyet ád a kereskedőnek. Erő és ékesség az ő ruhája; és nevet a következő napnak. Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén. Vigyáz a házanépe dolgára, és restségnek étkét nem eszi. Felkelnek az ő fiai, és boldognak mondják őt; az ő férje, és dicséri őt: Sok leány munkálkodott serénységgel; de te meghaladod mindazokat! Csalárd a kedvesség, és hiábavaló a szépség; a mely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának! Adjatok ennek az ő keze munkájának gyümölcséből, és dicsérjék őt a kapukban az ő cselekedetei!” (Péld 31, 10-31) 

Elemzés céljából emeljük ki a környezetéből az utolsó két verset! „Csalárd a kedvesség, és hiábavaló a szépség; a mely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának! Adjatok ennek az ő keze munkájának gyümölcséből, és dicsérjék őt a kapukban az ő cselekedetei!” Azt írja az Ige, hogy a kedvesség az lehet megjátszott, színlelt, képmutató kedvesség, csalárd kedvesség is. A szépségről azt írja, hogy az hiábavaló, azaz átmeneti, múlandó, idővel elenyészik, semmivé lesz. Tehát az e kettőért szerzett világi dicséret kevéssé értékes. Csak az az asszony képes magának igazi, hosszú távon is helytálló dicséretet szerezni, „… a mely asszony féli az Urat”, csak abból az asszonyból válik derék asszony. Olyan asszony, amelyik Istennek is kedvére való, amelyikben Ő is az örömét leli, mert Ő ilyennek szeretné látni az asszonyt. Istenfélőnek, megbízhatónak, családjáért élőnek, ügyesnek, szorgalmasnak, boldognak. Újjászületett kereszténynek. „Adjatok ennek az ő keze munkájának gyümölcséből, és dicsérjék őt a kapukban az ő cselekedetei!” Kapjon meg minden jutalmat az ilyen, és cselekedeteiért csak had legyen jó híre a földön is és a mennyben is egyaránt, mert nem érdemtelen arra. Az ilyen asszony része a Krisztus testének, tagja a Gyülekezetnek, vagy úgy is írhatnánk, ilyenek a Gyülekezet asszonyai.

Ismételjük meg! Ilyenek a Gyülekezet asszonyai. Nem ilyeneknek kellene lennie, hanem ilyenek, erről lehet őket felismerni.

Tudjuk, hogy a helyi keresztény összejöveteleket, gyülekezeti alkalmakat látogató személyek nem mindegyike hívő, hiszen vannak közöttük olyanok is, akik egyenlőre még csak érdeklődők, és vannak közöttük olyanok is, akik ugyan már hívőknek mondják magukat, de soha nem jutottak még bűnbánatra, bűneikben élve becsapják, áltatják saját magukat is, és nyilván vannak közöttük, ha kevesen is, akik újjászületve már valóban az Úr Jézus Krisztuséi. (Sajnos még ettől is árnyaltabb a kép, mivel ez utóbbiak között is léteznek kiváló szolgák és rest szolgák is. Nem mindenki termi egyenlő mértékben sokszorosát a beléültetett magnak, illetve a megszentelődésben nem egyenlő szintre jut el mindenki.) Az ilyen alkalmakkor a pásztornak olyan dolgokról is kell beszélnie, ami egyesek felé komoly felszólítás, mások felé csupán ébresztgetés, egy kisebbség számára pedig már érdektelen, hiszen ők már túl vannak esetleg azokon a tételeken, amikről egy-egy ilyen gyülekezeti összejövetelen szó esik.

Pál apostol Tituszhoz írott levelében ezt olvashatjuk:

„Te pedig azokat szóljad, a mik az egészséges tudományhoz illenek. Hogy a vén emberek józanok legyenek, tisztességesek, mértékletesek; a hitben, szeretetben, tűrésben épek. Hasonlóképen a vén asszonyok szentekhez illő magaviseletűek legyenek, nem patvarkodók (zsémbesek), sem sok borivás rabjai, jóra oktatók; Hogy megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjöket és magzataikat szeressék, Legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjöknek engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék.” (Tit 2, 1-5) 

Azt kéri Pál apostol Titusztól, hogy az egészséges tudományhoz illő dolgokról beszéljen a gyülekezetében, többek között hívja fel az idősek figyelmét bizonyos dolgokra. Az idősebb férfiak mellett szóljon az idősebb asszonyok felé is, hogy igyekezzenek szentekhez illően viselkedni, ne legyenek „patvarkodók”, viszálykodók, zsémbesek, zsörtölődők, dohogók, morgók, házsártosak, és ne legyenek „… sok borivás rabjai”. Mindezek helyett az idősebb asszonyok buzdítsák inkább a fiatalabb asszonyokat: férjük és gyermekeik iránti szeretetre. És legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, tisztességesek, férjüknek engedelmesek, hogy ha vénségükre is, de mindenképpen derék asszony válhassék belőlük is. 

Pál a leveleiben sok hasznos tanácsot, intelmet, úgy is mondhatnánk, hogy szabályt ad – mint azt láthattuk – egy-egy gyülekezet vezetőjének, illetve esetenként közvetlenül egy adott gyülekezetnek. Olvassunk bele a korinthusiakhoz írott első levelébe!

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap

Asszonyok a Gyülekezetben...1.

Néhány évig egy olyan családi házban laktunk, aminek a teteje palával volt burkolva. A ház mindössze tizenöt éve épült, de amikor esett az eső, akkor a tető eleinte ritkábban, majd az idő multával egyre gyakrabban beázott. Állítólag a sok savas eső ártott a palának, károsodott a szerkezete, és egy idő után elveszítette vízzáró képességét. Először kis tócsák keletkeztek a padláson, majd a víz további utat keresve magának áttört a gerendázaton, és csepegni kezdett odabenn a mennyezet. Hogy a bútort, szőnyeget, parkettát megvédhessük, ide egy vödröt, oda egy tálat kellett tenni, ezekkel tudtuk felfogni a lecseppenő vizet. Az edények jelenléte különös hangulatot adott. Amellett, hogy kerülgetni kellett azokat, éberen kellett figyelni, hol történik újabb csepegés, és máris lehetett szaladni újabb tálért, lábasért, lavórért. Már a padláson is voltak felfogó edények, ezek rendszeres ürítése ugyanolyan fontos volt, mint a lakásban elhelyezetteké. A védekezést külön nehezítette, hogy előre kiszámíthatatlan volt, mikor melyik pala ázik át. Természetesen az egyes beázásokat követően az eső elmúltával még legalább egy napig csepegett a mennyezet. Az igazi megoldást ismertük, viszont nem volt rá pénzünk. Maradt hát a kellemetlenség, a kiszámíthatatlanság, a bosszankodás.

A Biblia ismeri ezt a nehezen elviselhető helyzetet. A Példabeszédek könyvében kétszer is emlegeti, bár nem önálló eseményként ír róla, hanem mindenkor egy hasonlatban említi azt.

„… mint a szüntelen csepegés, az asszonynak zsémbelődése.” (Péld 19, 13) Ugyanez az új ford. Biblia szerint: „… mint a szüntelen csepegő háztető, olyan a zsémbes asszony.”

„A sebes záporeső idején való szüntelen csepegés, és a morgó asszonyember hasonlók.” (Péld 27, 15) Ugyanez az új ford. Biblia szerint: „A záporeső idején csepegő háztető és a zsémbes asszony egyformák.”

A Biblia tehát a beázó, csepegő háztetővel járó kellemetlenséget, kiszámíthatatlanságot és bosszankodást egy zsémbes, házsártos asszony viselkedéséhez hasonlítja. Ha oly gyakori is a zsémbes asszony, nem muszáj, nem feltétlenül kell minden asszonynak zsémbesnek lennie! Másféle asszonyról is tud a Biblia és azt a férfi számára Istentől jött áldásnak, az Úr ajándékának tekinti. Ugyanitt, a Példabeszédek könyvében olvashatjuk a következőt:

„A ház és marha (jószág) atyától való örökség; az Úrtól van pedig az értelmes feleség.” (Péld 19, 14) 

Ha ismered az igazgyöngy keletkezését, akkor tudhatod, hogy az amellett, hogy önmagában is szép, azért különösen értékes, mert ritka, kevés van belőle. Az értelmes, okos, derék asszonyt a Biblia sokkal értékesebbnek tartja az igazgyöngynél, ezért olvashattuk azt az imént, hogy az ilyen asszony ajándék, mégpedig az Úrtól, az Úr Jézus Krisztustól.

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket.” (Péld 31, 10)

A Példabeszédek 31, 10-31-ig tartó versei hosszasan sorolják az Isten szemében kedves derék asszony tulajdonságait. Ismerjük most meg, mik ezek!

A derék asszony olyan, hogy a férje szívből megbízhat benne, hiszen egész életén át soha nem cselekszik annak kárára, mindenben a férje javára van, és ezért a férje előtti értékéből soha nem veszít. Ügyeskezű, igyekvő, és panaszkodás nélkül, szívéből is jókedvűen dolgozik. Hasonlóan az egykori kereskedők hajóihoz, ha messzire is kell mennie, akkor is, még a távolból is megszerzi családja számára a szükséges eledelt. Ha kell, éjszaka is felkel, hogy ennivalót adjon háza népének. Ha annak látja szükségét, mezőt is vásárol, abba saját keze munkájával megfeszített derékkal haszonnövényt telepít, néha még éjjelente is azon töpreng, hogyan lehetne még hasznosabb a tevékenysége. Ügyes a háziipari munkákban is, tud fonni, szőni, kötni, varrni, foltozni, felszegni, átalakítani, hímezni. Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek. Gondoskodik háza népe tiszta és tisztességes öltözködéséről, a téli meleg ruháról, de önmaga is szépen öltözik, egyes ruhadarabjait saját kezűleg készíti. Ügyességéből eredően még egy-két saját maga készítette holmit el is tud adni, ezzel is szolgálva családja jólétét. Nagy gondot fordít arra is, hogy férje öltözködése is megfelelő legyen, ruhadarabjai annak más férfiak előtti tekintélyét ne csorbítsák. A derék asszonyból mindenkor erő és méltóság árad, és nevetve néz a holnap elé. Szájából a bölcsesség beszéde szól, amely a szeretetre tanít. Minden tekintetben ügyel a háza népére, mint láthattuk távol áll tőle a semmittevés. Tisztelik is őt a fiai, és észreveszik rajta az odaszánást, boldognak látják és mondják. A legnagyobb elismeréssel illeti őt a férje is, és azt mondja neki: hogy ha sok asszony is végez derék munkát, te felülmúlod mindegyiket.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Ne veszekedj, 
imádkozz                        

   Az igaz gyöngynél is drágább

Hit és cselekedet…4.

Térjünk vissza korábbi megállapításunkhoz, miszerint a hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. A hit és a cselekedetek közötti összefüggésről szép levezetést találhatunk Pál apostolnak az efézusiakhoz írt levelében. Olvassuk el!

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” (Ef 2, 8-10) 

Tehát Pál szavaiból tökéletesen megérthetjük és rögzíthetjük ismét, hogy hit által kegyelemből tartatunk meg. Az Úr Jézus Krisztusba és az Ő váltságművébe vetett bizalmunkért nyerjük el az örök kegyelmet éppen azért, hogy jócselekedeteket tudjunk végezni, mert a jó cselekvésére szól az elhívásunk. Isten részéről azért lettünk kiválasztva és elhíva, megigazítva, hogy legyenek olyan emberek is a földön, akik jót cselekszenek, bemutatva és tanúbizonyságot téve arról, hogy ilyen mentalitású az Isten országa. Ezek a jócselekedetek, mint láthattuk, Teremtő Istenünkkel és közvetlen embertársainkkal lehetnek kapcsolatosak. Hasznos és jó cselekedet volt például Noé részéről a bárkaépítés, mivel amellett, hogy Istennek való engedelmességét mutatta ki ezzel, dicsőséget szerzett a szellemvilágban Istennek azzal, hogy alávetette magát az Ő akaratának, egyben felhívta embertársai figyelmét egy közeledő veszélyre, figyelmeztette őket, tettével szolgált feléjük. Mai hitbeli cselekedeteinkkel is részben az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk, a világ felé bemutatjuk, hogy az Ő hatására és erejével mennyire megváltoztunk, egykori gonosz létünkre íme, lényünket már a jócselekedetek jellemzik, másrészt valóban jót teszünk embertársainkkal, amikor egyes szükségleteiket igyekszünk szeretet-megnyilvánulásainkkal betölteni. 

Térjünk vissza egy előző kijelentésre, amely így szólt: „nem is létezhet hit cselekedetek nélkül, ha megjelenik a hit, azonnal megjelennek a cselekedetek is.” Hogyan lehetséges ez? Miért vagy mitől kezd el valaki hitre jutása után jócselekedeteket végezni? És „a hitből eredő cselekedetek valóban a megmentett emberi élet külső bizonyítékai”?

Van egy példázat Máté evangéliumában (Mt 18, 23-33), amely a megbocsátásról szól ugyan, de mi most ide alkalmazzuk a mondanivalóját. A példázat szerinti király megszánja az egyik alattvalóját és a hatalmas összegű adósságát elengedi. Amikor a szolga összetalálkozik azzal a szolgatársával, aki viszont őneki tartozik, ahelyett, hogy ő is elengedné annak az igen csekélyke tartozását, olyannyira követelőzik, hogy adósát még börtönbe is juttatja. Meghallván ezt a király, magához rendeli, és nagyon megbünteti gonosz szívű szolgáját.

A király méltán elvárta alattvalójától, hogy szolgája őhozzá hasonlóan viselkedjék. Az Úr Jézus Krisztus is méltán elvárja tőlünk, hogy elgondolkozván azon a kegyelmen, amelyben bűneink eltörlése során részesültünk, és telve Szentlélekkel a lelkiismeretünk azonnal a hála, a köszönet, az öröm hatására valamit visszaadni igyekezzen mindabból a jóságból, amiben részesültünk. És ez egy újjászületett hívő esetében így is „működik”. Azonnal szolgálni akar, azonnal el akarja mondani, hogy ő Isten gyermeke lett, azonnal bizonyítani akarja az életében bekövetkezett változást, azonnal jócselekedetekre indul. A bennelakó Szentlélek munkája eredményeként megváltozik szívében az értékrend, megértőbb lesz, szánalom ébred benne mások iránt és sorolhatnánk. Tehát mihelyt megjelent a hit az életében, azonnal megjelennek a látható, jól érzékelhető cselekedetek is, mint a megmentett élet külső bizonyítékai.

Óvjuk magunkat és mindig is óvtuk attól, hogy valakinek megmondjuk, hogy miket cselekedjen ahhoz, hogy megszentelődési folyamatában mind hasznosabb, hűségesebb és kipróbáltabb szolgája legyen urának, az Úr Jézus Krisztusnak. Hiszen ez azonnal olyan törvénnyé válna számára, amit teljesítenie kell. Az is előfordulhatna, hogy még erőn felüli lenne számára az általunk javasolt cselekedet, szellemileg még nem tudná azt jó szívvel elhordozni, éretlen lenne még hozzá. Ezért úgy tartjuk helyesnek, hogy a megfelelő hitbeli cselekedetek végrehajtására indítson mindenkit a szívében élő hála és a benne lakó Szentlélek. Kutassa a Bibliában azokat az Igehelyeket, amelyek ezzel foglalkoznak! Mérje meg, vizsgálja meg ki-ki önmagát ezeknek az Igéknek a tükrében! Kihasználja-e az adandó lehetőségeket, észre veszi-e a próbaként elébe hozott helyzetekből, hogy adott szituációban mi is lenne az ő dolga, mit is kellene, mit is lehetne cselekednie? Nem akadályozza-e cselekedeteit a túlzott fontolgatás, esetleg saját kényelmének féltése?

Hidd el, hogy az Úr Jézus Krisztus nem olyan dolgok megcselekvését várja el tőled, amely végletekig kimerítő fáradtsággal járna, vagy amibe anyagilag, erkölcsileg, fizikálisan beleszakadhatnál, rámenne a vállalkozásod, egészséged, vagy családi életed. Egyáltalán nem. Hogy mégis kaphass egy kis útbaigazítást e dolgok felől, javasoljuk részedre az alábbi Igék és Igeszakaszok tanulmányozását:

(1 Pét 4, 10-11)  „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak…”

(Róm 12, 5-21)   „Azonképen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig…”

(Jak 1, 27)         „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt…”

(Jak 4, 17)         „A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi…”

Befejezésül szeretnénk még megemlékezni a babiloni fogságból hazatért Nehémiás helytartóról, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének szolgálva Jeruzsálem újjáépítését vezette és abban kétkezi munkájával tevőlegesen is részt vett. Amikor úgy vélte, hogy kimagaslóan jót cselekedett az Úrért és népéért, sajátos módon minden esetben így szólt Istenéhez:

„Emlékezzél meg én rólam én Istenem!” Ezt többször is olvashatjuk a hitbéli cselekedetei leírásánál. (Neh 5, 19,), (Neh 13, 14, 22, 31)

Törekedj arra, hogy cselekedeteiddel minél több gyümölcsöt teremj, hiszen amellett, hogy az Úr Jézus Krisztusnak szolgálsz ezekkel és az Ő Nevét dicsőíted meg, magadnak gyűjtesz örökkévaló kincseket a mennyben.  Légy olyan a cselekedetek területén (is), hogy a nap végeztével szellemed mindenkor Nehémiásként szólhasson az Úrhoz: „Emlékezzél meg én rólam én Istenem!” És soha ne feledd, mit mondott Jézus Krisztus!

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15, 5)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

 

Hit és cselekedet…3.

Mielőtt áttekintenénk, hogyan ír a hitről és a cselekedetekről Jakab apostol, fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy az eddigiekhez képest egy nehezebben követhető, nagy figyelmet igénylő keményebb eledel következik. Bárki átugorhatja a következő „sormintáig” írottakat, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül. Aki viszont úgy érzi, hogy minden ismeretre kíváncsi, akkor is ha az megpróbálja vagy megalázza esetleg az értelmünket, bátran olvassa el az alábbi fejtegetést is, nyilván hasznára lesz.

„Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit? Ha pedig az atyafiak, férfiak vagy nők, mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, És azt mondja nékik valaki ti közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik, a mikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna? Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet.” (Jak 2, 14-18)

Jakab apostol egyszerűen holtnak mondja a hitet cselekedetek nélkül, annyira fontosnak ítéli, sőt odáig is elmegy, hogy megkérdezi, cselekedetek nélkül van-e haszna a hitnek, megtartó lehet-e a hit, elegendő-e az üdvösséghez a hit? Később még azt is írja, hogy nem csupán hitből igazul meg az ember, hanem hitből és cselekedetekből. (Jak 2, 24) Úgy tűnik, Jakab ellentmond az eddigieknek. (Éppen azért hoztuk elő ezt a részt a Bibliából, és igyekszünk az itt leírtakat elmagyarázni, hogy aki ezt a részt olvassa a Bibliában, el ne keveredjék.)

Mit állít Jakab apostol? Hogyan írhatja azt, hogy az üdvösséghez nem elegendő a hit? Hogyan írhatja, hogy ahhoz még különféle cselekedetekre, jócselekedetekre is szükség van? Lehet ilyen nézetbeli eltérés két apostol (Pál és az Úr testvére Jakab) között? Kinek higgyünk ezekután?

Azonnal megvilágosodik ez az Igeszakasz, ha kiemeljük belőle az egyik félmondatot, mert az egész mondanivalónak ez az epicentruma. Ez a félmondat a következő: „… Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak.” Jakab, hogy megvilágítsa mondanivalóját, a hitet és a cselekedeteket két külön dologként kezeli. Ha neked „csak” és kizárólag hited van, de egyáltalán nincsenek cselekedeteid, halott vagy, nem üdvözülsz. De akkor sem, ha óriási tetteket hajtasz végre, megmászod akár a Himaláját is, vagy összes pénzedet a rákos gyermekek gyógyítására adod is, viszont nincs hited, az az nem bízol az Úr Jézus Krisztusban, egyaránt halott vagy, nem üdvözülsz. Ennek a lehetetlenségét tárja itt elénk Jakab. Ennyire élesen látja, hogy nem is létezhet hit cselekedetek nélkül. Ha megjelenik a hit, azonnal megjelennek a cselekedetek is. Olyan hívő nincs, akinek újjászületése után ne lennének cselekedetei, legfeljebb kevésbé látványosak vagy csekély számúak. Ezek minőségéről és mennyiségéről minden hívőnek saját magának kell gondoskodnia hasonlóan, mint a hitben való fejlődéséről. Fel kell ismernie, meg kell ragadnia, és ki kell használnia a kínálkozó alkalmakat, nyilván azokon a lehetőségeken belül, amelyeket az Úr Jézus Krisztus ad számára. Tehát jól jegyezzük meg, hogy Jakab szerint a hit és cselekedetek – bár két külön dolog, de – annyira összetartozóak, mint a borsó és a héja, vagy mint egy repülni tudó madár és annak szárnya! És ez a hitéletben meg is állja a helyét.

Néhány gondolat a megigazulásról: A megigazulás nem egy folyamat, hanem egy „pillanat”, méghozzá az a pillanat, amikor az Úr Jézus Krisztus (a Bíró) egy bűnöst igaznak nyilvánít. Egy világi eljárásban is attól a pillanattól, hogy az ítélőbíró kimondta egy vádlottról, hogy ártatlan, az az ellene felhozott vád szempontjából azonnal vétlennek minősül. Az Újszövetségben a vízkeresztség során a vízből kiemelkedő ember már új teremtés. Egy „pillanat” alatt az addig bűnös emberből hit által megigazult ember lett. Mindössze ennyi időre volt szüksége arra, hogy fentről született, újjászületett, Szentlélekkel betöltekezett, megigazult hívő ember lehessen.

Amíg tehát mi azt tartjuk, hogy az ember megigazulása egy „pillanat” műve, Jakab a megigazulást (szellemi látásunk szerint) egy sírig tartó folyamatnak tartja, amelynek során a hívő éppen a cselekedetei által válik egyre értékesebbé az Úr Jézus Krisztus számára. Ha szabad Jakab nevében ezt a kifejezést használni, akkor úgy mondhatnánk, hogy egyre „megigazultabb” lesz. Ezzel a terminológiával már elfogadható az apostol kijelentése, mármint, hogy a hívő hitből és cselekedetekből igazul meg. Mi az „egyre megigazultabb lesz” helyett, éppen a tévedések elkerülése érdekében inkább azt mondjuk, hogy a cselekedetei által egyre inkább megszentelődik, egyre inkább elkülönül. Így elkerüljük a megigazulás szó használatát, amely mint láttuk, ha a Szentlélek a megszokottól eltérő helyen említi, esetenként komoly fejtörést okozhat. Mindezek után, megismerve mostmár egy új látásmódot ki kell mondanunk, hogy Jakab valamennyi kijelentése helytálló és nemhogy ellentmond a páli terminológiának, hanem éppen kiegészíti, gazdagítja azt.

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap

Hit és cselekedet…2.

„És kijöve a Filiszteusok táborából egy bajnok férfiú, a kit Góliáthnak hívtak… kinek magassága hat sing és egy arasz vala. Fején rézsisak vala és pikkelyes pánczélba volt öltözve; a pánczél súlya pedig ötezer rézsiklusnyi vala. Lábán réz lábpánczél és vállain rézpaizs volt. És dárdájának nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája, dárdájának hegye pedig hatszáz siklusnyi vasból volt; és előtte megy vala, ki a paizst hordozza vala. És megállván, kiálta Izráel csatarendjeinek… Válaszszatok azért magatok közül egy embert, és jőjjön le hozzám. Ha azután meg bír velem vívni és engem legyőz: akkor mi a ti szolgáitok leszünk; ha pedig én győzöm le őt és megölöm: akkor ti legyetek a mi szolgáink, hogy szolgáljatok nékünk… Mikor pedig meghallotta Saul és az egész Izráel a Filiszteusnak ezt a beszédét, megrettenének és igen félnek vala… A Filiszteus pedig előjön vala reggel és estve, és kiáll vala negyven napon át… És monda Dávid Saulnak: Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a Filiszteussal… Pásztor volt a te szolgád, atyjának juhai mellett; és ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül: Elmentem utána és levágtam… Úgy lesz azért e körülmetéletlen Filiszteus is… mert gyalázattal illeté az élő Istennek seregét. És monda Dávid: Az Úr, a ki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e Filiszteusnak kezéből is... És kezébe vette botját, és kiválasztván magának a patakból öt síma kövecskét, eltevé azokat… tarisznyájába, és parittyájával kezében közeledék a Filiszteushoz. Akkor elindult a Filiszteus is, és Dávidhoz közeledék, az az ember pedig, a ki a paizsát hordozza, előtte vala. Mikor pedig oda tekinte a Filiszteus, és meglátta Dávidot, megvetette őt, mert ifjú volt és piros, egyszersmind szép tekintetű. És monda a Filiszteus Dávidnak: Eb vagyok-é én, hogy te bottal jössz reám? És szidalmazá a Filiszteus Dávidot Istenével együtt… Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad… hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr… És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust, úgy, hogy a kő homlokába mélyede, és arczczal a földre esék. Így Dávid erősebb volt a Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt, pedig kard nem is vala a Dávid kezében.” (1 Sám 17, 4-50) 

Dávid és mindenki, akiről olvashattunk eddig, igen erős hittel rendelkeztek, valamennyien igazak voltak Isten előtt. Amikor róluk esik szó nem győzzük hangsúlyozni, hogy hittek Istenben, bíztak igazságában és kijelentéseiben. Érdekes módon mégis a cselekedeteik kerülnek előtérbe mindenkor, mintha az fontosabb lenne, mint a hitük. Dávid hőstettéről is, még ha rövidítetten idéztünk is a Bibliából hosszabban írtunk, mint a hitéről, sőt a hitére – miután az említésre sem kerül a leírásban –  csak következtetni tudunk az idézett sorokból. Felvetődhet ezek után, hogy melyik a fontosabb, melyiknek van nagyobb jelentősége, melyik esik nagyobb súllyal a latba majd egy ember életének elbírálásánál a Mindenható Isten előtt. Mi számít jobban egy ember életében, a hit vagy a cselekedetek? Hit által, vagy cselekedetek által üdvözül-e valaki?

Az Újszövetség egyértelműen azt tanítja, hogy a hit a fontosabb, hitből igazul meg az ember, nem pedig cselekedeteiből. A római levélben határozott kijelentést találunk erre: 

„… az ember hit által igazul meg…” (Róm 3, 28)

„… Dávid is boldognak mondja azt az embert, a kinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedetek nélkül. Boldogok, a kiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és a kiknek elfedeztettek az ő bűneik. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” (Róm 4, 6-8) 

Ha csak a fentieket vesszük is figyelembe, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a hit üdvösség kérdése, a hit a bűnbocsánatnak és az újjászületésnek az alapja. Az Istenbe vetett hit nélkül senki nem igazulhat meg, senki nem lehet „boldog”, senki nem nyerheti el az örök életet. A Mindenható Isten szemében az az elsődleges, hogy hiszünk-e, bízunk-e Őbenne, alá merjük-e rendelni életünket az Ő óvó és szeretetteljes gondoskodásának. Az Újszövetségben ez a bizalom akkor kedves Isten előtt, ha ez az Ő Fiába, az Úr Jézus Krisztusba vetett hitben nyilvánul meg. Bíznunk kell tehát Jézus Krisztus váltságművében, egészen a Neki való teljes odaadásig.

Amíg egy ember magassága, testsúlya jól mérhető, addig öröme, bánatának mélysége, fájdalma viszont nem mérhető egzaktul, mérőszámokkal meghatározhatóan. Ez utóbbiakat legfeljebb jelezni tudja, kifejezésre tudja juttatni. Örömében ugrándozhat, nevethet, sírhat egy ember, esetleg a nyakába ugorhat valakinek. Bánatának, fájdalmának is hangot tud adni mindenki, tehát érzelmeit ki tudja mutatni, illetve azok jól felismerhetően láthatóvá válnak rajta. Ilyen a hit is. Nem mérhető, de a belőle fakadó cselekedetekből érzékelhető, kimutatható, látható. A hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. Ezeket a bizonyítékokat látta és jegyezte fel a Szentlélek, és ezekről a külső bizonyítékokról kaptunk képet, amikor olvastunk Noéról, Ábrahámról, Sáráról, Mózesról, Dávidról és a többiekről, az Újszövetségben az apostolokról, s ha most íródna a Biblia, bizonyára sok ehhez hasonló külső bizonyítékot jegyezne fel a Szentlélek esetleg rólad vagy másokról.

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

Folytatás holnap