A Szentlélek (Szent Szellem)...2.

Jézus Krisztus az Istennek Lelkét látta amint galamb formájában Őreá száll. (Mt 3, 1-16) Később így szól: „… az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem,…” (Luk 4, 18) Pál az élet lelke-ként szól a Szentlélekről (Róm 8, 2), és azt írja, hogy e lélek Krisztus Lelke (Róm 8, 9), egyben Annak a Lelke, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból (Róm 8, 11), de a fiúság Lelke is. (Róm 8, 15) „… megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével” – olvashatjuk az efézusiakhoz küldött páli levélben. (Ef 1, 13) A Zsidókhoz írt levélben a levélíró a Szentlélekről, mint kegyelem Lelkéről ír. (Zsid 10, 29) Péter apostol a dicsőségnek és az Istennek Lelkéről ír, amit káromolnak azok, akik „… Krisztus nevéért gyaláznak titeket;…” (1 Pét 4, 14) János úgy fogalmaz, hogy Isten „… a maga Lelkéből adott minékünk.” (1 Ján 4, 13)

A Szentlélek ugyanolyan élő személy, mint az Atya és mint a jelenleg szintén lélekként (szellemként) élő Úr Jézus Krisztus. Szentháromságként ismerjük Őket, bár ez a szó a Bibliában sehol nem szerepel. Ők hárman egyek, akkor is, ha ezt korlátozott képességeinkkel, anyagi szemléletű racionális gondolkodásunkkal aligha tudjuk felfogni. „Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy.” (1 Jn 5, 7) Ők a Teremtő Isten. A héberül írott szövegben, az Isten szó helyén az Elohim szó áll, ami azt jelenti: Istenek. Ennek a szónak nincs is egyes száma a héberben. A teremtést tehát az Istenek végezték. Hármukat Jézus Krisztus is együtt említi, amikor a tanítvánnyá tételről és a megkeresztelkedésről szól: „… tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” (Mt 28, 19) Ha egységüket valóságszerűen felfogni nem is tudjuk, megfigyelhetjük a köztük fennálló páratlan szeretetkapcsolatot. Az Atya, az Úr Jézus Krisztus és a Szentlélek egymásra mutatását, egymás nagysága iránti elfogultságát! Amikor Jézus Krisztus a földön járt, állandóan az Atyáról beszélt, magasztalva, dicsőítve személyét, hatalmát, irgalmát. Szolgálata végén a Szentlélekről szólva kiemelte annak nagyszerűségét, sőt egyenesen azt mondta, hogy jobb ha ő maga elmegy, mert így tud eljönni a Szentlélek, és ha eljön, csodálatos módon vezeti majd a tanítványokat, kijelenti számukra még az elkövetkező dolgokat is, megtanítja őket mindenre. Amikor pedig eljött a Szentlélek, mindenkor az Úr Jézus Krisztust dicsőítette és dicsőíti ma is, bizonyságot téve arról, hogy milyen hatalmas az Úr, hogy Ő volt az Isten Báránya, Ő adta az életét értünk, Őbenne higgyünk, Őhozzá imádkozzunk. Eközben az Atya megdicsőítette Jézus Krisztust, és egy hatalmas névvel ajándékozta meg, valamint a kereszthalál elszenvedéséért átadta részére a menny és a föld feletti teljes hatalmat.

A Szentlélek Istent a Biblia, élő személyként mutatja be. Összefoglalva az eddigieket: azt írja, hogy minden újonnan született emberben benne lakik (Jn 14, 17), tanít és eszünkbe juttatja Jézus Krisztus beszédeit (Jn 14, 26), az Úr Jézus Krisztusról tesz bizonyságot (Jn 15, 26) igyekszik meggyőzni a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről (Jn  16, 8), elvezet a teljes igazságra (a tökéletes megigazulásra, megszentelődésre), hall és szól, és az eljövendő dolgokat is kijelenti (Jn 16, 13), mindenkor az Úr Jézus Krisztust dicsőíti (Jn 16, 14). Ezeket a tulajdonságait már megismertük. Nézzük meg a többit is!

Kijelentéseket tesz, cselekedetekre indít (Luk 2, 26-27), bizonyos dolgok tetszenek neki (Apcsel 15, 28), gondolata van (élet és békesség) (Róm 8, 6), az Isten szerint esedezik kimondhatatlan fohászkodásokkal a szentekért (Róm 8, 26-27), van szeretete (Róm 15, 30), mindent megvizsgál (1 Kor 2, 10), ajándékokat osztogat, van akarata (1 Kor 12, 11), megelevenít (2. Kor 3, 6), közösségben él velünk (2. Kor 13, 13), és nem utolsó sorban a Gyülekezettel együtt megtérésre hívogat (Jel 22, 17).

Úgy bánhatunk Vele, mint személlyel: káromolhatjuk (Mt 12, 31), hazudhatunk Neki és kísérthetjük (Apcsel 5, 3-4, és 9), ellene állhatunk (Apcsel 7, 51), megszomoríthatjuk (Ef 4, 30).

Bevezető Igénkben azt írtuk, hogy Jézus Krisztus a mennybemenetele előtt megparancsolta tanítványainak, hogy maradjanak Jeruzsálemben, mert „… Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva.” A megígért Szentlélek a mennybemenetelt követő tizedik napon töltetett ki.

„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok. Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni… Álmélkodnak vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: Vajjon mi akar ez lennie? Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg. Péter azonban előállván a tizenegygyel, felemelé szavát, és szóla nékik: Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédimet!”(Apcsel 2, 1-6, és 12-14) 

Folytatás holnap

A Szentlélek (Szent Szellem)...1.

Minden keresztény tudja, hogy amikor megtért, azaz felismerte bűneit, azokat bűnbánó szívvel megvallotta az Úr Jézus Krisztusnak, és az Ő nevére víz alá merítkezéssel megkeresztelkedett, az Úr Jézus Krisztus betöltötte azaz megkeresztelte őt a Szentlélekkel. E keresztség (Szentlélekbe való bemerítés) által isteni erő birtokába jutott. Az Apostolok cselekedetei-ben Lukács evangélista lejegyezte, mit mondott apostolainak Jézus Krisztus a mennybemenetelét megelőző utolsó találkozásuk alkalmával a Szentlélekkel kapcsolatban:

”És velök összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Apcsel 1, 4-8) 

„… vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok:” – olvashattuk a fenti Igében. Maga Jézus Krisztus is a Léleknek erejével ment el Galileába (Luk 4, 14). Pál apostolnak a Timóteushoz írott második levelében is olvashatunk úgy a Szentlélekről, mint az erő Lelkéről. (2. Tim 1, 7) Miután Jézus Krisztus mondja: 

„… Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még a ki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de a ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.” (Mt 12, 31-32) 

Helyénvalónak találjuk, hogy mélyebben megismerjük mindazt, amit a Szentlélekről tanít a Biblia. Lapozzunk a János evangéliumához, ahol Jézus Krisztus először beszél tanítványainak átfogóan a Szentlélekről!

”Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” (Jn 14, 15-17)

„Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” (Jn 14, 16) 

”Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” (Jn 15, 26)

„… én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem; És igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett… De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (Jn 16, 7-11, és 13-14) 

Jézus Krisztus azt ígérte tanítványainak, hogy amikor Ő elmegy e világból, kéri majd az Atyát, hogy saját maga helyett „… más vígasztalót” adjon számukra. Olyat „… hogy veletek maradjon mindörökké”. Azt mondja Jézus Krisztus, hogy ez az Igazság Lelke lesz, „…a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad”. Miután mi az „igazság” szót ennél az Igehelynél „megigazulás”-nak fordítottuk, jól érthető, hogy a világi ember (megtérése előtt) a Megigazulás Lelkét képtelen befogadni, nem látja és nem is ismeri, hiszen nincs közössége Vele. De ti – mondja Jézus a tanítványoknak – nagyon jól ismeritek majd, hiszen amikor megkapjátok, bennetek fog élni mindörökké.

Jézus Krisztus azt is elmagyarázza, hogy a „vígasztaló”, a Megigazulás Lelke, maga a Szentlélek, Akit az Atya küld majd el a Fia nevében. Akik befogadják azokat mindenre megtanítja, sőt mindenkor eszükbe juttatja majd Jézus Krisztus beszédeit. „… mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.”

A 14. rész 16. versében írottak és a 15. rész. 26. versében írottak ellentétben vannak egymással. Az utóbbi versben azt mondja Jézus Krisztus, hogy a Vígasztalót, a Megigazulás Lelkét, Aki az Atyától származik, Ő maga küldi el, hogy bizonyságot tegyen majd Őróla, míg az előzőleg írott versben azt olvashattuk, hogy a Megigazulás Lelkét az Atya küldi el Jézus Krisztus nevében. Természetesen az ellentmondás csak látszólagos, hiszen tudjuk, hogy Jézus Krisztus számtalanszor kijelentette, hogy ami az Atyáé, az az Övé is, és különben is „Én és az Atya egy vagyunk.” – mondta Jézus Krisztus. (Jn 10, 30) Mielőtt elvesznénk a kisebb részletekben, emeljük ki az olvasott Ige lényegét, miszerint a Szentlélek küldetésének egyik fontos feladata az lesz majd, hogy bizonyságot tegyen az Úr Jézus Krisztusról. „… a Lélek az, a mely bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság. (1 Jn 5, 6)

Urunk azt is elmagyarázta a tanítványoknak, hogy örülniük kell annak, hogy Ő elmegy, mert csak így tudja elküldeni a Vígasztalót. És ha eljön a Vigasztaló, miután lélek, az egész világon tudja majd végezni bizonyságtevő munkáját, illetve az egész világot igyekszik majd meggyőzni arról, hogy az emberek bűnben élnek ha nem hisznek az Úr Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadottként az Atyánál van, illetve igyekszik majd meggyőzni a világot arról, hogy Sátán már megítéltetett, tehát a vele való közösség végzetes. És ha eljön „… az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” (Minden „igazságra” helyett, teljes „igazságra”, lásd új ford. Biblia.) A fentebb már  említett fordítás szerint: a Megigazulás Lelke, majd elvezérel titeket a teljes, tökéletes megigazulásra, (a tökéletes megszentelődésre). Ha eljön a Szentlélek kijelenti nektek az eljövendő dolgokat is – mondta Jézus Krisztus. (Ezáltal a tanítványok esetenként prófétikusan előre láthatják majd az Isten üdvtervének bekövetkező eseményeit.) Nagyon fontos még ebben az Igeszakaszban, hogy a Szentlélek mindenkor az Úr Jézus Krisztust fogja dicsőíteni. Így olvashattuk: „Az engem dicsőít majd,…” Ha valahol nem az Úr Jézust dicsőítik, akkor ott nem a Szentlélek munkálkodik.

A Szentlélek tehát a Vígasztaló, az Igazság (Megigazulás) Lelke, aki az Atyától származik, de egyben Ő maga a megtartó erő, az Erő Lelke is. (A „Vígasztaló” az új ford. Bibliában: „Pártfogó”.) Lássuk ezek után, hogy a Szentlélekre vonatkozóan milyen egyéb nevekkel, vagy kifejezésekkel találkozhatunk még a Bibliában!

Folytatás holnap

Keresztelő János küldetése...3.

Lukács evangélista beazonosítva az esemény időpontját, egy János nevű zsidó férfiról tudósít, akit Isten választott ki arra, hogy a bűnök bocsánatára egy eddig ismeretlen, új módszert vezessen be. János tanítása szerint az embernek – szakítva az eddigi hagyományokkal – többé nem kell a bűneiért egy ártatlan állatot feláldoznia, helyette elegendő, ha megtéréskor vízben megkeresztelkedik. Ez azt jelenti, hogy a bűneit felismerő és bűnbánattal megvalló embernek egy rövid időre a víz alá kell merülnie. Míg a papoknak csupán kezüket, lábukat kellett vétkeik miatt megmosni, János a bemerítkezéssel az egész test bűnöktől való megtisztítását írta elő a bűnös ember számára. Miután János a szertartásnál személyesen is segédkezett, a nép Bemerítő János néven ismerte őt. (A magyar fordításban Keresztelő Jánosként ismerjük.)

János a vízbe való bemerítést (a vízben való keresztelkedést) követően elvárta, hogy a megtértek gondolkodásmódja, élete, életvitele gyökeresen és maradandóan megváltozzék. „Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket,…” – olvashattuk. „… minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.” A sokaság megkérdezte tőle: „Mit cselekedjünk tehát?… A kinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és a kinek van eledele, hasonlókép cselekedjék.” A vámszedőket a vámok igazságos beszedésére, a katonákat a jogosságra, szelídségre, mértékletességre biztatta.

Ezzel az Izrael szerte és a szórványokban (diaszpórában) is elterjedt keresztelkedéssel találkozott Pál Efézusban is, harmadik missziós körútja alkalmával. Mint tudjuk, elmagyarázta nekik, hogy „… János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…”

János tehát az alámerítkezéssel történő megtérést, megigazulást hirdette népének. Azt ígérte, hogy bemerítkezéssel, vízkeresztséggel bárki lemoshatja addigi bűneit, megtisztulhat. János ezzel a tanításával egy hatalmas változást hirdetett meg. Mintegy ezerötszáz év óta a zsidó ember kizárólag úgy nyerhette el a bűnbocsánatot, hogy a bűneiért – mint tudjuk –állatáldozatot kellett bemutatnia, azaz életért életet kellett adni. Mostantól viszont elég, ha megtérésül vízben megkeresztelkedik. Nem az áldozati törvények nyílt áthágására való felszólítás ez? Nem. Az eddigiektől eltérő új tanítás magától Istentől jött. Olvashattuk, hogy az Úr küldte Jánost a Jordánhoz, hogy hirdesse a bűnök bocsánatára a megtérés keresztségét. „… lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára;” De János megmondta azt is a sokaságnak, hogy jön valaki, aki küldetésében őtőle sokkal nagyobb és „… az majd keresztel titeket Szent Lélekkel.”

Az állatáldozat bemutatása árán megtisztult zsidó ember bűntelensége gyakran nem sokáig tartott. Talán már órákon belül újra vétkezett, hiszen akaratereje többnyire kevés volt ahhoz, hogy ellen tudjon állni az újabb bűnöknek. És ha a bűnei bocsánatára a János keresztségével keresztelkedett meg, tartósan tiszta maradt-e? Teremhet-e megtéréséhez illő gyümölcsöt? Tud-e ezentúl uralkodni magán a vámszedő, vagy a katona? Lesz-e ereje legyőzni kapzsi vágyait? Nem ugyanott tartunk-e, mint az állatáldozatok bemutatása után? De igen.

Ha a vízben való megkeresztelés vízbe való bemerítést jelent, akkor a Szentlélekkel való keresztelés Szentlélekbe való bemerítést jelent. János elmondta, hogy hamarosan jön valaki, és „… az majd keresztel titeket Szent Lélekkel”, az majd bemerít titeket a Szentlélekbe. Telve lehettek Szentlélekkel. Erőt kaptok, hogy többé ne vétkezzetek!

„Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!… És bizonyságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot; és megnyugovék ő rajta. És én nem ismertem őt; de a ki elkülde engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondá nékem: A kire látod a Lelket leszállani és rajta megnyugodni, az az, a ki keresztel Szent Lélekkel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia.” (Jn 1, 29, 32-34)

Mint láttuk, Mózes óta minden emberért legalább egy bárányt (vagy kecskét) kellett megölni, annak kellett halálával elhordoznia a vétkes bűneit. Látva Isten, hogy egy egyszerű áldozati bárány halálával csak időlegesen tisztul meg a lelkiismeretében és akaratában meggyengült ember, ezért úgy döntött, hogy majd Ő ad egy olyan különleges áldozati bárányt, amely a világ bűneit hordozva mindenkié, és megölése után olyan erő árad majd Belőle, hogy attól a megtért ember örökre tiszta tud maradni. „Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” – mutatott rá a názáreti Jézusra Keresztelő János. Ő az, „… a ki keresztel Szent Lélekkel.” És ma már tudjuk, hogy Jézus Krisztus az a Bárány, aki adta az életét a bűnökért, „… a ki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra,…” (Apcsel 2, 23) Neki kellett meghalnia, hogy mi tiszták lehessünk egyszer és mindenkorra. Mert megtérésünkkor Ő a Szentlélekkel keresztel meg minket. Ezáltal erőt kapunk a bűn elleni harcban, egyben tudunk Istennek tetsző, megtéréshez illő gyümölcsöket is teremni.

János idejében változott tehát Isten üdvterve. Úgyis mondhatnánk, hogy az ő idejében léptünk át az Ószövetségből az Újszövetségbe. Megjelenésével és munkálkodásával egy átmenetet képviselt a két szövetség között. Az Újszövetségben megmaradt a bűn felismerésének és annak bűnbánattal történő megvallásának szükségessége, viszont a bűnöket a továbbiakban már nem általában Istennek, hanem az Úr Jézus Krisztusnak kell megvallani. Megmaradt a bűnért való áldozat, csak másként. Már nem egy ártatlan állatra kell a bűnöket ráhelyezni, hanem Isten Bárányára, mert Ő az áldozat. Megmaradt az elv, hogy vér nélkül nincs bűnbocsánat, csak másként. Állat vére helyett, Isten Fiának a vére folyt. Újként bejött a vízbe való bemerítkezés, amely János idején a bűnök bocsánatát, lemosását jelentette. Ezzel János előkészítette az Úr Jézus nevére történő bemerítkezést, amikor már nem csupán megtisztul a test a bűnöktől, hanem meg is hal a test a bűn számára. A bűntől megtisztított, megüresedett ember így már alkalmas arra, hogy befogadhassa az Úr Lelkét, tehát Jézus be tudja őt tölteni a Szentlélekkel. A vízből már egy Istentől született új ember, úgynevezett újjászületett ember lép ki. Megmaradt az üdvösség lehetősége is, csak másként. Amíg régen a zsidó embernek üdvössége érdekében be kellett tartani Isten valamennyi törvényét, most az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel vízben megkeresztelkedett ember örökre megigazult és elnyerte az üdvösséget. Gyökeres változás viszont, hogy az Újszövetségben a pogány népekre is kiterjesztette Isten az irgalmát, a pogányok is üdvözülhetnek, mert Isten Fia nemcsak a zsidók bűneiért halt meg Bárányként, hanem a világ bűneiért. Ezeket készítette elő Keresztelő János.

A Szentlélek így szólt Jánosról még születése előtt: „Mert nagy lészen az Úr előtt,… Izrael fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz… Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével,… hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.” (Luk 1, 15-17)

Reméljük, te is ehhez a tökéletes néphez tartozol már!

Keresztelő János küldetése...2.

Az Ószövetségi ember részére a bűnök megbocsátása, tehát a bűnös ember megtisztulása érdekében a következő rendelkezést adta Isten. Tudni kell, hogy ha valaki szándékosan követett el bűnt, azt ki kellett írtani a nép közül (4. Móz 15, 30-31), tehát csak a véletlenül elkövetett bűnök megbocsátására volt hajlandó Isten.

„Ha… a föld népe közül vétkezik valaki tévedésből, mivelhogy az Úrnak valamelyik parancsolatja ellen olyat cselekeszik, a mit nem kellett volna cselekedni, és bűnössé lesz; Ha tudtára esik néki az ő bűne, a melyet elkövetett: vigyen áldozatul az ő bűnéért, a melyet elkövetett, egy ép nőstény kecskét. És tegye a kezét a bűnért való áldozat fejére, és ölje meg a bűnért való áldozatot az egészen égőáldozat helyén… és megbocsáttatik annak. Ha pedig bárányt visz az ő bűnért való áldozatául, nőstényt és épet vigyen. És tegye a kezét annak a bűnért való áldozatnak fejére, és ölje meg azt bűnért való áldozatul azon a helyen, a hol megölik az egészen égőáldozatot… és megbocsáttatik néki.” (3. Móz 4, 27-29, és 31-33, és 35)

Ez a törvény az egyszerű, „hétköznapi” zsidó emberekhez szólt, a papok megtisztulására más rendelkezés vonatkozott. Igénk szerint a véletlenül bűnbeesett embernek el kellett mennie a szent sátor (később a jeruzsálemi templom) udvarába, és szívből fakadó bűnbánattal bűnei bocsánatát kérve, kezét az áldozatul vitt jószág fejére kellett tennie, ezzel az áldozatra helyezte bűneit. Ezután a pap megölte a bűnössé lett állatot. Az állattal együtt a ráhelyezett bűnök is megsemmisültek, az állatot áldozó ember bűnei pedig megbocsáttattak, örökre eltűntek, az ember megtisztult, megigazult Isten előtt. A bűnös ember helyett tehát az ártatlan, de bűnössé vált állatnak kellett elhordoznia az ember által elkövetett bűnök büntetését.

Nézzünk most bele a részletekbe! A bűnbocsánat megszerzéséhez az embernek először is fel kellett ismernie, vagy felhívták mások a figyelmét, hogy bűnös. Állatállományából (veszteségként) ki kellett vennie egy hibátlan jószágot, kecskét vagy bárányt. Ezt maga mellett vezetve, vagy kocsiján, esetleg ahhoz kötve, mindenki szeme láttára, lakóhelyéről el kellett vinnie a kijelölt áldozati helyre. Útközben számolnia kellett az emberek kérdéseivel, megjegyzéseivel, élcelődéseivel. Az áldozati helyen meg kellett beszélnie a pappal, hogy miért jött, mikor kerül sorra. Addig kívül kellett várakoznia. Amikor az áldozati oltárhoz kötözték az ártatlan állatot, nyilván ő is részt vett ebben. Kezét az állat fején tartva végig kellett néznie a helyette bűnhődő szép és egészséges jószág levágását, szenvedő vonaglását, haláltusáját, hallgatni a félelemtől és fájdalomtól üvöltő állat hangját. Tudni kell például a bárányról, hogy levágását megérzi, már megkötözésekor hangosan sír, folyik a könnye is. Isten részéről elvárás lehetett, hogy a bűneitől megszabadult ember, mint fentebb már írtuk, megindul Teremtője azon nagylelkűségén, hogy őt visszafogadta, illetve megindul az ártatlan áldozat szenvedésén. Mindezek – jó eséllyel – úgy hatnak majd érzelmeire, lelkiismeretére, hogy mindinkább kerüli a további bűnbeesést és igyekszik megigazult maradni.

A törvény külön rendelkezett a papok vétkeinek, tisztátalanságainak Isten részéről való eltörléséről. Részükre Isten bizonyos liturgikus tisztulási eljárásokat, mosakodásokat írt elő. Áron főpapnak és fiainak például egy külön e célra készített rézmedencében kellett a kezüket és lábukat megmosniuk, mielőtt a kijelentés sátrába beléptek volna. (5. Móz 30, 17-21)

„Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes,… Annás és Kajafás főpapsága alatt, lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára;” (Luk 3, 1-3)

„Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket,… Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik. És megkérdé őt a sokaság, mondván: Mit cselekedjünk tehát? Ő pedig felelvén, monda nékik: A kinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és a kinek van eledele, hasonlókép cselekedjék. És eljövének a vámszedők is, hogy megkeresztelkedjenek, és mondának néki: Mester, mit cselekedjünk? Ő pedig monda nékik: Semmi többet ne követeljetek, mint a mi előtökbe rendeltetett. És megkérdék őt a vitézek is, mondván: Hát mi mit cselekedjünk? És monda nékik: Senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok; és elégedjetek meg zsoldotokkal. Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus; Felele János mindeneknek, mondván: Én ugyan keresztellek titeket vízzel; de eljő, a ki nálamnál erősebb, a kinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és tűzzel: Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Luk 3, 8-17) 

Folytatás holnap

Keresztelő János küldetése...1.

Az Apostolok cselekedetei-ben Pál apostol harmadik missziós körútjáról olvastunk, amikor az alábbi Igékre lettünk figyelmesek:

„Lőn pedig… hogy Pál, eljárván a felsőbb tartományokat, Efézusba érkezék: és mikor némely tanítványokra talált, Monda nékik: Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek? Azok pedig mondának néki: Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek. És monda nékik: Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére. Monda pedig Pál: János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…” (Apcsel 19, 1-6) 

Miután Pál az efézusi tanítványok körében azt tapasztalta, hogy még nem töltekeztek be Szentlélekkel, nem kapták meg a Szentlélek ajándékát, vagy úgy is írhatnánk, hogy még nem részesültek a Szentlélek keresztségében, az alábbi kérdést intézte hozzájuk: "Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére.” A kérdés és a válasz is érthetőbb, ha egy másik bibliafordítást nézünk meg. „… hogyan keresztelkedtetek meg? A János keresztségével – válaszolták ezek.” (Új ford. Biblia)

Pál elmagyarázta nekik, hogy „… János megtérésnek keresztségével keresztelt”, de már ő is megmondta, hogy abban higgyenek, aki ő utána jön. Az „igazi” keresztség majd az lesz, ha Jézus Krisztusban hisznek és az Ő nevére keresztelkednek meg, mert akkor betölti őket a Jézus Krisztus által megígért Szentlélek. Kevesek kiváltsága volt addig, hogy betöltekezhettek Szentlélekkel. Csak Isten emberei, a próféták, egyes királyok kaphattak eddig a Lélekből, és ezáltal ők igaznak minősültek Isten előtt, sőt némelyikük hatalmas erővel, csodatévő erővel, látnoki képességekkel is rendelkezett. „Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…”.

A vallásos zsidó ember, – és ebben az időben még szinte kivétel nélkül vallásosak voltak a zsidó emberek – félt Istentől, és tudta, hogy az Isten törvényei ellen elkövetett bűnei miatt van félni valója. Mert amennyiben a törvények ellen vétett, Isten ellen vétett. Azt is tudta, hogy a bűnös ember nem állhat meg Isten előtt, sem életében, sem halála után. Amikor Simon Péter egy egész éjszakán át eredmény nélkül halászott, Jézus Krisztus kérésére társaival újra vízre szállt. Megdöbbenésükre most annyi halat fogtak, hogy szinte szakadoztak a hálóik.

„Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, a kik ő vele valának, a halfogás miatt, a melyet fogtak; Hasonlóképen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, a kik Simonnak társai valának.” (Luk 5, 8-10) 

A szinte hihetetlen mennyiségű hal láttán a halászemberek úgy gondolták, hogy csak Isten cselekedhet velük ilyen csodát, tehát Isten előtt állnak. Meg nem bocsátott bűneikkel.

Egy zsidó ember mielőtt meghalt, különösen igyekezett megvallani bűneit Istennek, és azokért bocsánatot kérni, hogy ne azokkal együtt kelljen Isten előtt megjelennie. Nem történt ez másképp egy halálraítélt esetében sem. A keresztrefeszített ember bűneit sorolva utolsó leheletéig könyörgött Atyái Istenéhez, küzdve a bűnbocsánatért. Az igaznak erre nem volt szüksége. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus bűn nélküli volt. Ezt olvashattuk Róla és a kivégzését levezénylő századosról a Lukács evangéliumában:

”És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala. Látván pedig a százados, a mi történt, dicsőíté az Istent, mondván: Bizony ez ember igaz vala.” (Luk 23, 46-47)

A bűn egy szakadékhoz hasonlítható, amely a bűnös embert elválasztja a Teremtő Istentől. Tekintettel arra, hogy ez az állapot Isten számára sem jó, mert szereti és szánja megtévedt, vagy Sátán által megtévesztett teremtményeit, gondoskodott arról, hogy a bűnös ember visszatalálhasson Őhozzá. Ha legalább sikerülne az embernek felismernie bűneit, akkor már egy lépéssel közelebb kerülhetne Istenéhez. Adott hát a Teremtő Isten olyan törvényeket a zsidó emberek számára, amelyek egyértelműen kijelentették, hogy Istenük mit tart bűnnek, így nyilvánvalóvá válhatott, hogy cselekedeteik, vagy gondolataik mennyiben térnek el Isten erkölcsi elvárásaitól, azokkal bűnt követnek-e el, avagy nem.

Isten abból tudja, hogy az ember felismerte a bűneit, ha teremtménye megvallja, felsorolja azokat Neki. Az embernek nem azért kell megvallania a bűneit, mintha Isten nem ismerné azokat, hanem azért, mert Teremtője éppen arra kíváncsi, hogy az ember tisztában van-e azzal, hogy mit vétett, tudja-e miben bűnös, mit tett olyat, amivel szembekerült Istenével. Egy Nóbel-díjas zsidó írótól hallottuk a közelmúltban, hogy amikor a bűnbeesés után Isten„Szólítá az embert és monda néki: Hol vagy?” (1 Móz 3, 9), akkor a Teremtő Isten, mint Mindenható természetesen tudta, hogy hol van Ádám, inkább az érdekelte, hogy vajon Ádám tudja-e, hogy hol van. Hogy hol van Istenhez képest? Tisztában van-e vele? Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, ha az ember felismerte bűneit, és azokat megbánva megvallja, biztos lehet abban, hogy szerető Istene megbocsátott neki (hisz maga Isten is várta, hogy megbocsáthasson). A bűneitől megszabadult embernek, Isten nagylelkűségén elgondolkodva, jó esélye van a továbbiakban arra, hogy ugyanazokat a bűnöket még egyszer ne kövesse el, illetve többé egyáltalán ne vétkezzen, és így Isten előtt igaz lehessen.

Folytatás holnap

Kikről mondta ezt Jézus Krisztus?...4.

A HARMADIK kérdés így hangzott: „… és (micsoda jele lesz) a világ végének?” Tudjuk, hogy a nagy nyomorúság végén az Úr Jézus Krisztus nagy hatalommal és dicsőségben visszajön a földre. Dicsőséges visszajövetelét követően, miután az ellenség támadása alól felszabadította Izráelt, elpusztította a Fenevadat és a Hamis prófétát, 1000 évre megkötöztette Sátánt, egy különleges eseményre kerül sor. Ezzel az eseménnyel, egy Általa meghozott népek feletti ítélettel zárul le ez a világkorszak.

„Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” (Mt 25, 31-34)

„Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25, 41)

Az ítélet felettébb szigorú. Élet, vagy halál. Valaki vagy bemehet az Úr Jézus Krisztus Békebirodalmába, vagy az örök tűzre kerül, mint a Fenevad és a Hamis próféta. Akik az örök tűzre jutnak azok már az ezeréves Békebirodalom utáni, nagy fehér királyi szék előtti végítéletnél sem lesznek jelen, ők már itt elnyerik méltó büntetésüket. Tetteik, az Úr Jézus Krisztus szemében annyira súlyosak, hogy közvetlenül és soron kívül a kárhozatba jutnak.

Vegyük észre azt is, hogy a „népek” lettek az Úrként visszatért Jézus Krisztus elé az ítéletre felsorakoztatva, azaz a pogány népek. (A zsidók, Jézus test szerinti rokonai, úgynevezett „atyámfiai” nem.) Szellemi látásunk szerint azok a pogány népek kerülnek itt (mind) megítélésre, akik a Fenevad időszakában belekeveredtek az Izráel és a keresztyének elleni háborúskodásba.

Nézzük hát, kik állnak az Úr jobb oldalán (juhok), azaz kik mehetnek be a Békebirodalomba! Lássuk, kikről beszélt itt Jézus Krisztus! Itt állnak azok a pogányok, akik ebben a nehéz és nyomorúságos időszakban megtértek és újjászülettek, vállalva még annak a kockázatát is, hogy hitükért esetleg az életükkel fizetnek majd. Ők az igazak, „… én Atyámnak áldottai…” – fordul feléjük az Úr Jézus Krisztus az ítélkezéskor. „… örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” Ők nemcsak az üldöztetéseket élték túl, de túlélték mindazokat az égi csapásokat is, amelyeket az Úr Jézus Krisztus szabadított rá a földre. Saját megpróbáltatásaik mellett még arra is futotta erejükből, hogy segítsék a 144000 elpecsételtet és a szintén újjászületett zsidó hittestvéreiket is.

„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”(Mt 25, 35-40)

Nézzük hát, kik állnak az Úr bal oldalán (kecskék), azaz kik nem mehetnek be a Békebirodalomba! Az ő osztályrészük a kárhozat. Lássuk, kikről beszélt itt Jézus Krisztus! Itt állnak a felsorakoztatott pogányok közül azok, akik ebben a nehéz és nyomorúságos időszakban nem tértek meg, mert nem hallgattak a 144000 elpecsételtre, de nem hallgattak a munkálkodásuk következtében megtért zsidó és pogány keresztyénekre sem, sőt a Fenevaddal együtt mindvégig a mennyek Istenét káromolták, még a földet ítéletként sújtó csapások miatt is. (Jel 16, 9, 11, 21) Hogyan olvastuk? „Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25, 41)

„Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem. Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25, 42-46) 

Ha alaposabban tanulmányozzuk ezt az utoljára idézett Igét, észre kell vennünk, hogy az Úr bal oldalán állók kissé értetlenül fogadják az Úr Jézus Krisztus szavait, amikor sorolja az ellenük szóló vádat. „Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” Azonnal felelnek: „… Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked?” Mondj egy példát – folytathatnák – mikor nem szolgáltunk neked!? Mi mindvégig támogattuk az Úr nevében azokat, akiket sújtottak a természeti csapások, pénzzel is támogattuk a szegényeket, az éhezőket, gyűjtést rendeztünk és ruhacsomagokat állítottunk össze részükre, befogadtuk a hajléktalanokat, mit tehettünk volna az Úr nevében még többet, mit nem tettünk meg? Felel nekik az Úr Jézus Krisztus: „Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.” Jót tettetek, jót tettetek, jók voltatok, soroljátok. De közben besúgtátok, feladtátok az enyéimet, zsidókat és pogányokat egyaránt, hagytátok üldözni őket, szánakozás nélkül segédkeztetek elfogásukban, összegyűjtésükben. Elnéztétek szenvedésüket, kínzásukat, kivégzésüket, sőt segédkeztetek is ebben. Úgy tettetek, mintha nem láttatok és nem hallottatok volna semmit. Pedig tudjátok meg, hogy ők valamennyien az „… én Atyámnak áldottai…”, vagy zsidó testvéreim voltak. Ti pedig gonoszak voltatok velük.  „… Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre,…” (Mt 7, 21-23) Kik voltak tehát az Úr Jézus Krisztus baloldalán állók? Ők voltak azok, aki istentelenségük mellett azzal tetézték be gonoszságukat, hogy szemet hunytak a nagy nyomorúság alatti irgalmatlan keresztyénüldözés felett, vagy éppen segédkeztek, aktívan részt is vettek abban.

Reméljük segítségedre voltunk ezzel a tanításunkkal, érthetőbb és áttekinthetőbb lett, hogy kikről szólt Jézus Krisztus ebben az Olajfák hegyén elmondott beszédében. A Békebirodalomról szóló, egyik kedves Igénkkel köszönünk el most tőled.

"Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok; És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde.” (Ézs 2, 2-3)

Kikről mondta ezt Jézus Krisztus?...3.

„Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, a kit az ő ura gondviselővé tőn az ő házanépén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt? Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; És az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene: Megjő annak a szolgának az ura, a mely napon nem várja és a mely órában nem gondolja, És ketté vágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 24, 45-51)

Jézus Krisztus azt is mondta a tanítványoknak, hogy:

„Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, a kik elővevén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Öt pedig közülök eszes vala, és öt bolond. A kik bolondok valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat; Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben. Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának. Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe! Akkor felkelének mind azok a szűzek, és elkészíték az ő lámpásaikat.” (Mt 25, 1-7) 

Válaszolt Jézus Krisztus a tanítványok kérdésére? Emlékszünk még hogyan szólt a kérdés pontosan? „… és micsoda jele lesz a te eljövetelednek?…” De mennyire, hogy válaszolt! Elmondta, hogy abból tudhatjuk meg, hogy Ő nemsokára eljön, hogy:

éhínségek, döghalálok járványok, földrengések lesznek „mindenfelé”. Tehát ezek az események a vég felé haladva, mintegy jelként, egyidőben jelennek meg, mind nagyobb intenzitással és fokozódó gyakorisággal. (Napjainkban.)

az emberek esznek, isznak, házasodnak, férjhez mennek, élik hétköznapi életüket, mint Noé napjaiban. „És nem vesznek vala észre semmit,…” Amíg Noé a bárka építésével foglalkozott, nyilván elmondta az embereknek, hogy miért építi azt, addig az újjászületett keresztyének Isten országa építésén fáradoznak folyamatosan megtérésre hívogatva az embereket. „És nem vesznek vala észre semmit,…” Az Istenhittől való tömeges elszakadást, az Isten dolgai iránt való érdeklődés teljes hiányát adja meg tehát eljövetelének másik jeléül Jézus Krisztus. Lukács evangéliumában (Luk 18, 8) ezt kérdezi: „… az embernek Fia mikor eljő,… talál-é hitet e földön?” (Napjainkban.)

újabb jel: a hívők elbizonytalanodnak, miután késik az Uruk. Lassanként felhagynak a világtól való elfordulásukkal, visszaaraszolnak a hitetlenek szokásaihoz. Még rosszabb, hogy egymás hitét, szolgálatát, hitbeli látását, esetenként állhatatosságát kezdik bírálgatni, marcangolni. „És az ő szolgatársait verni kezdené,…” (Napjainkban.)

„akkor” – mondta Jézus Krisztus tovább sorolva az eljövetelére utaló jeleket – sokan vallják majd magukat kereszténynek, de egy részüknek nincs olaj a lámpásában, nincs bennük Szentlélek (ők a bolond szüzek). Ők nem láthatják meg Isten országát, nem mehetnek be amikor megjön a vőlegény, amikor eljön az Övéiért (az okos szüzekért) az Úr Jézus Krisztus. Az okos szüzek tehát az újjászületett keresztények, a bolondok pedig azok az álkeresztények, látszatkeresztények, akik bár igaz kereszténynek mutatták magukat, de valójában soha nem voltak igazán kíváncsiak a vőlegényre. Róluk írja Pál apostol: „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét…” (2. Tim 3, 5) Megtagadták a Szentlelket, megtartóztatták magukat a Szentlélektől, semmibe vették, káromolták. (Napjainkban.)

„akkor” a hosszú várakozástól még az igazak, az újjászületett keresztények is „elalszanak”, de a Szentlélek kiáltására azonnal megelevenednek. (Napjainkban.) Jó ha tudjuk, hogy az újjászületéskor történő Szentlélekkel való egyszeri betöltekezés csak arra elegendő egy hívő számára, hogy elkerülje a kárhozatot. Fontos, hogy esetenként újra és újra megteljen Szentlélekkel (Ef 5, 18, 2. Tim 1, 6), hogy elejét vegye a csüggedésnek, hogy megértse az Írásokat, hogy mindjobban megszentelődhessen, hogy időben felismerhesse az ellenség csapdáit, hogy megfelelő gyümölcsöket teremhessen, hogy lagymatag kereszténynyé ne váljon, azaz „el ne aludjon”. Szép dolog ha időben felébred, de az alvással eltöltött, eltékozolt idő már többé nem jön vissza.

„akkor” egyes személyek eltűnnek, elragadtatnak, mint arról már fentebb volt szó, felvétetik a Gyülekezet. (reményeink szerint: napjainkban.)

Úgy gondoljuk sok és elégséges jelét adta eljövetelének Jézus Krisztus. A tíz szűz példája annyira közismert, hogy nem folytatjuk az ismertetését, véleményünk szerint a lényeget kiemeltük belőle.

Jézus Krisztus egy újabb példázattal folytatta a tanítását.

„Mert épen úgy van ez, mint az az ember, a ki útra akarván kelni, eléhívatá az ő szolgáit, és a mije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kele. Elmenvén pedig a ki az öt tálentomot kapta vala, kereskedék azokkal, és szerze más öt tálentomot. Azonképen a kié a kettő vala, az is más kettőt nyere. A ki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velök.” (Mt 25, 14-19)

Mielőtt továbbhaladnánk, térjünk ki egy gondolat erejéig arra, hogy miért kaptak egymástól eltérő mennyiségű pénzt a szolgák, miben különböztette meg őket egymástól az uruk? Így olvastuk: „… átadá nékik… kinek-kinek az ő erejéhez képest”. Az új ford. Biblia ezt így fordítja: „… kinek-kinek képessége szerint”. Az eredeti görög szövegből viszont így is fordítható: „… kinek-kinek a lehetősége szerint”. Valamennyi fordítás hibátlan, mi azonban a harmadik fordítást tartjuk leginkább alkalmasnak, hogy a példázatban meghúzódó lényeget megértsük. Olvassuk tovább!

„És előjövén a ki az öt tálentomot kapta vala, hoza más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál vala nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki a két tálentomot kapta vala, monda: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mt 25, 20-23)

Hármuk közül az első két szolgát megdicsérte az ura, mint olvashattuk, ugyanazokkal a dicsérő szavakkal, sőt ugyanazzal a jutalommal illette mindkettőt függetlenül attól, hogy távollétében nem egyenlő mértékben gazdagították őt. (Hiszen ő is tudta, hogy valami miatt nem voltak azonosak a lehetőségeik.) Ha tovább olvasnánk a példázatot, megtudhatnánk, hogy a harmadik szolga feddést kapott, mivel nem forgatta a rábízott pénzt, hanem elrejtette, így semmi haszna nem származott belőle urának.

„Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, a kik a házban vannak.” (Mt 5, 15)

Jézus Krisztusnak ebből a példázatából arra következtetünk, hogy Ő az elragadtatáskor legfontosabb szempontként a hűséget fogja figyelembe venni. A hűséges felvétetik, a hűtlen pedig nem. Vizsgálat tárgya lesz, hogy az illető mennyire volt hűséges szolgája az urának, mennyire élt az ő akarata szerint, hogyan bánt, mennyire hűségesen a felismert vagy rábízott értékekkel, hogyan „forgatta” azt, mennyire volt ura hasznára? Mit tett a kapott áldásokkal, hogyan élt lehetőségeivel? Meggyőződésünk, hogy minden újjászületett keresztény részese lesz az elragadtatásnak. Aki hűséges volt, ahhoz így szólt példázatbeli ura: „… menj be a te uradnak örömébe.” A haszontalan szolgáról viszont így rendelkezett:

„Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 25, 28-30)

Kik a történet szereplői? Ugyanazok, mint a tíz szűz példázatában, azzal az eltéréssel, hogy ott Jézus Krisztus a vőlegény, itt pedig Ő a talentumokat osztogató távol élő ember.

Ezekkel a példázatokkal azt kívánta bemutatni Urunk, hogy az Ő eljövetelét (az elragadtatást) megelőzően milyen állapotban lesznek azok, akik Őt vallják Uruknak, illetve az elragadtatásban részesülők kiválogatásánál mi lesz a legfőbb szempont. Mint láttuk, „akkor” lesznek hűséges és kevésbé hűséges szolgák, lesznek jó szolgák és elvilágiasodott, egymást kritizáló szolgák, lesznek Szentlélekkel betöltekezett és Szentlélek nélkül élő szolgák, lesznek akik (évszázadokon át aludtak, de) a legsötétebb időben meghallják a közeledő vőlegényről szóló figyelmeztetést és igyekeznek folyamatosan megtelni Szentlélekkel, azonnal rendbe hozzák lámpásaikat, hogy tisztán láthassák a vőlegényt és a bemenetelre méltók legyenek. Ha egyéb dolgok mellett keresztény köreinkben ilyen állapotokat vélünk felfedezni, az annak a jele, hogy hamar eljön az Úr Jézus Krisztus.

Folytatás holnap