In memoriam Sallum...

Ha ez a tanítás most élőben hangzana el, és megkérdeznénk a hallgatóságot, hogy miért szerepel a Bibliában Sallum, mit tett ő, hogy a neve feljegyzésre került, feltételezhető, hogy kevesen adnának a kérdésre helyes választ. Segítségül elmondjuk, miután a Bibliában több személy is szerepel ezzel a névvel, mi az iránt a Sallum iránt érdeklődünk, aki Kól-Hóze fia volt. Sokat segítettünk ezzel? És ha még azt is eláruljuk róla, hogy ő volt Izraelben a Hermon tövében elhelyezkedő Mispa tartomány (kerület) vezetője? Na, ennyi segítség után, kezd derengeni a válasz? Ugye feladhatjuk, semmit nem tudunk erről a személyről. Nyilván nem egy olyan valaki volt, akit érdemes megőrizni az emlékezetünkben, még ha olvastunk is róla. Nem tehetett túl nagy dolgot.

Több mint két és félezer évvel ezelőtt, csaknem háromezer éve, Salamon király uralkodását követően, Izrael kettészakadt. Az északi országrész, ahol folyamatosan Istentelen királyok ültek a trónon, Isten fenyítéseként, egy idő után fogságba került, leigázták őket az Asszírok. Figyelmeztető intelem lehetett ez a déli országrész vezetőinek, akik viszont nem vonták le a megfelelő következtetéseket, így mintegy másfél évszázaddal később, bűneik miatt, Isten őket is megbüntette. Így azután a déli országrész (Júda) is fogságba került, mégpedig az akkori legnagyobb birodalom, a káldeusok lakta Babilon fogságába. A káldeusok, nem csupán megszállták, és katonailag leigázták Júda földjét, de lerombolták Jeruzsálemet is. Miután kifosztották, és földig rombolták a zsidók legszentebb helyét, a jeruzsálemi templomot, elvitték annak kincseit, és magukkal vittek nagyon sok zsidó embert is, Babilonba. A próféták szerint hetvenévnyi távollét várt az elhurcoltakra. Hetvenévnyi fogság.

Az elhurcoltak, nem kis mértékben a velük lévő próféták hatására, rádöbbentek, hogy azért kerültek fogságba, mert elfordultak Istenüktől, semmibe vették a Vele kötött szövetséget. Mivel azt is tudták, hogy további sorsuk és hazamenetelük is Istenük kezében van, mind többen kezdték segítségül hívni az Úr nevét. A természetes honvágyon túl, egy idő után kimondhatatlan vágyat éreztek arra, hogy újra láthassák Jeruzsálemet, helyreállíthassák, újjáépíthessék templomukat, ahol ismét áldozatokat mutathatnának be Istenüknek. Terveik között szerepelt az is, hogy az áldozatok bemutatásához szükséges legfontosabb dolgok után, helyreállítják majd magát a várost is.

A büntetésként kiszabott évek elteltével, Isten kegyelméből, hazaindulhattak a zsidók. Ez nem egyszerre történt, egymástól távoli időpontokban, több csoportban, más-más vezetővel keltek útra és érkeztek haza. Nem is jött mindenki. Akik a hetven év alatt már a káldeusok földjén születtek, azok nem mindannyian érezték hazájuknak Izrael földjét, ők nem akartak onnan eljönni.  Mások, tekintve, hogy közben nagy változások történtek Babilonban, (legyőzte őket a méd-perzsa birodalom) szintén nem akarták elhagyni új otthonukat, hiszen a zsidók helyzete nagyot változott, nem rabokként tartották őket nyilván, hanem egynek csupán, azon népek közül, amely a hatalmas birodalom területén élt. Így az elhurcoltak és azok leszármazottai közül, csak egy kisebbség tért vissza Izrael földjére.

A hazatértek, az otthon maradottakkal együtt, azonnal hozzáláttak a helyreállítási munkákhoz. Jeruzsálemben először az Isten oltárát építették fel, a templom romjainál, a régi helyén, ezen máris égőáldozatokat mutattak be Istenüknek. (Ezsd 3, 2-3) Majd lerakták a templom alapkövét. (Ezsd 3, 10) Sokan örvendeztek és ujjongtak, mások, akik még látták a régi templomot, hangosan sírtak. (Ezsd 3, 12) És eljött annak is az ideje, hogy elkészült a templom, és felszentelhették azt. (Ezsd 6, 15-16) Később, Nehémiás vezetésével a város újjáépítéséhez fogtak hozzá, ebbe beleértendő a városfalak, városkapuk kiigazítása, helyreállítása is. Magának a városnak a helyreállítása nyilván egy hosszabb folyamat volt, talán meg sem határozható az elkészültének időpontja, de azt tudjuk, hogy a várost, védelmi szempontból körülvevő kőfal, szorgalmas munkával, ötvenkét nap alatt készült el. (Neh 6, 15) Nagy ünnepléssel avatták fel.

Néhány sor erejéig, tekintsünk bele ebbe az utóbbi helyreállítási munkába!

„A Völgy kapuját javítgatá Hánun és Zánoah lakói, ők építék meg azt és állíták fel annak ajtajait, kapuit és závárait, és a kőfalból ezer singet a szemét-kapuig. A szemét-kaput pedig javítgatá Malkíja, Rékáb fia, Beth-Hakkerem tartományának fejedelme, ő építé meg azt és állítá fel ajtajait, kapcsait és závárait. És a forrásnak kapuját javítgatá Sallum, a Kól-Hóze fia, Mispa tartományának fejedelme, ő építé meg és héjazá be azt és állítá fel ajtajait, kapcsait és závárait, és a Selah tó kőfalát a király kertje felé, mind a garádicsokig, melyeken a Dávid városából alájőnek. Ő utánuk javítgata…” (Neh 3, 13-16) 

Hatalmas listát közöl a Szentírás azokról, akik a helyreállításban és az újjáépítésben aktívan részt vettek. Tagadhatatlan, hogy egy fontos esemény fontos szereplői voltak. Most mégis ugorjunk néhány évszázadot, és gondolatban érkezzünk meg Jézus korába!

„És mikor Jézus Bethániában, a poklos Simon házánál vala, méne ő hozzá egy asszony, a kinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje, és az ő fejére tölté, a mint az asztalnál ül vala. Látván pedig ezt az ő tanítványai, bosszankodának, mondván: Mire való ez a tékozlás? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek. Mikor pedig ezt eszébe vette Jézus, monda nékik. Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jó dolgot cselekedett én velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek. Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt. Bizony mondom néktek: Valahol az egész világon prédikáltatik az evangyéliom, a mit ez én velem cselekedék, az is hirdettetik az ő emlékezetére.” (Mt 26, 6-13) 

Annak a kenetnek (parfümolajnak) az értéke nagyon magas volt, a Biblia másleírásából tudjuk, hogy az akkoriban, vetekedett egy napszámos egész évi keresetével. Elképzelhető, hogy ennek az asszonynak ez volt minden vagyona, és a nehezebb időszakokra való tartaléka. Egyszercsak előlépett vele, és az asztalnál ülő Jézus fejére csurgatta. A tanítványok korholását Jézus szelíden elutasította, mondván, a temetésemre készítette fel ez az asszony a testemet. (Annak idején ugyanis szokás volt a halottak testét különféle illatanyagokkal bekenni.) És még mást is mond Jézus: „Valahol az egész világon prédikáltatik az evangyéliom, a mit ez én velem cselekedék, az is hirdettetik az ő emlékezetére.” Felvetődik a kérdés, mit tett ez az asszony olyat, ami Jézus szerint ilyen említésre méltó? Talán a drága kenet feláldozását tartotta Urunk ilyen magasztosnak? Ennyire nagyra értékelte az asszony anyagi áldozatát, és úgy gondolta, hogy ezt mindenkor érdemes majd felemlíteni, amikor hirdetik az evangéliumot? Az Énekek éneke költeményben van egy rövid mondat:

„Amikor a király az ő asztalánál ül, nárdusnak jóillatja származik én tőlem.” (Én 1, 12) 

Jézus észrevette, hogy az asszony felismerte Őt, királynak tartotta, aki az asztalnál ült. És ismerte az Írást is. Ha a király az asztalnál ül, akkor arra jóillatú nárdus kenet való. Egy pillanatot sem gondolkozott, hozta az alabástrom szelencét, és tartalmát Jézus fejére, Jézus hajára öntötte. És miként Urunk, Pétert is dicsérettel illette, amikor ő mondta ki először, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, úgy ezt az egyszerű asszonyt is örökre felejthetetlenné tette az evangélium ismerői számára. Bizony nagy és említésre méltó dolgot hajtott végre ez az asszony! Cselekedetével bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztusról.

És hidd el, Isten szemében nagy és említésre méltó dolgot hajtott végre Sallum is! Mint olvashattuk: „… a forrásnak kapuját javítgatá Sallum,… ő építé meg és héjazá be azt és állítá fel ajtajait, kapcsait és závárait, és a Selah tó kőfalát…” Jeruzsálem, Isten parancsára épült újjá, és Sallum, minden fizetség nélkül, beállt ebbe a munkába. Odaadó kétkezi munkával szolgált Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének, kimutatva ezzel Iránta való hűségét. Mivel egy tartomány vezetője volt, képességeinél fogva nyilván ő intézte az anyagok beszerzését, előkészítését, szállítását is, ha elvitte a munkára néhány emberét, akkor neki kellett azok felügyeletét is ellátni, gondoskodni azok ellátásáról, szállásáról, de nyilván reá várt az a feladat is, hogy saját kétkezi munkája mellett, megoldásokat találjon az esetlegesen felmerülő nehézségekre, és nem utolsó sorban, vezesse a munkálatokat.

Mégis, ha a világtörténelemben csak Izrael történetét tekintjük is, Sallum munkája csupán csepp volt a tengerben. Utólag talán említésre sem méltó, felejthető. De nem így Isten szemében! Ha mi bármikor is átsiklottunk e zsidó férfiú személye és munkája felett, Isten nem felejtette el, és soha nem is felejti el őt. Sallum, engedelmességével rászolgált arra, hogy a Teremtő Isten őt észrevegye, és nevét, hűséges szolgái közé feljegyezze. Neve örökre be lett írva Isten könyvébe. Miként feljegyzésre került, és így örökre felejthetetlenné lett annak az egyszerű asszonynak a cselekedete is, aki Jézus Krisztusban felismerte a királyt. Cselekedetével, Istennek szolgálva, bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztusról.

Olvassunk el két Igeverset Malakiás könyvéből!

„… tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az ő nevét. És azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, a melyet én szerzek, tulajdonommá lesznek és kedvezek nékik, a mint kiki kedvez a maga fiának, a ki szolgálja őt.” (Mal 3, 16-17)

Aprónak tűnő cselekedetükkel, két személyt, egy asszonyt és egy férfiút mutattunk be neked, hogy bizonyítsuk, a legkisebbnek tűnő, hitből eredő tett is számít az Úr Jézus Krisztus előtt. Ha összesen ennyit cselekedtek volna életük során, ő már akkor sem éltek hiába, életük tartalmas volt, jutalmuk minden elképzelést felül múló. Neked sem kell feltétlenül nagy dolgokat cselekedni! Nem kell (újra) megváltanod a világot, vagy az evangélium hirdetése céljából, életed kockáztatásával a Távol-keletre utaznod. Istent szolgálod már azzal is, ha életed megváltozásával, csak a szomszédodnak teszel bizonyságot, az Úr Jézus Krisztusról. Ő ezt is észreveszi és feljegyzi.  Amíg a bűnösök nevét csak a porba írja Urunk (Jer 17, 13), amit az első fuvallat elsöpörhet, az igazak emléke és neve mindörökre fennmarad. Aki megtér és újjászületik, annak nevét felírják az Isten országában. Tartozz közéjük! 

                                                Ebből készül a nádrus olaj

Zákeus története...2.

Azt hinnénk, hogy Zákeus zavarba jött, elpirult, szégyellte, hogy leleplezték, esetleg igyekezett úgy tenni, mint aki nem is hallotta Jézus szavait, vagy azt sem tudná, miről van szó, ezzel szemben, hogyan olvastuk:Lukács 19. rész, 1-10 versek:

„És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt.”

Joggal feltételezhető, hogy Zákeus nagyon örült Jézus szavainak. Nagyon örülhetett annak, hogy ez a híresség Jerikóban éppen őt választotta ki arra, hogy meglátogassa, hogy nála vendégeskedjen. Micsoda elégtétel lehetett számára, hogy megvetettsége ellenére, Jézus éppen ő iránta tanúsít érdeklődést, éppen vele akar együtt lenni, beszélgetni, sőt az egész éjszakát az ő házában kívánja eltölteni. Olvashattuk, azonnal befogadta Jézust

„És mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódának, mondván hogy: Bűnös emberhez ment be szállásra.”

Szinte látjuk magunk előtt, hogyan szalad rövidke lábaival Zákeus a házához, azonnal utasítja cselédeit, szolgáit, teríteni hamar, állatokat vágni, vacsorát készíteni, mert idejön a názáreti Jézus, itt száll meg, nálam száll meg! Jézus hamar odaérhetett, tanítványaival bement a házba, a sokaság egy része szétszéledt, mások kíváncsisággal telve, letelepedtek a ház körül, közel a bejárathoz. Kezdetét vette a vendégség.

„Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.”

Jókedv és nevetés, csend és döbbenet. Micsoda? Egy vámszedő osztogatni, jótékonykodni akar? Arról beszél, hogy a vagyona egy részét, sőt a felét, a szegényeknek adja? Ha pedig valaki úgy vette, hogy tőle Zákeus jogtalanul szedte be az adót, vagy a vámot, vagy többet szedett be az előírtnál, akkor ő annak négyszeresét adja vissza. Hihetetlen, ez képtelenség, ilyen nincs! – értetlenkedhettek ámultan az ajtó előtt álló kíváncsiskodók. És Zákeus szavait tett követte. Talán levett a falról egy értékes szőnyeget, és az addig mögötte megbújó titkos rejtekhelyről számolatlanul vette elő a pénzt, és vitte az ajtóhoz, és osztogatta az embereknek. A bent ülők közül, Zákeushoz fordulva, Jézus törte meg a csendet.

„Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak! Mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.”

Isten, a Mózesnek adott törvényekben rendelkezett arról, hogy mi történjék akkor, ha egy zsidó ember honfitársát meglopja, megzsarolja. (3 Móz 5, 20-24) Az ilyen vétek, eleve az Úr elleni véteknek minősült, és a törvény megszegése miatt, bűnnek számított. Azt pedig tudjuk, hogy aki a törvénynek csak egyetlen előírása ellen is vétett, az halálos bűnt követett el. Ha Zákeus esetére vonatkoztatjuk ezt, belátható, hogy fővámszedői tevékenységének az a része, amikor nem a megszabott, rómaiak által diktált módon, hanem saját meggazdagodása érdekében cselekedett, tehát többnyire erőszakosan meglopta, kirabolta, megzsarolta honfitársait, Isten előtt halálos bűnnek számított. Zákeus üdvössége odaveszett. És mit tett Zákeus? Jézus jelenlétében rádöbbent, hogy ő egy bűnös ember. Előállt, és ígéretet tett arra, hogy azoknak, akiknek kárt okozott, mindent visszafizet, sőt jóvátételként nem csak az előírt egy ötöddel fizet vissza többet, hanem négyszer annyit ad vissza, sőt még a vagyonát is megossza a szegényekkel. Megbánta bűneit, és

„…előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak!

A bűnös Zákeus tehát megtért, elfogadta Isten fennhatóságát, és a törvény betartásával kimutatta Ábrahám, Izsák és Jákób Istenébe vetett hitét. Jézus szavaival élve, Zákeus is Ábrahám fia lett, hitbeli örököse, áldott utóda. Ettől az időponttól illett csak személyiségéhez a neve, Zákeus, ami a zsidók nyelvén, azt jelentette: ártatlan, tiszta.

Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az Ige, milyen tanúságokat vonhatunk le Zákeus történetéből?

Lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos, vagy parázna, az Úr Jézus Krisztus.

„…azért jött… hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.

Ha lát egy eltévelyedett, megtört lelket, nem bünteti, nem vádolja, nem nehezíti tovább a sorsát. Így olvashatjuk Ézsaiás könyvében:

„Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki…” (Ézsaiás 42, 3

Az Úr Jézus nagyon jól tudja, hogy a bűnös ember szenved. Zákeus hiába rendelkezett vagyonnal, hiába látszott rajta, hogy jól van, nem volt boldog. Szenvedett megalázóan kis termetétől, szenvedett az emberek gúnyolódásától, az emberek megvetésétől, gyűlöletétől, fenyegetésétől, átkától. Soha egy kedves szót nem kapott senkitől, nem szerette őt senki. Annál keményebb lett, sokszor agresszivitással pótolhatta hiányosságait, néha erőn felül kellett harcolnia, de nem csupán az emberekkel, hanem néha önmagával is. Hidd el, szenvednek az alkoholisták, a drogosok is, a félrecsúszott életűek, mind. Ha nem is vallják be, de szerencsétlennek érzik magukat. Az Úr Jézus viszont, látva istentelen életüket, és látva végzetüket, inkább szánja őket, részvétet érez irántuk, mert Ő az elesettek barátja is.

„A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét.” (Jób 6, 14)

Az Úr Jézus Krisztus senkit nem kárhoztat az élete során, legyen az akár a legelvetemültebb is, hanem szeretetéből eredően megpróbál inkább a bűnös segítségére lenni.

„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” (Jn 3, 17)

„Irgalmas és könyörületes az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.” (145. Zsolt 8-9)

Emlékszel még, mit kellett cselekednie Zákeusnak ahhoz, hogy létrejöjjön Jézussal való találkozása?

„És igyekezék Jézust látni, ki az,…felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa,…

Zákeus bizonyára már sok mindent hallott Jézusról, mint azt már írtuk. Egy ideig, mint szóbeszédet, mint üres fecsegést, elengedhette ezeket a füle mellett. Később, miután már egyre-másra, egyre sűrűbben jöttek a hírek Jézus cselekedeteiről és tanításairól, Zákeus fejében különös gondolatok kavaroghattak. Ki ez a Jézus? Annyi mindent mondanak Róla. Még azt is, hogy „fentről”jött, talán Istentől… Azt mondják, megbocsátja a bűnöket is, és hogy ilyenkor a bűnösök meggyógyulnak. De hát ez lehetetlen, hiszen a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg.  Ki lehet ez a Jézus? És mint olvashattuk, kíváncsisága olyan erős volt, hogy képes volt felmászni egy útszéli fára, hogy szemügyre vehesse az arra járó Jézust.

Zákeusban komoly érdeklődésnek kellett tehát kialakulni, hogy találkozhasson Isten Fiával. Ha ő le tudta győzni szégyenét, a jerikóiak gúnyolódását, miután „előrefutván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa,

” az Úr Jézus Krisztus azonnal megszólította „és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom.”

Ha Zákeus egyet „lépett” az Úr Jézus felé, az Úr Jézus azonnal „lépett” Zákeus felé. Jézus mondja:

„… a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (Példabeszédek 8, 17)

Az Úr Jézus Krisztus azért jött el a földre, hogy a bűnösöket megbékéltesse Istennel, hogy a megromlott, istentelen ember is üdvözülhessen, megtérés és újjászületés által. Ha nem vetette meg Zákeust sem, ne félj, téged sem vet meg, még ha Isten nélkül, bűnben jársz is, de az Istennel való találkozásért, neked is tenned kell valamit. Oda kell figyelned azok beszédére, akik hitükkel, s az abból fakadó szeretetükkel bizonyságot tesznek neked az Úr Jézus Krisztusról. Meg kell hallgatnod őket, mert azt tanítja a Biblia, hogy:

„…a hit hallásból van,…” (Róma 10: 17)

Csakhogy tudd, ha ezt is elmulasztanád, még mindig van lehetőséged arra, hogy találkozz az Úr Jézus Krisztussal. Ő nem adja fel, hogy megmentsen téged. Megkereshet, megszólíthat téged a legváratlanabb pillanatban is. Akár álmodban, akár egy emberen keresztül, akár e sorok által, és kifejezheti feléd azt a vágyát, hogy Ő szeretne veled vacsorázni, ha nem is olyan formában, mint Zákeussal, de szeretne veled beszélgetni, sőt szállást keres nálad.

„Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel.” (Jób 33, 29)

Zákeushoz hasonlóan, te se szalaszd el a lehetőséget, hiszen már annyi mindent tudsz az Úr Jézus Krisztusról! Ha még nem tetted volna meg, fogadd be hamar a házadba, fogadd be a szívedbe! Térj meg, hogy újjászülethess! Hogy leessenek rólad a bűn láncai, hogy úgy örvendezhess, mint a történetünkben szereplő aprócska Zákeus.

Zákeus története...1.

Zákeusról a Lukács evangéliumában olvashatunk, íme így szólnak a 19. rész, 1-10 versek:

„„És bemenvén (Jézus), általméne Jérikhón. És ímé vala ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak, és az fővámszedő vala, és gazdag. És igyekezék Jézust látni, ki az, de a sokaságtól nem láthatá, mivelhogy termete szerint kis ember volt. És előrefutván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa, mert arra vala elmenendő. És mikor arra a helyre jutott, feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt. És mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódának, mondván hogy: Bűnös emberhez ment be szállásra. Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.  Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak! Mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lukács 19, 1-10)

Az Igéből három dolgot tudunk meg Zákeusról: gazdag volt, foglalkozására nézve fővámszedő és alacsony termetű. A történet szempontjából valamennyi nagy jelentőséggel bír. Gazdag volt, tehát valószínűleg nagy és szép házzal rendelkezett, nyilván ehhez jókora föld is tartozott, lehettek állatai, béresei, szolgái, cselédei. Nyilván bővölködött egyéb javakban is, lehettek arany és ezüst tárgyai, ékszerei, és ezek mellett még sok pénze.

Tellett mindenre Zákeusnak, hiszen mint olvastuk, kifejezetten jó állása volt. A vámszedők akkoriban a római megszállók részére szedték az adót és a vámot. Ez az állás kifejezetten ellenszenves volt a zsidók számára, hiszen az adók és vámok behajtásával egy idegen hatalmat szolgáltak, tevékenységükkel saját népüket sarcolták, és Rómát gazdagították. Egyéb okból sem szerették a vámszedőket. Korruptnak, csalónak és minden tekintetben megbízhatatlannak tartották őket, olyannyira, hogy még a legegyszerűbb bírósági eljárásokban sem vehettek tanúként részt, hiszen úgysem lett volna igaz, amit vallanak. A vámszedőknek természetesen megszabták a rómaiak, hogy egy-egy szállítmány, vagy termésmennyiség, kifogott halmennyiség, stb. után, mennyi vámot, vagy adót kell beszedniük, majd a római hatóság részére leadni. A vámszedők viszont annyit szedtek, amennyit akartak, sok esetben „patvarkodással”, veszekedéssel, erőszakkal. Tevékenységük gyakorlatilag ellenőrizhetetlen volt, vita esetén pedig megvédte őket munkaadójuk. Ha másért nem, hát azért, mert a kicsalt többletből mindig juttattak valamennyit római feletteseiknek. Nyilván lehetett velük egyezkedni is, meg lehetett vesztegetni őket. A termést, jó pénzért le lehetett tagadni, az eseményeket meg nem történtté tenni, megmásítani. Így a vámszedők látványosan meggazdagodtak. Zákeus nem is akármilyen vámszedő volt, hanem ő a ranglétrán már feljebb haladt, ő már fővámszedő volt. Nagyon szerethették a rómaiak, nyilván nagyon ügyesnek, talpraesettnek és eszesnek találták. Mindezt Zákeus névvel kellett megélnie, ami a zsidók nyelvén azt jelentette: ártatlan, tiszta.

Kicsi termete még tovább ronthatott a megítélésén, így még csak azt sem lehetett róla mondani, hogy szép és derék ember, valószínűleg az asszonyok is kinevették, gúnyolódhattak rajta a háta mögött. Ha termetéből eredően vám, vagy adóvitába keveredett, mindenkor a római katonáknak kellett védelmükbe venni, hiszen önmagát aligha tudta volna megvédeni.

És egyszer csak, ez a mindenki által megvetett és kigúnyolt Zákeus, tudomást szerzett arról, hogy a Názáretből való Jézus ő előtte megy majd el. Nagyon szerette volna látni, hogy ki ez az ember, fiatal vagy idős, alacsony vagy magas, egyszerű, hétköznapi megjelenésű, vagy valami különlegesség. Valószínű, hogy Zákeus már sok mindent hallott felőle, de most személyesen is látni akarta. Ki lehet az, aki mindenféle betegséget meg tud gyógyítani, aki még a vakok látását is vissza tudja adni, aki ki tudja űzni az emberekből az ördögöket, és azok engedelmeskednek neki, aki még a halottat is vissza tudja hozni az életbe, aki azt mondja, hogy ő a világ világossága, aki azt állítja, hogy az Isten az ő Atyja, és aki azt állítja, hogy a mennyből jött, és joga van ahhoz, hogy megbocsássa a bűnöket?

Ezt a személyt Zákeus feltétlenül látni akarta. „És előrefutván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa, mert arra vala elmenendő.”

Amikor Jézus ment valahová, mindig nagy sokaság követte. A szűkebb és tágabb tanítványi köréhez tartozók mellett, sokan mentek Vele olyanok, akiket meggyógyított, de olyanok is esetleg, akik éppen azért követték, hogy előbb-utóbb a közelébe férkőzhessenek és kérjék a meggyógyításukat. Voltak, akiket Jézus tanításai vonzottak, tetszett nekik az Isten országáról való beszéd, elgondolkozhattak a példázatain. Az iránta érdeklődők egy része városról-városra követte, mások annak a településnek voltak a lakosai, ahol Jézus éppen áthaladt. Így lehetett ez Jerikó esetében is, ahol Zákeus lakott. És a tömegből valaki észrevehette, hogy a fővámszedő felmászott egy fára, és rejtve, onnan leskelődik. Nevethettek rajta, és valószínűleg szóltak erről Jézusnak is. 

„… feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom.”

Folytatás holnap

Az Úr Jézus Krisztus gyülekezete...3.

Abban a hosszú Igében, amelyben a választófal lebontásáról volt szó, azt olvashattuk, és még nem tértünk ki rá, hogy az Úr Jézus Krisztus, halálával eltörölte az „…Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét,...”. azaz, a Gyülekezetre nem vonatkoznak a Sínai hegynél, és az azt követően adott parancsolatok. Két okból: A Sínai hegynél Isten a zsidó néppel kötött szövetséget, és nem a Gyülekezettel. Hogyan vonatkozhatna tehát reá, törvényeivel együtt, az a szövetség, ami nem vele köttetett? A másik ok, hogy Urunk minket szabadságra hívott el. Minket nem kell, hogy törvények és rendelkezések vezéreljenek, minket az Úrnak Lelke vezérel,

„… és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” (2 Kor 3, 17) 

Ha a Szentírás szerint a Gyülekezet tagjai nem állnak a törvények alatt, miért ír Pál számtalan olyan rendelkezést, amiket ha a Szentlélek kijelentéseként, tehát Igeként értelmezünk, be kellene tartanunk? Nem minősül ez törvénykezésnek? Ilyen például, hogy az asszonynak kötelessége bekötnie a fejét, ezzel mutatva, hogy ő már hatalom alá rendelt személy. Vagy, az asszonyi példánál maradva, az asszony miért nem beszélhet egy helyi gyülekezeti alkalmon, miért kell neki mindvégig csendben lennie? Miért szabályozzák azt, hogy a férfinak és a nőnek milyen hosszú legyen a haja? Kedves Testvérünk, ezek nem törvények, ezek közül egyet sem kell betartanod. Ezeket az előírásokat úgy fogd fel, hogy ezek ajánlások, a Szentlélek azért íratta le ezeket, hogy megtudd, hogyan lehetsz kedves Isten előtt, vagy megtudd, mit nem szeret Isten. Ő tudja, hogy ezeket miért íratta le, valami nyomós oka bizonyára volt rá. De hogy ezeknek az ajánlásoknak az ismeretében, te mit teszel, hogyan fejezed ki engedelmességedet, hogyan mutatod ki Isten iránti hűségedet, az már a te dolgod.

„Minden szabad nékem, de nem minden használ, minden szabad nékem, de nem minden épít.” (1 Kor 10, 23) „… akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.” (1 Kor 10, 31)

Hát cselekedjük ezekután azt, ami használ, ami épít, de mindent Isten dicsőségére tegyünk, az ő tetszésére! Nincs tehát törvény arra vonatkozólag, hogy mit tegyünk, de arra sincs, hogy mit ne tegyünk. A Szentlélekkel betöltekezett Jézus Krisztus azt mondta, hogy Őt azért szereti az Atya, mert mindig azt cselekszi, ami kedves az Atyának. Ki vezérli a Gyülekezetet és ki vezérel személy szerint téged is, ha a Gyülekezet tagja vagy? Ugyanaz a Szentlélek. Hallgass tehát Reá! Mindenekelőtt, kutasd Isten Írott igéit, de legyenek előtted a zsidó nép számára adott törvények is! Isten ezekben nyilatkozta ki Önmagát, azért adta ezeket, hogy megismerjük Őt, és megtudjuk miről mi a véleménye, mi kedves Őelőtte. A Szentlélek mindig eszedbe fogja juttatni Istennek azt az Igéjét, amelyekre adott szituációban éppen szükséged van, persze csak akkor, ha voltál olyan engedelmes, és elolvastad Isten írott Igéit.

Három egyszerű kérdés: Vállalkozó vagy, egyben a Gyülekezet tagja. Csábítóan nagyobb jövedelemre tehetnél szert, ha a valódi jövedelmed eltitkolása révén nem fizetnéd be az adót. Lehetsz-e engedetlen az állammal szemben? ”Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek… Adjátok meg azért mindenkinek, a mivel tartoztok…” (Róm 13, 1, 7) Ha ezt az Igét juttatja eszedbe a Szentlélek, és Isten előtt kedves akarsz lenni, helyesen jársz el, ha adódat maradéktalanul befizeted. Egy másik kérdés: Viselhet-e, hordhat-e nadrágot, csizmát egy olyan nő, aki tagja a Gyülekezetnek? „Asszony (leány) ne viseljen férfiruházatot,…mert mind útálatos az Úr előtt, a te Istened előtt, a ki ezt míveli.” (5 Móz 22, 5) Bár ez ószövetségi Ige, de attól Istennek ez a véleménye. Ha nem akarsz „utálatos” lenni Őelőtte, ne viselj férfi holmit! Harmadik kérdés: Szabad-e Gyülekezeti tagként paráználkodni? Mit mond erről Isten Igéje? „A… paráznáknak… része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz,… ”  (Jel 21, 8). Ha reád már semmilyen törvény nem is vonatkozik, mégse tedd, mert félő, hogy engedetlenséged miatt, Isten egyszerűen kivág a szelíd olajfából, és könnyen a „tűzzel és kénkővel égő tóban” találod majd magad.

Befejezésül, szeretnénk összefoglalni és tisztázni, hogy nem a helyi templomokban időnként összegyűlő, önmagukat hívőknek mondott közösségek, kis gyülekezetek alkotják az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetét. Hanem az ezekben lévő, vagy egyáltalán semmilyen látható szervezethez nem tartozó, kis létszámban megtért, újjászületett keresztyének alkotják ezt a láthatatlan Gyülekezetet. Ez a Krisztus teste, amelybe, ismét hangsúlyozzuk, kizárólagosan megtérés és újjászületés útján lehet bejutni.

Tégy meg mindent azért, hogy az üdvözülők közé tartozz! Ha pedig már a Gyülekezet tagja vagy, élj méltóan ahhoz, vigyázz, hogy hitedben meg ne fogyatkozz!

Az Úr Jézus Krisztus gyülekezete...2.

A Gyülekezet létrejötte az Úr feltámadását, majd mennybemenetelét követő, első Pünkösdhöz kötődik, küldetése pedig az elragadtatásával ér véget. Tekintsünk most bele a kezdetekbe! Pünkösd ünnepére a zsidók nagy létszámban jöttek fel Jeruzsálembe a távoli országokból, a szórványokból is. Azon a nevezetes napon, hatalmas tömeg gyűlt össze Jeruzsálemben. Miután az apostolokat az Úr Jézus Krisztus mennyei erővel betöltötte, megkapták a Szentlelket, kiálltak a tömeg elé. Szószólójuk, Péter, beszélt az összesereglett népnek a néhány héttel ezelőtti eseményekről, és beszédében a próféták írásaira hivatkozva bizonyította, hogy az a Jézus, akit a Páska ünnepén keresztre feszítettek, bizony Isten Fia volt. Azt is mondta, hogy ez a Jézus Krisztus, feltámadott, nem maradt a halottak világában. Feltámadásának ők valamennyien tanúi. Ezt a Jézust, Úrrá és Krisztussá tette az Isten.

„Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostolnak: mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatjára, és veszitek a Szent Lélek ajándékát… Sok egyéb beszéddel is buzgón kéri és inti vala őket, mondván: Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől! A kik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének, és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek… Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (Apcsel 2, 37-47)

Öröm ezeket a sorokat olvasni. A hallgatóságot mintha szíven ütötte volna mindaz, amit Péter mondott. Bűnbánatra jutottak és megtértek. Nem fontolgatták hetekig, hónapokig, évekig. Nem akartak újabb és újabb bizonyítékokat, elhitték a hallottakat. Még azon a napon, háromezren megkeresztelkedtek, s az Úr naponta növelte az üdvözülők létszámát.

Külön érdekesség, hogy ezek a megtérők, annyira komolyan vették a dolgot, hogy a Szentírás üdvözülőkként ír róluk. Ezek nem álkeresztények lettek, nem egy új vallás követői, ezek egyenesen a Gyülekezet tagjai lettek, Isten szeretett (új) népe, Isten (új) szent papsága. További érdekesség, hogy a Gyülekezet első tagjai, az apostolok, valamint a beszédükre megtérők is, mind zsidók voltak. Íme igazolódik, hogy Izrael, mint nép ugyan kitöretett a szelíd olajfából, de némelyek nem törettek ki, Isten hagyott egy maradékot. És lám, a maradék szent ágak mellé, máris megkezdi azoknak a zsidóknak a visszaoltását, akik megtértek. Amint továbbterjedt a Jézus Krisztus körüli igazság, a pogányok közül is egyre többen tértek meg, és oltattak be a szelíd olajfába. Létrejött és szaporodott az új nép, épült a Gyülekezet.

Ha a Gyülekezet tagjai azok, akik üdvösségre jutnak, mert bűneikre bocsánatot nyertek, és ha Jézus Krisztus a bűnök bocsánatáért adta az életét, akkor ebből az következik, hogy Urunk, a Gyülekezetért adta az életét.

A Gyülekezet tagjait eleinte nagy népszerűség övezte Izraelben. Később, amikor a nép vezetői ráébredtek, hogy ezek az új tanok veszélyeztetik magát a zsidó vallást is, sőt a nép azzal vádolja őket, hogy megölették Isten Fiát, a tömegeket maguk mellé állítva, Istenkáromlással illették, és üldözni kezdték Jézus Krisztus híveit. Amikor Pál apostol, még megtéretlenül, Saulként üldözte, „kergette” Jézus új tanítványait, tehát a Gyülekezetet, egy alkalommal megállította őt az Úr Jézus Krisztus.

„És ő leesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem? És monda: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, a kit te kergetsz…” (Apcsel 9,  4-5)

Mivel a Gyülekezet tanai ellentétesek voltak az akkori kor pogány tanaival, a keresztyének (Krisztus lelkületűek) Izraelen kívül is folyamatos üldöztetéseknek voltak kitéve. Ennek hatására tagjaik, többnyire rejtőzködő életmódra, bujkálásra kényszerültek. A bűnös, parázna, és torzult vallásossággal átszőtt világ, a mai napig nem érti meg tanaikat, sőt sátáni vezérlettel gyűlöli is őket. Ez az új nép viszont azóta is él, létezik. Nem fogható meg, nem sorolható semmilyen földi ország népe közé, nem illeszthető semmiféle valláshoz, sem ismert egyházhoz. A világ igazából még azt sem tudja, kik a tagjai.  Csak az Úr Jézus ismeri az övéit. Az Úr Jézus Krisztus szerette, és mind a mai napig szereti és védelmezi a Gyülekezetet, mert lelkiségében, szentségében, céljaiban és gyümölcseiben, szinte Önmagát látja benne, azonosítja saját magával. A Biblia szerint, a Gyülekezet az Ő földi teste.

„… egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12, 13) 

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.” (1 Kor 12, 27)

„És Ő a feje a testnek…”, írja Pál a Kolossébelieknek. (Kol 1, 18)

Talán meglepően hat, de elképzelhető, hogy az egy testben élő tagok, azaz a Gyülekezet tagjai földi életük során, személyesen nem is ismerték egymást, soha nem is találkoztak egymással. A Biblia szerint mégis egy testben, és egységben éltek, illetve élnek a mai napig, a Krisztusban elrejtve. A Gyülekezet egységét, az egyes személyekben élő Szentlélek biztosítja. A Szentlélek Brazíliában, vagy Oroszországban, Nagykanizsán, vagy Gödöllőn is ugyanaz. Következésképpen egy-egy kérdésben, Isten Igéjének értelmezésében, vagy akár világi dolgok megítélésében, a Gyülekezet tagjainak azonos véleményen kell lennie. Amikor Jézus Krisztus, a megfeszítését megelőző éjszakán imádkozott az Atyához, így szólt:

„De nemcsak ő érettök (az apostolokért) könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem. Hogy mindnyájan egyek legyenek…” (Jn 17, 20-21)

Ha nem vagyunk egyek, külön-külön sebezhetőek vagyunk. De az egységben lévőket nem lehet megtámadni, mert jó pásztorunk van, aki szemmel tartja az övéit. És Gyülekezetét ügyesen elrejtette, Önmagába. Így amikor Sátán támadna, az Úr Jézussal találja magát szembe. Mint Saul. De milyen csodálatos dolog az is, hogy amikor Istenünk a Gyülekezetre tekint, az Úr Jézus Krisztust látja, Aki a legkedvesebb számára. Mert mi Őbenne élünk, egyek vagyunk Vele. És ugyanolyan kedvesek vagyunk Isten szemében, mint a saját, szeretett Fia.

Folytatás holnap

Az Úr Jézus Krisztus gyülekezete...1.

A Szentírás szerint, az ősatyáktól, Jézus Krisztus mennybemenetelét követő első Pünkösdig, az emberek közül valaki, vagy zsidó volt, vagy pogány. Pogányok voltak az egyiptomiak, az asszírok, a káldeusok, a médek, perzsák, görögök, de a rómaiak is, hogy csak azok közül említsünk néhányat, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek a zsidó néppel. Valaki tehát vagy zsidó volt, vagy pogány, ez a kétféle nép létezett. Zsidó férfi nem vehetett feleségül pogány leányt, de az Úr törvényei szerint, zsidó leányt sem adhattak hozzá pogány férfiúhoz. A zsidóknak tilos volt követni, vagy átvenni a pogányok szokásait, és tilos volt számukra a pogány (bálvány-) istenek imádása. Az előírások szerinti elkülönülést fejezte ki az is, hogy a pogányok nem vehettek részt a zsidók vallási szertartásaiban. Ha mégis érdeklődtek, ott lehettek ugyan az Istentiszteleteken, de az áldozatok bemutatásában, a dicsőítésben, magasztalásban, imádkozásban már nem vehettek részt, azokat nem is láthatták. Amikor Salamon király felépíttette az első jeruzsálemi templomot, abban az áldozati oltár körüli rész lett a zsidóké, és ettől egy magas fal választotta el azt a területet, ahol a szertartások idején, a pogányok tartózkodhattak. Ez volt a pogányok udvara. Pogány ember csak halálbüntetés terhe mellett léphetett be a válaszfal mögötti területre. Így volt ez Jézus Krisztus idejében, a Heródes király uralkodása alatt újjáépített templomban is.

Ez a választófal, hűen fejezte ki a zsidó nép és a pogányok közötti különbséget. Amíg a zsidó nép, hitbeli gyengélkedései ellenére is, az ősatyák miatt, Isten szeretett népe volt, addig a pogányok nem számíthattak semmiféle áldásra, ők kívül voltak az ígéreteken. A választófal azt is jelentette, hogy a zsidó ember, ha tételesen megtartotta Isten törvényeit, üdvözülhetett, ezzel szemben a pogány, aki miután nem kapott törvényeket, be sem tudta azokat tartani, üdvössége tekintetében, ha egyáltalán tudott erről a lehetőségről, reménytelenül, teljes bizonytalanságban élte le az életét. Ám eljött az Úr Jézus Krisztus, és keresztáldozatával ledöntötte ezt a két nép között fennálló, szimbolikus falat. Szülessék ezután valaki zsidóként, vagy pogányként, egyaránt és azonos módon, akár azonos helyen is, saját Isteneként tisztelheti Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét, az egyedüli Istent. Szülessék ezután valaki zsidóként, vagy pogányként, egyenlő lehetősége van Isten akaratának megismerésére és annak teljesítésére is, de az áldozatok bemutatására, Isten dicsőítésére, magasztalására, imádására, sőt imái meghallgatására is. A fal ledöntésével immáron, valamennyien azonos mértékben számíthattak, számíthatnak Isten áldásaira és megkülönböztetés nélküli irgalmára, szeretetére, azonos feltételekkel és esélyekkel nyerhetik el az örök életet, juthatnak üdvösségre. Az egykori pogányokhoz így szól Isten Igéje:

„… ti…(akik eddig) Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók (voltatok), reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon, most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén. És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljövén, békességet hirdetett néktek, a távol valóknak, és a közelvalóknak. Mert Ő általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek…” (Ef 2, 12-19)

Elképzelhető, hogy az idézett Ige, az azt megelőző magyarázattal sem egyértelmű. Világosítsuk meg az alábbiakkal! Az Ige kimondja, hogy akik eddig nem voltak „Isten népe”, ezután azok lehetnek. „… kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek…”, hogyan, mi által?„… a Krisztus vére által.” Mert kicsoda nekünk az Úr Jézus Krisztus? „Ő a mi békességünk,… ”, ha másért nem is, akkor a jelen Ige szerint azért, mert hit vonatkozásában összebékítette a zsidókat és a pogányokat, „… egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat,… ” Miért tette ezt az Úr Jézus Krisztus? „… hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt…” Itt meg kell állni egy kicsit.

Az egyik nép (nemzetség) tehát eddig a zsidó nép volt, a másik nép (nemzetség) a teljes pogányság. A zsidó nép, mint tudjuk, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, számtalan hitbeli fogyatékossága mellett, megölte Isten prófétáit, de halálra adta Isten Fiát is. Isten haragja szállt reá. Bár Isten soha nem vetette el népét, üdvtörténeti szerepétől átmenetileg megfosztotta, egy időre félretette. A válaszfal lebontását követően is gondoskodott azonban arról, hogy a zsidó ember, ha változó feltételekkel is, de újfent kereshesse Istenét, békességben élhessen Ővele, és üdvösségre juthasson.

A pogányoknak viszont idáig semmiféle kapcsolatuk nem volt Istennel, így nem jelenthetjük ki azt sem, hogy háborúságban, vagy békességben éltek Istennel. Az Úr Jézus Krisztus, a válaszfal lerombolásával, a pogány ember számára is feltárta az Istennel való békességben élés, illetve az üdvösségre jutás lehetőségét. Ezek után, mint írtuk azonos feltételekkel közeledhet Istenhez a zsidó is és a pogány is, és Isten azonos mércével méri mindkettőt. Fogadjuk el, hogy az Úr Jézus Krisztus vére által „… van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.”Az Úr Jézus Krisztus azzal, hogy lerombolta ezt a válaszfalat, egy új népet hozott létre. Az eddigi két nép mellett létrejött egy harmadik. Ez a nép, bár ugyanúgy hús-vér emberekből, személyekből áll, de a világ számára, mint nép, mégsem látható. Ez az új nép zsidókból és pogányokból áll, mégpedig olyan zsidókból és pogányokból, akik az Úr Jézus Krisztust fogadták el Megváltó Istenüknek. Akik felelősségteljes felnőttként megtértek, megkeresztelkedtek, Szentlélekkel betöltekeztek, megigazulva újjászülettek, azaz Isten gyermekei. Ők az Isten új népe, szeretett népe, jelenlegi hű papsága. Ők azok, akik a zsidó nép, mint nép helyett, hirdetik Isten szeretetét, hatalmasságát, Isten evangéliumát, az üdvösség útját, egyben magasztalják az Ő Fiát, Aki testté lett azért, hogy az embereknek üdvösségük lehessen. Ez az új nép nem más, mint az Úr Jézus Krisztus Gyülekezete.

Fentebb írtuk, hogy a Gyülekezetnek zsidó és nem zsidó személy is tagja lehet, azaz a megtérése és újjászületése után, a zsidó ember és a pogány ember is, egyaránt a Gyülekezet tagjává lesz. Belátható, hogy az üdvösség vonatkozásában, a zsidó ember már semmiféle előjogot nem élvez a pogánnyal szemben, neki ugyanúgy meg kell térnie, be kell töltekeznie a Szentlélekkel, mint egy pogánynak. Mondhatjuk ezek után, hogy a Gyülekezet nem más, mint az igazhívő keresztények összessége? Igen. Mondhatjuk, hogy kizárólag azok üdvözülnek, akik tagjai a Gyülekezetnek? Igen. Mondhatjuk azt is, hogy az elragadtatással, az Úr Jézus Krisztus a Gyülekezetet viszi majd el a földről? Igen. Mindhárom kérdésre, igen a válasz.

Folytatás holnap

A szelíd olajfa...3.

Olvassuk el a következő Igéket is a Szentírásból!

„Az Úr felkészít téged magának szent néppé, a miképpen megesküdött néked, ha megtartod az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, és az ő útain jársz. És megérti majd a  földnek minden népe, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled. És bővölködővé tesz téged az Úr minden jóban…” (5 Móz 28, 9-11)

A pusztai vándorlás során Isten valóban felkészítette arra a népet, hogy szent népként, papsága legyen. A korábbi csodákról már szóltunk, ezek mind-mind Isten mindenek feletti hatalmának bizonyságaiként élhettek a zsidó emberekben. A későbbi csodák sem maradtak el. Mielőtt elérték volna új hazájukat, a szemük láttára omlott le a bevehetetlennek tűnő Jerikó, csupán attól, hogy Istennek engedelmeskedve, parancsára néhányszor körüljárták. De jelen voltak valamennyien, és saját szemükkel láthatták azt is, hogy a Jordán folyó vizének folyása megállt, mindaddig, míg át nem kelt rajta a nép. A felkészítés során számtalan rendelkezést kaptak a vallási, és hitéletre vonatkozóan, valamint olyan társadalmi törvényeket, amelyek betartásával, valóban minden nép fölé lehetett kerülni, elérve, hogy azok féljék, tiszteljék Izraelt. Nem beszélve arról a sok, Isten iránt való engedelmességtől függő, anyagi jólétre, „bővölködésre” vonatkozó áldásígéretről, amellyel elhalmozta őket az Úr. Természetesen kaptak olyan intelmeket is, amik engedetlenség esetén lépnek hatályba.

Összegezve az eddigieket, láthatjuk, hogy a Teremtő Isten a kezdetekben, mindössze egyetlen embert hívott ki a népek közül. Ennek az egynek mondott áldásaiból ered, hogy egy egész nép áldottá lehetett. (Sőt mi magunk is, akik Ábrahám hitét örököltük, testi leszármazás nélkül is örököltük Ábrahám áldásait. Áldott utódai közé tartozunk, hitben Ábrahám fiai vagyunk. Ezért is szólíthatjuk meg Istenünket ezen a néven: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Ő a mi Istenünk is.) Tehát Isten a sok nép közül, annakidején, nem egy népet választott ki magának, mintegy megkülönböztetve egyik népet a másiktól, egyik népet a másik fölé rendelve, hanem elfogadta egy ember hitbeli közeledését, akit elhalmozott áldásaival, amelyek egyike volt csupán, hogy az akkor még nem is létező utódai, majdan nagy és szent néppé lesznek. Isten úgy gondolhatta, hogy a szent gyökérből csak szent fa sarjadhat, amelynek ágai is szentek lesznek majd. (Az isten szerinti szeretet „… mindent hiszen, mindent remél,…”)

Ismét emlékeztetünk arra, hogy az Ábrahámnak tett ígéretek kora, még nincs túl messze az özönvíztől. Miért térünk ki erre újra? Szeretnénk, ha megértenéd Isten szeretetét! Ahogyan az Úr Jézus Krisztus földi tartózkodása idején, Nikodémus házában, (Jn 3: 16) Jézus szájából elhangzott, hogy Isten oly módon, azaz „… úgy szerette a világot,…” hogy az ő egyszülött Fiát adta, a vízözön után is elhangozhatott volna, hogy Isten „… úgy szerette a világot,…” hogy az áldott Ábrahám utódait szent papsággá téve, lehetővé tette a pogányok számára, hogy (Jézus Krisztus eljöveteléig) hallhassanak Őróla.

E nép bizonyságai révén elfordulhassanak bálványaiktól, és kereshessék a Vele való kapcsolatot.

Izrael megbízatása tehát az lett, hogy a bálványistenek kultuszában, tegyen bizonyságot arról, hogy a Teremtő Isten az egyetlen létező Isten, egyben mutassa be az igaz Isten szolgálásából és imádásából eredő áldásokat, illetve, hogy átvegye, leírja, megőrizze és továbbadja Isten Igéit. Izrael viszont, mint nép, nem tett eleget ezeknek az elvárásoknak.

Már közvetlenül az Istennel való szövetségkötés után engedetlenkedett, gyakran zúgolódott, hitetlenkedett, annak ellenére, hogy mint írtuk, fölöttébb sok bizonyságát láthatta Isten hatalmának és szeretetének. Amikor bementek arra a földre, amelyet ígért nekik Isten, ott sem az elvárásoknak megfelelően viselkedtek. Pedig adott nekik prófétákat is Isten, akik az Úr nevében, folyamatosan figyelmeztették, intették a népet. Ezeket a prófétákat megvetették, megölték. Hiába haladtak Izrael földjén át, az akkori világ legjelentősebb karavánútjai, az idegeneknek semmit nem adtak át saját bizonyságaikból, és papi hivatásuknak sem tettek eleget. Isten, áldások helyett kénytelen volt időnként fegyelmeznie népét. Hamar odalett Dávid és Salamon királyuk hagyatéka, különböző nagyhatalmak fogságába kerültek. Amikor Jézus Krisztus eljött népéhez, az már csupán egy létszámában is megfogyatkozott, hitehagyott, erkölcsileg és szellemileg is leromlott, római megszállás alatt sínylődő nép volt. Urunk így intette az írástudókat és a farizeusokat: 

„… elvétetik tőletek az Isten országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi annak gyümölcsét.”… És a főpapok és farizeusok… megértették, hogy róluk szól.” (Máté 21, 43, 45)

Isten Fiának elvetése, kivégeztetése pedig már túl nagy botlás volt ahhoz, hogy Isten, saját munkáiban, továbbra is használhassa őket. Kitörettek a szelíd olajfából. Ha személy szerint nem is mindenki, de Izrael, mint nép egyértelműen kitöretett.

De vajon örökre törettek-e ki? Örökre helyükre lépett-e az a keresztyénség, akiről így fogalmaz a Szentírás?

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok…” (1 Péter 2, 9-10) 

A szelíd olajfa ágai, ha nem is maradéktalanul, de valóban kitörettek és Isten egy új „népet” oltott be a maradék ágak közé, az ősatyák gyökérzetű fába, egy új, keresztyénekből álló népet használt fel, és használ a mai napig abban a munkájában, aminek az a célja, hogy minél több ember üdvözüljön. Ha majd mi, keresztyének, Izrael fiai helyett, elvégeztük azt a munkát, ami eredetileg az ő feladatuk lett volna, Isten hazahív bennünket az örök honba. Addig (most) Izrael félretétetett. Ha megbotlott is, nem esett el. Ha kitöretett is, nem véglegesen töretett ki.

„Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.” (Róm 11, 29)

„… a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen.” (Róm 11, 25)

„És felveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre. És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtokból és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket. És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek,… És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. És laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én leszek néktek Istenetek.” (Ez 36, 24-28) 

Ha tehát a pogányok olyan számban nyerik el az üdvösséget, amennyit Isten előre meghatározott, Isten újra foglalkozik majd népével. Először számon kéri vétkeit, elszámoltatja bűneivel, ítéletet gyakorol felettük, megtisztítja őket, azután az egész Izrael újra beolttatik a szelíd olajfába, mivel történeti küldetése még nem fejeződött be. Terjedelmi okokból most nem áll módunkban ezekről részletesen írni, elégedjünk meg annyival, hogy az Úr Jézus Krisztus visszajövetele utáni Békebirodalomban, a zsidó nép lesz az Ő mindvégig kitartó, szeretett és hűséges papsága.

Izrael, mint nép ma is létezik, ma is él, ha a térképre tekintünk, láthatjuk, hogy a Földközi-tenger mellett, saját országuk is van. Ez az évszázadok, évezredek óta üldözött nép, Isten népeként lett ismert, és ezt a népet Isten, az ősatyák hite miatt mindig is szerette. Ha most harag alatt is vannak, Isten akkor is szereti őket, és máig nem feledkezett meg róluk, és népét soha nem vetette el véglegesen. (A büntetés alatt álló gyermekét is szereti a szülő.) Ha a gyökér szent, szentek az ágak is. Ha most átmenetileg, mint nép ki is vágattak, Isten a történelem adott szakaszában, felújítja majd velük a kapcsolatot. Akkor döbben majd meg igazán a világ, amikor megtudja, hogy ki is volt valójában ez a nép! Ha megtudja majd, kit becsmérelt, kit köpdösött le, kit üldözött, kit zárt haláltáborokba, kit égetett el krematóriumokban, kit fenyeget és kit „zsidóz” le napjainkban is. Te ne tegyél ilyet! Emlékszel még mit ígért a Teremtő Isten Ábrahámnak? „… megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt…” Te mindennap áldd meg ezt a népet!