Egy tál lencse…2.

Úgy tűnik, hogy a történet Ézsauról szól, mi ennek ellenére szeretnénk most a figyelmet mégis inkább Jákób személyére terelni. Amikor testvére a mezőről fáradtan hazatérve enni kért az általa imént elkészített ételből, Jákób azt mondta neki, hogy adok, de csak az elsőszülöttségedért cserébe. Mennyi minden mást is mondhatott volna! Elutasíthatta volna a kérést azzal, hogy nem számítottam rád, hármunknak megfelelő mennyiséget főztem csupán, vagy: még forró, várj egy kicsit, esetleg még most fő a hús, majd csak utána eszünk, vagy: megkérdezem apámat, hogy máris eszünk-e, vagy csak estefelé… Kedvező feleletet is adhatott volna. De felettébb gyanús, hogy azonnal azt mondta: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.” Ez csak úgy fordulhatott elő, hogy Jákób már készült erre a találkozásra, már régóta fontolgathatta, hogyha egyszer hazajön a testvére, ő beszél majd vele, hogy mit kérne cserébe az elsőszülöttségi jogáért, mert neki az kellene. Meg különben is, Ézsau elsőszülöttsége nem lehet olyan erős jog, hiszen ők ikrek, és Ézsau percekkel előbb születhetett csupán. Talán még ennyi korkülönbség sincs közöttük, mivel Jákób „… kezével Ézsaú sarkába fogódzva” jött a világra, tehát azt is mondhatnánk, hogy egyszerre születtek, együtt jöttek elő. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Jákób már régóta szerette volna ezt a jogot megszerezni, valószínűleg ezen gondolkodott nap mint nap, és amikor egyszer csak elébe toppant fáradtan és éhesen Ézsau, és enni kért, azonnal kitörtek gondolatai. Szinte ellentmondást sem tűrően, talán köszönés helyett mondta Ézsaunak Jákób: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.”

Mi volt ez az elsőszülöttségi jog, miért ragaszkodhatott ennek megszerzéséhez Jákób, és tulajdonképpen miről mondott le oly könnyedén, egy tál lencséért Ézsau?

Az elsőszülöttségi jog eredetét nem ismerjük. Mivel Ábrahám Mezopotámiából származott, de bejárta szinte a termékeny félholdként is nevezett közel-keleti vidéket egészen Egyiptomig, valószínűleg e vidékek egyikéről hozta magával ezt a családjogi törvényt. Maga az elsőszülöttségi jog végtelen egyszerű volt, és lényegében a legidősebb fiú utód, azaz a legkorábban született fiúgyermek számára biztosított bizonyos előjogokat a többi, később született testvéreivel szemben. Amikor az elsőszülött felnőtt férfiúvá lett, az apa távollétében családfői rangra emelkedett, tehát midazokat a jogokat élvezte és gyakorolhatta, amik egy családban az apát illették. Minden vitás kérdésben ő dönthetett, de hatalma kiterjedt a család vagyoni helyzetének alakítására, változtatására is, tehát földet vehetett, földet adhatott el, de ha úgy látta jónak akár testvéreit is odaadhatta dolgozni más gazdához. Az apa távollétében ő felelt mindenért. Az elsőszülöttet dupla rész illette meg a családi vagyonból, amikor az apa felosztotta azt gyermekei között, akár azok családalapításakor, esetleg idős korában az örökség megállapítása céljából. Ha a családfő rendelkezés nélkül halt meg, az elsőszülött fiúnak akkor is kétszer annyi rész járt az örökségből, mint bármelyik testvérének. Az elsőszülött joga volt továbbá, hogy a családfő akadályoztatása (távollét, betegség, halál) esetén ő legyen a család papja. Ő mutassa be a hálaáldozatokat, a bűnért való áldozatokat, engesztelést kérjen családja, esetleg testvérei bűneiért, áldást kérjen a rábízottakra, egyszóval az ő feladata és lehetősége volt (a zsidó kultúrában), hogy képviselje a családot a Mindenható Isten előtt. Az elsőszülött tehát az Úr előtt állt, az Ő papja volt, az Övé volt.

Mindezek a rendelkezések a társadalmi és vallási törvények szintjére emelkedtek, amikor az erre vonatkozó utasításokat megkapta Mózes, a zsidó nép vezetője, Istentől a Sínai hegyen. Annyira erős joggá lett az elsőszülöttségről szóló törvény, hogy Isten minden elsőszülöttet eleve sajátjának tulajdonított. (Saját igazságrendszerében már korábban is, legyen az ember vagy állat.) Ezért vette el az összes elsőszülöttet, mint Őt megillető részt például a bálványimádó Egyiptomban a tizedik csapás alkalmával. Mózes 4. könyvében ez áll: 

„És monda az Úr Mózesnek: Számláld meg Izráel fiainak minden finemű elsőszülöttét, egy hónapostól fogva és feljebb, és pedig névszerint számláld meg őket… Megszámlálá azért Mózes, a mint parancsolta vala néki az Úr, Izráel fiainak minden elsőszülöttét… És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Válaszd a lévitákat az Izráel fiai közül való minden elsőszülött helyett… és legyenek enyéim a léviták. Én vagyok az Úr.” (4. Móz 3, 40, 42, és 44-45)

„… Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak. Mert enyém minden elsőszülött Izráel fiai között, emberből és baromból; a naptól fogva, hogy megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem azokat. A lévitákat pedig minden elsőszülött helyett vettem magamnak Izráel fiai között.” (4. Móz 8, 16-18)

E döntés alapján tehát a léviták lettek a papok az Isten előtti dolgokban és szolgálatokban, a többi izráeli törzs elsőszülött férfiai helyett.

Az elsőszülöttség alapján követték a fiak az apákat a királyi trónon (pld: 2. Krón 21, 1-3). Istennek hatalmában áll, hogy olyannak is adományozzon elsőszülöttségi jogot, akit ez különben nem illetne meg. Így kapott elsőszülöttségi címet Dávid annak ellenére, hogy valójában Isainak nem ő volt az elsőszülött fia. 

„Megtaláltam Dávidot, az én szolgámat; szent olajommal kentem fel őt, A kivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt...” (89. Zs 21-22, 27-28) 

Az Úr Jézus Krisztusról is, mint elsőszülöttről szól a Szentlélek több helyen is a Bibliában: 

„… mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai.” (Zsid 1, 6)

„Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8, 29) 

„Kegyelem néktek és békesség attól, a ki van, a ki vala és a ki eljövendő; és a hét lélektől, a mely az ő királyiszéke előtt van, És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által, És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké! Ámen.” (Jel 1, 4-6) 

Ha az Úr Jézus Krisztus az elsőszülött Isten rendje szerint, akkor belátható, hogy az Atya távollétében, az Atya „házanépe” fölött most jogosan az Övé minden hatalom, és belátható, hogy jogosan dupla a jussa (menny és Föld), és az elsőszülöttség okán elvitathatatlan a joga ahhoz, hogy Ő legyen az a személy, aki egyben áldozatot bemutató és közbenjáró papunk is a Mindenható Atya-Isten előtt. Ráadásul olyan felmérhetetlen hatalommal rendelkező főpapunk Ő, hogy arra is lehetősége van, hogy minket szent királyi papsággá maga mellé fogadjon.

Folytatás holnap

Isten gazdag áldása legyen az áhítatok olvasóin

Egy tál lencse...1.

Amikor megemlékezünk Ábrahámról, Izsákról és Jákóbról, apáról, fiáról és unokáról, ősatyákként szoktuk őket emlegetni, ők voltak Izráel népének ősatyái. A zsidó nép története velük kezdődött. A Teremtő és Mindenható Istenbe vetett hitük, kapott áldásaik és a velük kötött szövetségek eredménye, hogy testi leszármazottaik mind a mai napig tagjai lehetnek Isten kedves és szeretett népének (Róm 11, 28).

Amikor hármukat együtt említjük (Ábrahám, Izsák és Jákób) az eltelt ezer évek távlatából úgy tűnhet, hogy életük egy röpke jelenség volt csupán. Pedig nem csekély azoknak az éveknek a száma, amit ők hárman megélhettek. Ábrahám 175 évig (1 Móz 25, 7), Izsák 180 (1 Móz 35, 28), míg Jákób 147 évig (1 Móz 47, 28) élt. Összesen több mint félezer évig voltak jelen a történelem színpadán. Érdekesség, hogy Ábrahám még jó eséllyel találkozhatott élete során olyanokkal, akik személyesen ismerhették az özönvizet túlélt Nóét és annak fiait is. Amikor tehát az ősatyákról esik szó, bizony az emberiség történetének még csak a hajnalán járunk.

A Bibliában Mózes első könyvében olvasható Izsák két gyermeke életének egyik meghatározó eseménye.

„Izsák pedig negyven esztendős vala, a mikor feleségűl vette Rebekát a Siriából való Bethuélnek leányát, Mésopotámiából, a Siriából való Lábánnak húgát. És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért, mivelhogy magtalan vala, és az Úr meghallgatá őt: és teherbe esék Rebeka, az ő felesége… És betelének az ő szülésének napjai, és ímé kettősök  (ikrek) valának az ő méhében. És kijöve az első; vereses vala, mindenestől szőrös, mint egy lazsnak (durva, vastag posztó); azért nevezék nevét Ézsaúnak. Azután kijöve az ő atyjafia, kezével Ézsaú sarkába fogódzva; azért nevezék nevét Jákóbnak. Izsák pedig hatvan esztendős vala, a mikor ezek születének.” (1 Móz 25, 20-21, és 24-26) 

Ézsau nevének jelentése: szőrös, bozontos, nyers, durva, míg Jákób neve azt fejezi ki, hogy az a személy, aki e nevet viseli az: sarkot fogó, elgáncsoló, csaló, aki a másik helyére lép. Ha csupán egyetlen szóval szeretnénk illetni, akkor a legmegfelelőbb név a csaló. Amíg tehát Ézsau szőrös emberként született, addig Jákób csalóként látta meg a napvilágot.

„És felnevekedének a gyermekek, és Ézsaú vadászathoz értő mezei ember vala; Jákób pedig szelíd ember, sátorban lakozó. Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad; Rebeka pedig szereti vala Jákóbot. Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok…” (1 Móz 27-30) 

Ézsauból tehát egy inkább nomád életet kedvelő szilaj, nyers, vadászathoz értő ember lett, aki gyakorta hozta haza az elejtett zsákmányt, és mivel Izsák szerette a vadételeket, sokra tartotta ezt a fiát, kedvelte őt. Jákób viszont alig mozdult ki szülei mellől, azt olvastuk róla, hogy sátorban lakozó volt. Valószínű, hogy testvérével ellentétben csendesebb, érzékenyebb lelkületű lehetett, édesanyja Rebeka számára a két fiú közül mindenesetre ő volt a kedvesebb. Jákób szüleivel való kapcsolatára jellemző, hogy amikor már felnőtt lett és szülei azt parancsolták neki, hogy ne a kánaánita leányok közül válasszon magának feleséget, akkor Jákób feltétel nélkül engedelmeskedett apja és anyja szavának – írja a Biblia. (1 Móz 28, 7) Ezzel szemben Ézsau olyan hettita leányokat hozott a „házhoz”, hogy azok megkeserítették Izsák és Rebeka életét (1 Móz 26, 34-35), sőt mihelyt tudomást szerzett arról, hogy szülei nem néznék jó szemmel, ha testvére kánaánita leányt választana, ő csak azért is hozott onnan magának egy újabb feleséget. (1 Móz 28, 8-9) Jákóbról azt írtuk fentebb, hogy finomabb, érzékenyebb lelkületű lehetett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy amikor Rebeka rokonságához, Lábán házához megy párt választani, nem éppen az alkalomhoz illő határozott fellépésű fiatalemberként viselkedik. Midőn meglátja jövendőbeli kedvesét Ráhelt, örömében annyira elérzékenyül, hogy (sokak előtt) egyszerűen elsírja magát. Hangosan.

„S lőn, a mint meglátá Jákób Rákhelt, Lábánnak az ő anyja bátyjának leányát… és megcsókolá Jákób Rákhelt, és nagy felszóval síra.” (1 Móz 29, 10-11) 

Ideje folytatnunk a megkezdett történetet! Idézzük vissza Ézsau Jákóbhoz intézett kérését, és görgessük tovább a cselekmény!

„Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok… Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet. És monda Ézsaú; Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak. S akkor Jákób ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1 Móz 25, 29-34) 

Ézsau az első szóra, egy tál frissen főt (veres-)lencsefőzelékért habozás nélkül eladta testvérének az elsőszülöttségi jogát, még esküvel is megerősítette az „üzletet.” Azzal indokolta e jogról való lemondását, hogy úgysem való az neki, hiszen élete a veszélyes vadászatok során mindig kockán forog. Ma itt van, holnap máshol, ma él, holnap lehet, hogy már nem, bármikor előfordulhat, hogy széttépi egy oroszlán. „… mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?”

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

E világ fejedelme…3.

 „… új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik.” (2. Pét 3, 13)

Számunkra mindezek csak a jövő reménységei. Mi még ebbe a sötét sátáni rendszerbe születtünk bele és ebben a világrendszerben nevelkedtünk. Ebben éltünk mindnyájan, a testünk kívánságainak, és hiábavaló gondolatainknak engedelmeskedve mindaddig, amíg az irgalmas Isten akaratából újjászülethettünk. (Ef 2, 3-4) Újjászületett életünkkel viszont testben továbbra is ebben a sötétség erői által uralt világrendszerben kell élnünk, kitéve Sátán szüntelen vádlásának, hazugságainak (aki esetenként a világosság angyalának adja ki magát /2. Kor 11, 14/), és ki vagyunk téve a gonoszság erői állandó szellemi és fizikális zaklatásainak is. Az újjászületett keresztények harcáról ezt olvashatjuk az efézusi levélben:

„Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6, 12)

Sajnos az öntelt, testies hívők közül sokan alulmaradnak ebben a harcban. Különféle okok miatt hitükben csalódnak és hajótörést szenvednek a hit vonatkozásában, testies vágyaik miatt visszaaraszolnak evilági életükhöz, folytatják egykori bűnös életüket, újra Sátán fogságába kerülnek, Isten szemében ismét a sötétség világrendszerének halottjai lesznek. Bár az Úr Jézus Krisztus meg tudná menteni őket, de ők nem igénylik már ezt a segítséget. Más a helyzet a hitben erős, aktívan szolgáló, folyamatosan gyümölcsöt termő igaz hívőkkel. Sátán zaklathatja őket, és mindennapi életüket megnehezítve zaklatja is, de erőt venni képtelen rajtuk, mert Isten:

„Az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban.” (Kol 2, 14-15)

Jézus Krisztus egy alkalommal ezt mondta tanítványainak:

„Ímé adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Luk 10, 19)

Halála és feltámadása után a mennybe menetelekor pedig külön megerősítette a tanítványoknak és nekünk is, hogy jól értsük, kié a hatalom a Földön (is):

„… mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28, 18)

Pál apostol küldetését így határozta meg az Úr Jézus Krisztus:

„Megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, Hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által.” (Apcsel 26, 17-18)

Fentiek után úgy gondoljuk, sikerült bebizonyítanunk, hogy a Föld nem Sátán tulajdona, hazudott amikor ezt a kijelentést tette a pusztában Isten Fiának. Bukása után semmiféle jogosultságot nem kapott semmiféle hatalomra. Egy időlegesen megtűrt, mennyből kivetett teremtmény, aki képességeit Isten ellen veti latba. Magaválasztotta munkaterületén gonosz szövetségeseivel dicsőségre szomjasan egy olyan sötét és gonosz birodalmat hozott létre, amelyben megpróbálja immáron Isten emberi teremtményeit is saját zsarnoki rendszerébe becserkészni, és általuk önmagát mind nagyobb hatalomra, isteni szintre emelni. Sajnos hozzá kell tennünk, hogy munkasikereihez, világrendszerének fenntartásához maga az ember is nagyban hozzájárul. A történelem során milliárdokban mérhető azoknak az embereknek a száma, akik jobban szerették, vagy szeretik napjainkban is a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak a cselekedeteik.

„Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek.” (Jn 3, 20) 

E gonosz emberek nem hallgatnak a Teremtő Isten folyamatos figyelmeztetésére, a Szentlélek és a Gyülekezet hívogatására:

„És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jőjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22, 17) 

Ezek az Istent elutasító emberek inkább hisznek a „hazugság atyjának”, a nagy megtévesztőnek, aki leginkább azzal téveszti meg őket, hogy azt terjeszti magáról, hogy ő nincs is, ő nem létezik, ő csak egy kitalált valaki, akit lehet gúnyolni, vörösnek és szőrösnek, lólábakkal és lópatával ábrázolni, aki a szurkot kevergeti a pokolban. Ezt a képet látják maguk előtt az e világrendbe többé-kevésbé jól beilleszkedett bűnös emberek, akik a maguk kis stiklijeikkel, csalásaikkal, át nem gondolt bűneikkel jól vannak. Akik azt hiszik, hogy csak az a bűn, amit a földi hatóságok lelepleznek, mivel Teremtőjük igazságrendszerére oda sem figyelnek. Így aztán tudtukon kívül, esetleg kisebb-nagyobb átmeneti örömökért Sátán elkötelezett alattvalóivá válnak, és a végük az örök szenvedés, az örök halál lesz.

Ránk, újjászületett keresztényekre, akiket Jézus Krisztus a saját vérével megváltott és megtisztított, nem ez a sors vár.

Befejezésül adjunk hálát Mennyei Atyánknak,

„… ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban; A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata.” (Kol 1, 12-14)

Egyben – kijelölve feladatunkat – így szól hozzánk a Szentlélek által: 

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2, 9) 

Örvendezz az Úr Jézus Krisztusban, aki az életét adta azért, hogy felismerhesd a te Teremtő Istenedet, és felismerhesd ennek a jelenlegi világrendszernek a sötétségét, és tarthatatlanságát, amelybe beleszülettél. Az életét adta azért, hogy olymértékben meggyengítse, lerombolja e világ fejedelmének birodalmát, hogy te az Isten Fiába vetett hit segítségével kiszabadulhass abból, és eljuthass az örökkévaló mennyek országába. Ámen.

 Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

E világ fejedelme…2.

„Mert így szól az Úr, a ki az egeket teremté; Ő az Isten, a ki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté (nem kietlennek teremtette lásd Új ford. Biblia) azt…” (Ézs 45, 18)

Mivel annak, hogy: „… A föld pedig kietlen és puszta van.” nyelvtanilag semmi értelme, szintén értelmetlen éppen a teremtéskor arról beszélni, hogy: „… A föld pedig kietlen és puszta lesz.” Így utolsó lehetőségként ez kínálja magát: „… A föld pedig kietlen és puszta lett.” Más Bibliakutatók álláspontjával megegyezően mi is azt állítjuk, hogy az 1 Móz 1, 1 és az 1, 3 versek időpontja között, tehát a kezdetben való teremtés és a világosságot elrendelő isteni szózat között történt valami olyasmi, amiről nem ír részletesen a Biblia.

Sátán, akit Isten valószínűleg nagy tekintélyű tisztségre szánt, elképzelhető, hogy valamiféle hatalmat kapott a „kezdetben” teremtett Föld vonatkozásában. Ha jól értelmezzük az Ézsaiás 14-ben írottakat, akkor éppen e hatalomban elkövetett fennhéjázása, felfuvalkodottsága, gőgje okozta bukását, és hozta be a bűnt a világmindenségbe.

„… ezt mondád szívedben… az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… hasonló leszek a Magasságoshoz… A kik látnak, rád tekintenek, és elgondolják: Ez-é a föld ama háborgatója… A ki a föld kerekségét pusztasággá tette…” (Ézs. 14, 13-14, és 16-17)

Nem zárható ki, hogy Sátán egykor (kezdetben) szerepet kapott a földi történések irányításában, de közreműködése felette károsnak bizonyult és olyan kaotikus állapotokat, pusztulást okozott, hogy attól „… A föld pedig kietlen és puszta lett.” Ha tehát valaha adatott is valamiféle hatalom számára a Földön, a Teremtő Isten a sötétség helyett immáron világosságot akart látni itt, a továbbiakban. Amennyiben Sátán ezekután még bármiféle jogot is képzelt (képzel) magának bizonyos dolgok felett, tudomásul kell vennie, hogy felfuvalkodottsága, valamint az angyalseregek egy részének Isten ellen történő fellázítása és megrontása miatt (is) örökre kivettetett a mennyből (Luk 10, 18). Ez számára azt jelenti, hogy (ha átmenetileg még meg is tűrik eseti jelenlétét a mennyben, de) a továbbiakban ott már semmiféle szolgálatára senki nem tart igényt. Pusztulást okozó ténykedése után láthatta, hogy (amire ő képtelen lett volna) a káoszból a Teremtő Isten mindent újjá tudott teremteni, és nem is egyedül, hiszen a teremtésben alkotó munkájával Isten Fia is aktívan közreműködött (Péld 8, 22-30), ráadásul immáron számára teremtetett minden!

„Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek (érte van minden Új ford. Biblia). Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11, 36)

Isten Fiának teremtetett tehát minden, és Övé a dicsőség! Nem Sátáné. Ki állíthatja ezekután, hogy a Föld jelenleg Sátán tulajdona?

Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy az Újszövetség több helyen is állítja, hogy Sátán „e világ fejedelme”. Keressünk ki két Igehelyet, amelyekben Jézus Krisztus nevezi így Sátánt! 

„Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme…” (Jn 14, 30)

A másik Igehely, amikor a Szentlélek elküldéséről és küldetéséről beszél. Azt mondja, hogy amikor majd eljön a Szentlélek, meggyőzi a világot a bűn, az igazság és az ítélet tekintetében. 

„(Az) Ítélet… hogy e világnak fejedelme megítéltetett.” (Jn 16, 11) 

Hogyan kell hát helyesen értelmeznünk ezeket az Igéket?

Sátán miután kivettetett a mennyből (Luk 10, 18) a levegőt és a Földet tette meg fáradhatatlan tevékenysége színhelyének. Az efézusi levélben és Péter első levelében így olvashatunk róla:

„… a levegőbeli hatalmasság fejedelme” (Ef 2, 2)

„… a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (kit nyeljen el Új ford. Biblia). (1 Pét 5, 8)

Sátán a teremtés után a kígyóba bújva (1 Móz 3, 1) álnokságával bűnre csábította Évát, ezáltal ő okozta Ádámnak, és rajta keresztül az egész emberiségnek a bukását. A mennyei magasságok után ő hozta be a bűnt mostmár, az emberek világába is.

Sátán azzal, hogy az embert bűnre csábította, lefektette egy olyan szellemi világrendszer alapját, amelynek valóban ő a fejedelme! Ennek a világrendszernek nem csupán zsarnoki fejedelme, hanem istene is (2. Kor 4, 4). Ez a világrendszer a sötétség és bűn világrendszere, a hazugság és lázadás világrendszere, valamennyi gonoszság világrendszere. Ennek a világrendszernek valóban Sátán a fejedelme, részben mint alapító, részben, mint aki e témákban a legjobb, mert ő a leggonoszabb, a leghazugabb, a legalattomosabb. Bukott angyalaival, démonaival egy olyan szellemi világot hozott létre és tart fenn, ami az erőszak, kapzsiság, önzés, nagyravágyás és bűnös kívánságok alapelvein, és szellemiségével „… most az engedetlenség fiaiban munkálkodik.” (Ef 2, 2) Ez a világ érthető módon gyűlöli Istent, gyűlöli az Úr Jézus Krisztust és gyűlöli a Szentlelket, gyűlöli a világosságot, megveti Isten igazságát. Sátán, Istennek az emberiség megmentésére irányuló munkája ellen harcol. Ha tehetné elpusztítaná az újjászületett hívőket, a Krisztus Testét, a Gyülekezetet, hiszen annak tagjai, mind az ő ellenségei, mert hitrejutásukkal kiléptek az ő világából, a továbbiakban nem őt szolgálják, nem az ő világát erősítik, nem az ő világából valók. Amikor Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy:

„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból… azért gyűlöl titeket a világ.”(Jn 15, és 18-19)

Ezekkel a szavakkal azt jelentette ki tanítványai számára Jézus Krisztus, hogy ők már nem tartoznak az alá a szellemi világrendszer alá, amelynek fejedelme, ura és istene maga Sátán! Aki viszont élete során nem tér meg és nem születik újjá, nem lesz az Úr Jézus Krisztusé, az életét Sátán szolgájaként éli le, és bűneiben hal meg. Végső helye a kárhozat lesz.

Az Úr Jézus Krisztus az ezeréves Békebirodalom megalapításával ezt a világrendszert fogja felszámolni (megszünteti Sátán fejedelemségét) és ezeréves uralma végeztével (Sátán elpusztítását követően) létrejön majd egy új, örökérvényű kormányzati rendszer, amelyben az (Atya-)Isten lesz az egyedüli és kizárólagos Úr. (Dániel 2, 44, és 7, 18, 22, 27)

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.

E világ fejedelme...1.

Amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban és betöltekezett a Szentlélekkel, a Lélek a pusztába vitte, ahol negyvennapi éhezés után háromszor is megkísértette Őt az ördög. Először arra próbálta rávenni, hogy egy követ változtasson kenyérré, majd arra, hogy boruljon le őelőtte, harmadszor pedig kétséget akart kelteni Benne Isten Igéinek megbízhatósága iránt. Jézus Krisztus mindhárom próbából győztesen került ki, minden esetben alulmaradt az ördög. Mi a három kísértés közül a másodikban találtunk az ördög részéről egy olyan kijelentést, amelyiket érdemesnek tartottuk arra, hogy elmélyültebben elemezzünk, mivel az ördögnek e kijelentése még napjainkban is sokakat képes megtéveszteni. Jelen tanításunk célja, hogy e kijelentés hamisságának bizonyításán túl biblikus képet adjunk az Isten és az ember leghatalmasabb ellenségéről: Sátánról. Ennek érdekében lapozzunk Lukács evangéliumának 4. részéhez, és olvassuk el az 5-8-ig tartó verseket! 

„Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki a föld minden országait egy szempillantásban, és monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét, mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom. Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz. Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Luk 4, 5-8)

Az ördög, hogy félrevezesse Őt, megpróbálta egy látomással elkápráztatni. Egy szempillantás alatt megmutatta Neki a Föld minden országát, minden elképzelhető dicsőségét, és azt hazudván, hogy ez mind az övé, felajánlotta azokat Jézus Krisztusnak. Egyetlen feltétellel, ha Jézus őt imádja, ő előtte borul le. Urunk visszautasította ezt az ajánlatot, és miként az előző kísértés során, most is egy Igével (5 Móz 6, 13) kényszerítette meghátrálásra az ördögöt. Olvassuk el még egyszer Sátán ajánlatát, és különösen figyeljünk arra, hogy mit állított az ajánlatában! „… Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét, mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom. Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.”

Néhány sorral feljebb azt írtuk, hogy hazudott Sátán amikor azt állította, hogy övé a Föld, annak minden országa és dicsősége. Azért mertük leírni, hogy hazudott, mivel a Bibliában egyetlen helyen sem olvashatunk arról, hogy a Teremtő Isten Sátán tulajdonába adta volna a jelenlegi Földet annak minden országával és dicsőségével együtt, hogy tulajdonosi hatalmat gyakoroljon fölötte, egyben annak adhassa, akinek akarja. Amikor Jézus Krisztusnak ezt mondta, hogy „… mert nékem adatott” egyszerűen hazudott. Nem igazán áll távol tőle ez a mentalitás. Jézus Krisztus egy alkalommal így beszélt róla:

„… Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” (Jn 8, 44)

Tehát Urunk eleve a „hazugság atyjának” nevezte őt.

Mivel ennek ellenére – különféle tévtanítások következtében – sokakban él az a téves szemlélet, hogy a Föld mégiscsak Sátán tulajdona, talán jogosan gondoljuk, hogy nem mindenkit elégít ki az az egyszerű kijelentésünk, hogy ez nincs benne a Bibliában, ezért a továbbiakban igyekszünk mindazokat a bibliai Igehelyeket bemutatni, amelyek eleve kizárják, hogy bárki bármikor Sátán tulajdonába adta volna a Földet, illetve az afeletti uralkodás jogát. Ezzel nem pusztán a tulajdonviszonyokra kapunk megfelelő választ, hanem egyúttal megértünk majd számos olyan Sátán uralmával kapcsolatos bibliai kijelentést is, amelyet esetleg eddig homály fedett, vagy fel sem figyeltünk rá.

Menjünk vissza egészen a teremtésig!

„És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (1. Móz 1, 3) 

Állíthatja-e valaki, hogy a Teremtő Isten az ördög részére teremtett világosságot, Napot, Holdat, vizeket, erdőket, mezőket, állatokat? Amikor pedig először szóba kerül az ember teremtése, ezt írja a Biblia:

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék… mind az egész földön… És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” (1 Móz 1, 26, 28)

Világosan kiolvasható az Igékből, hogy az ember teremtésekor nem az ördögnek adatott a Föld (személye a teremtéskor szóba sem került), hanem egyértelműen az embernek, az emberiségnek. És neki sem tulajdonba adatott, hanem csupán használatra. Haszonbérlői, szívességi használói vagyunk tehát az Isten által teremtett és az Isten tulajdonában lévő Földnek, ahol az egyedüli Úr az Isten.

„Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura…” (Mt 11, 25)

„Az Isten, a ki teremtette a világot és mindazt, a mi abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek Ura…” (Apcsel 17, 24)

Tudjuk, hogy a Biblia Isten üdvtervével foglalkozik, minden benne van, ami ahhoz szükséges, hogy a bukott ember elkerülhesse a kárhozatot. De nem szól sok olyan dologról, amire az ember bár kíváncsi, mégsem kap rá választ, mert Isten – végtelen bölcsességéből eredően – ezt így tartotta jónak. A Prédikátor könyvében ezt olvassuk: 

„A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.” (Préd 1, 9)

Mit enged sejtetni a Szentlélek ezekkel a sorokkal? Hogy elképzelhető: már előttünk is élt valamiféle civilizáció a Földön, de kell ezt tudnunk? Hasznos ez a tudás az üdvösségünk szempontjából? Ha ezt tudná valaki, akkor talán hamarabb megtérne? Ha már idéztük a teremtést, vegyük még egyszer szemügyre a róla írottakat, most más nézőpontból, már a Prédikátor könyvében olvasottak ismeretében!

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (1 Móz 1-3)

Vizsgáljuk meg a „vala” szót, mit is fejezhet ez ki! Tudni kell, hogy a héberben (csaknem a teljes Ószövetség héberül íródott) nincs semmiféle kifejezés a „volt”, „van”, „lesz” vagy „lett” szavakra. Olvashatjuk tehát a fenti Igeszakasz egyik Igéjét így is: „… A föld pedig kietlen és puszta volt.” Ez így helytelen, miután ezt Ézsaiás Igéje cáfolja:

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin

Szombatnap…3.

Olvashatjuk-e máshol még a Bibliában, hogy Jézus Krisztus jelül adatott? Igen. Már néhány nappal a születése után kijelenti Róla a Szentlélek.

„És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, a kinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, a ki várta az Izráel vigasztalását, és a Szent Lélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szent Lélek által, hogy addig halált nem lát, a míg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. És ő a Lélek indításából a templomba méne, és mikor a gyermek Jézust bevivék szülői, hogy ő érette a törvény szokása szerint cselekedjenek, Akkor ő karjaiba vevé őt, és áldá az Istent és monda:… Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, A melyet készítettél minden népeknek szeme láttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére. József pedig és az ő anyja csodálkozának azokon, a miket ő felőle mondottak. És megáldá őket Simeon, és monda Máriának, az ő anyjának: Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül, a kinek sokan ellene mondanak; Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek.” (Luk 2, 25-28, és 30-35) 

Az elénk tárt csodálatos sorokból olvassuk el figyelmesen még egyszer ezt a hatalmas kijelentést: „… Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül (jelül), a kinek sokan ellene mondanak.” Jézus Krisztus sokak elesésére és feltámadására adatott Izráelben, és jelül, akinek sokan ellene mondanak. A niniveiek feltámadásával, és a sokak elesésével és feltámadásával kapcsolatos kijelentést összefüggéseiben is azonnal megértjük, ha ezekhez még elolvassuk a következő – Mózes 5. könyvében található – 

Igeszakaszt. Mózes beszélt Isten népéhez:

„Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok! Mind a szerint, amint kérted az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben a gyülekezésnek napján mondván: Ne halljam többé az Úrnak, az én Istenemnek szavát, és ne lássam többé ezt a nagy tüzet, hogy meg ne haljak! Az Úr pedig monda nékem: Jól mondták a mit mondtak. Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (azt én felelősségre vonom /új ford. Biblia/)!” (5. Móz 18, 15- 19) 

És íme, az Ige testté lett! (Jn 1, 14) Isten elküldte a megígért prófétát, a valaha látott legnagyobb prófétát, nagyobbat, mint Jónás „… atyjokfiai közül” a názáreti Jézust, aki Mózeshez hasonlóan zsidóként született meg, de valójában a mennyből származott, a Szentlélektől fogant, Isten Fia volt. Az ígéretnek megfelelően az Isten adta a szájába az Ő saját Igéit. Maga Jézus Krisztus mondta:

„Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.” (Jn 12, 49)

És mit mondott Isten még Mózesnek?

„És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (azt én felelősségre vonom /új ford. Biblia/)!” Tudjuk, hogy aki megveti Jézus Krisztus beszédeit, az azt veti meg, aki küldte Őt. A Jézus Krisztus személyébe és kijelentéseibe vetett hit, élet-halál kérdése. Jól tudjuk azt is, hogy üdvösség (az üdvözülés lehetősége) a zsidók közül támadt, mint azt Jézus Krisztus egy beszélgetés során mondta egy asszonynak (Jn 4, 

22). 

Mit mondott Simeon Istennek, amikor a kezében tartotta a csecsemő Jézust? „…látták az én szemeim a te üdvösségedet, A melyet készítettél minden népeknek szeme láttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére.” A pogányoknak világosságul, Izráelnek dicsőségül és mindkettőnek üdvösségül, jelül, „… a kinek sokan ellene mondanak.” (De azokat én felelősségre vonom – jelentette ki Isten Mózesnek.)

Amíg tehát Izráel népe, a zsidónép, Isten szeretett népe azzal tudta az Ószövetség alatt kifejezni Istenhez való tartozását, hogy megtartotta a szombatnapot, hiszen számára ez volt a jel, az Újszövetség ideje alatt élő újjászületett (keresztyén) ember, mint Isten szeretett és szent papsága  (Krisztus Teste, a Gyülekezet) azzal tudja kifejezni Istenhez való tartozását, hogy elfogadta Urának Isten Fiát, az Úr Jézus Krisztust, hiszen Ő adatott számára jelül. Tehát az ószövetségi zsidó nép a szombatnap megtartásával, az újszövetségi keresztyénség pedig az Úr Jézus Krisztusba vetett hitével tudja kifejezni a Teremtő Isten iránti engedelmességét. Miután egy újszövetségi újjászületett (keresztyén) ember testi származás alapján lehet zsidó és lehet pogány népekből megigazult keresztyén is, joggal vetődik fel a kérdés, hogy a Gyülekezetre, mint újként kihívott népre, melyik jel vonatkozik.

Anélkül, hogy hosszas fejtegetésbe kezdenénk, úgy gondoljuk, hogy mivel az új nép éppen abban egységes, hogy hisz az Úr Jézus Krisztusban, természetes, hogy számára ez a jel nem lehet más, mint maga az Úr Jézus. Ebből ered, hogy a Gyülekezet tagjainak nem kell megtartania a szombatnapot. Hiszen amúgy sem vagyunk a zsidó népnek adott Törvény hatálya alá rendelve. A korai keresztyének bár eleinte a szombatnapot tartották meg, később egyre inkább a hét első napját (vasárnapot) különítették el, mivel ezt a napot tartották Jézus Krisztus feltámadási napjának. Az apostolok sem adtak egyértelmű eligazítást ebben a témában, Pál például ezt írta a rómaiakhoz, illetve a kolossébeliekhez írt levelében:

„Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig  minden napot  egyformának tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve.” (Róm 14, 5)

„Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában.” (Kol 2, 16)

Mi hasonlóan vélekedünk a kérdésben. Úgy gondoljuk, hogy semmilyen előírás nem vonatkozik ránk ebben a kérdésben. Mindenki, aki tagja a Gyülekezetnek tarthat egy pihehőnapot ha akar, és azt a napot tölti pihenéssel, amelyiket akarja. Ha ezt az Úr Jézusért tartja, akkor kisérje e napját az Úr Jézus Krisztus áldása. Amennyiben ez szombat, akkor legyen szombat, csak ne kreáljon ebből tant, és ne állítsa, hogy ennek megtartása nélkül nem üdvözülhet. Nyilván ez vonatkozik a zsidó népből és a pogány népből újjászületett keresztényekre is. Ha valaki testi származás szerint zsidó, és mint írtuk mindegy, hogy a Gyülekezet tagjaként melyik napot különíti el, akkor az a véleményünk, hogy a szombatot különítse el. Ez ugyan számára már soha többé nem engedelmességi jel, de részéről ez szép megemlékezés lehet a népe számára egykoron kijelölt napra és a Teremtésre vonatkozóan is.

Reméljük sikerült világosságot gyújtanunk neked ebben a kérdésben.

  

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin.