A Biblia szerinti itéletek...2.

A második ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

-         a hívő önmaga felett kimondott ítélete.

A hívő ember önmaga felett kimondott ítélete nem a saját útjainak, vagy szokásainak, netán bűneinek utólagos erkölcsi elítélésére vonatkozik, hanem a hívővé lett ember sokkal inkább önmaga felett kell, hogy ítéletet mondjon, hogy megengedett (hogyan engedhetett meg?) önmagának ilyen utakat, szokásokat, bűnöket. Tehát nem elsődlegesen az általa addig elkövetett bűnök, mint gondolatok vagy cselekedetek gyakorisága és sokszínűsége miatt kell szégyenkeznie, hanem önmaga miatt és önmaga előtt, hogy azok elkövetésére hogyan vetemedhetett. Hogyan lehetett erre képes? Rá kell döbbennie, hogy ő, ha ezt esetleg jól is titkolta mások és még esetleg saját maga előtt is, mennyire gonosz, aljas és bűnös természetű volt. Ha önvizsgálata elég mély, meg kell állapítania magáról, hogy ő velejéig romlott volt, ha esetleg mégis tett volna valami jót, annak a mozgatórúgója, indítéka – utólag megítélve – ugyancsak tisztességtelen volt. Leginkább csak arra szolgált, hogy mások előtt jónak állítsa be magát, vagy éppen önmagát hitesse el, hogy tulajdonképpen ő egy jó szándékú, tisztességes, szeretni valóan kedves olyan valaki, aki „még a légynek sem tudna ártani.” Azt, hogy Isten mit tart róla, korántsem érdekelte, sőt eszébe sem jutott.

„A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvökkel álnokságot szólnak; áspis (egyiptomi pápaszemes) kígyó mérge van ajkaik alatt. Szájok telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemök előtt.” (Róm 3, 10-18) 

Úgy gondoljuk, hogy aki visszatekintve megtérés előtti bűnös életére, utólag nem ilyennek látja magát, az bizony még kiskorú a hitben, már csak azért is, mivel felülbírálja Istent, aki az idézett Igeszakaszban teljesen egyértelműen kijelentette, hogy: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” Bizony mindenki ilyen volt, hiszen ezért, ebből a bűnös életéből kellett megtérnie. És ezért nem javítgatták még a bűnbocsánatot követően sem az ő jellemét, hanem hagyták azt a teljes személyiségével együtt az Úr Jézus Krisztus nevére történő megkeresztelkedésekor meghalni, és Újjászülték, és további életéhez megkapta a Szentlelket, hogy vezesse, tanítsa őt, hogy Jézus képmására tudjon formálódni a megszentelődés hosszú útja során.

Fontos, hogy a hívő önmaga felett kimondja ezt az elmarasztaló ítéletet megtérése után, és szükség esetén a megszentelődés folyamán több esetben is. Nyilván az idő multával már nem a régi teljes óemberi természetét kell ítélet alá vonni, hanem az időközben előfordult engedetlenségei, tévelygései miatt kell – a vétkek megvallásával együtt – önmagát elítélni. Észrevéve azt, hogy újabb és újabb vétkei amiatt következnek be, hogy mégis teret enged esetenként annak az óemberi természetének, amely felett pedig már képes uralkodni, illetve teret enged esetenként a külső befolyásoknak, a szem kívánságának, a test kívánságának és az élettel való kérkedés vétekbe csábításának. Fel kell tennie ilyen esetekben a kérdést: Hogyan lehetek még mindig ilyen? Hogyan tehettem ezt meg még ennyi idő eltelte után is? Miért teszem én ezt, mi bajom van nekem? Hogy nem tudok én ebből még mindig „kijönni”?

Fontos, hogy a hívő önmaga felett kimondja esetenként az elmarasztaló ítéletet, mivel önítéletével elkerüli a fenyítést. Elkerüli azt, hogy a fölötte is minden jogosultsággal és hatalommal rendelkező Úr Jézus Krisztus fenyítse meg, igazítsa helyre. Ha Ura részéről ez a minden értelmet meghaladó szeretetéből eredően történik is, egy-egy fenyítés mégsem lehet kívánatos, sőt esetenként kellemetlen is lehet. Vajon kinek esik jól egy betegség, egy-egy áldásmegvonás, vagy más egyéb, az életvitel megváltoztatására kényszerítő, helyreállítást vagy kijózanodást eredményező fenyítés?

A fentiek alátámasztásához és megerősítéséhez legyen elegendő az alábbi egyetlen Ige!

„Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” (1 Kor 11, 31 Új ford.)

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin