A nagy örömünnep...1.

Amikor az ószövetségi törvényekről hallunk, gyakran csak a „tízparancsolat” jut eszünkbe, pedig a törvények ettől lényegesen nagyobb területet öleltek fel. A sínai törvények számtalan egyéb – a zsidó nép vallási és társadalmi életvitelével kapcsolatos – rendelkezést is tartalmaztak annak érdekében, hogy a választott nép mindenben meg tudjon felelni Istene elvárásainak. Az Isten bölcsességét visszatükröző rendelkezések betartásával a zsidó nép azon túlmenően, hogy mindenkor Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének áldásai között élhetett volna, a környezetében élő népek számára is jó bizonyságul szolgálhatott volna az egyedüli Isten valóságáról, mindenhatóságáról, dicsőségéről és mindenek feletti gondoskodó szeretetéről. Sajnos a választott nép egész történelme során csak elvétve, és akkor is csupán ideig-óráig élt ezzel a lehetőségével, kiváltságos helyzetét nem ismerte fel, a törvényeket rendre megszegte, sőt úgy tűnik némelyikről az idők folyamán teljesen meg is feledkezett.

A számtalan humánus társadalmi törvény közül erre a sorsra jutott a nagy örömünneppel kapcsolatos rendelkezés is. Az erre vonatkozó parancsolat azért is figyelemre méltó, mivel ismereteink szerint ez az egyetlen olyan sínai törvény, amelyet kihirdetése óta soha nem tartott meg a zsidó nép, vagyis a törvény által előírt módon soha nem élt a benne rejlő lehetőségekkel. Elevenítsük fel ennek a rendkívül emberséges rendelkezésnek a lényegét Mózes harmadik könyvéből!

„Számlálj… hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilencz esztendő legyen. Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez…” (3. Móz 25, 8-10) 

A rendelkezés lényege tehát, hogy minden ötvenedik évben adassék meg mindenkinek a lehetőség arra, hogy a saját hibájából, vagy egyéb okok miatt elrontott életét ebben az ötvenedik évben, a nagy örömünnep alkalmával helyrehozhassa. A Biblia ezt az ötvenedik évet a kürtölés esztendejének vagy másként a kürtölés, kürtzengés évének nevezi. Magának az örömünnepnek az engesztelés napjára kellett esnie. Hogyan szólt az engesztelés napjára vonatkozó előírás?

„Szóla ismét az Úr Mózesnek, mondván… a hetedik hónapnak tizedikén az engesztelés napja van: szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok (tartóztassátok Új ford.) meg magatokat, és tűzáldozattal áldozzatok az Úrnak. Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon, mert engesztelésnek napja az, hogy engesztelés legyen érettetek az Úr előtt, a ti Istenetek előtt. Mert ha valaki nem sanyargatja meg magát ezen a napon, irtassék ki az ő népe közül. És ha valaki valami dolgot végez ezen a napon, elvesztem az ilyent az ő népe közül. Semmi dolgot ne végezzetek; örök rendtartás legyen ez nemzetségről nemzetségre minden lakhelyeteken. Ünnepek ünnepe ez néktek, sanyargassátok meg azért magatokat. A hónap kilenczedikének estvéjén, egyik estvétől a másik estvéig ünnepeljétek a ti ünnepeteket.” (3. Móz 26-32) 

Mint olvashattuk, maga Izráel Istene jelentette ki, hogy ez az ünnep a zsidó nép számára az „ünnepek ünnepe”. Az engesztelés héber kifejezés: betakarást, kiegyenlítést jelent, gyakorlatilag egy olyan cselekedetet fejez ki, amikor valaki valamilyen jogtalanságért, vagy sértésért elégtételt ad valamilyen formában. Ha a „sértettet” megelégíti az engesztelés, azaz elfogadja azt, akkor létrejöhet a felek közötti megbékélés, vagyis helyreáll a korábbi rend.

A bibliai engesztelés azt jelenti, hogy Isten előtt az ember (vagy nép) bűnét vérrel (az Ószövetségben egy hibátlan áldozati állat megölését követően annak vérével) kell betakarni, tehát egy helyettes áldozat vérének bemutatásával kiegyenlíteni. Amíg az Ószövetségben minden évben egy alkalommal (az engesztelés ünnepén) Izráel főpapja ment be az áldozati állat vérével Isten színe elé a szentélybe, bízva abban, hogy a vérrel engesztelést szerezhet Istennél Izráel bűneire, addig az Újszövetségben Jézus Krisztus szerezte meg a mindenkori bűnös ember számára az engesztelést, mégpedig oly módon, hogy egyetlen alkalommal járult csupán az Atya elé, viszont engesztelésül a bűnösökért kiontott saját vérét tudta bemutatni.

A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt így írta le:

„És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által (vérével Új ford.) ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid 9, 12) 

Az engesztelés ünnepe tehát annak idején Izráel számára a bűnbocsánatot jelentette. Ha a mindenkori főpap túlélte az Istennel való szellemi találkozást a szentélyben, akkor az azt jelentette, hogy Isten megbocsátotta népének az egy év alatt felhalmozódott újabb bűneit, tehát „tiszta lappal” állhatott ismételten Istene előtt. Csak érdekességként említjük meg, hátha valaki még nem tud erről, a főpap ruhájának szegélydíszei között azért voltak kicsi aranycsengettyűk is, hogy a jelenlévők a csengettyűk hangjaiból érzékelhessék a szentélyben tartózkodó főpap minden mozgását. Ha a csengések tartósan abbamaradtak volna, akkor az azt jelentette volna, hogy a főpap – Izráel bűnei miatt – nem állhatott meg Isten színe előtt, meg kellett halnia. A csengettyű hangjait figyelő hallgatóság ebből értesülhetett arról a szörnyű tényről, hogy Isten nem bocsátotta meg a nép bűneit. (Ilyen esetben a főpapra előzetesen ráerősített kötéllel húzták volna ki őt a kárpit mögül.) Ez volt tehát az engesztelés napja, az „ünnepek ünnepe”.

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin