A jégeső, mint Isten csapása…1.

Bevezetésként szeretnénk néhány gondolatot szó szerint idézni egy korábbi – „Özönvízszerű árvíz Magyarországon” című – tanításunk szövegéből:

„… felhőszakadás lett, a levegő lehűlt, a Nap hetekig nem látszódott. A patakok, folyók megteltek vízzel, sok helyen a hegyekről lezúduló víz ezeket annyira megduzzasztotta, hogy kiléptek a medrükből, és a szűnni nem akaró esőzésekkel együtt katasztrofális áradásokat okoztak. Milliószámra töltötték az emberek a homokzsákokat, és próbálkoztak azzal, hogy a meglévő gátakat ezekkel erősítsék, a víz azonban sok helyen átszakítva a régi és az új gátakat is, feltartóztathatatlanul hömpölygött tovább. Az áradó vizek közutak fölött csaptak át, autópályákat, vasútvonalakat rongáltak meg, településeket öntöttek el és zártak el a külvilágtól, az emberek ezrei kényszerültek elöntött otthonaikból – sok helyen állataikkal együtt – menekülésre. Számtalan ház összedőlt vagy súlyosan károsodott, több ezer lakásban egy méternél is magasabban áll a víz. Megannyi családnak egy élet munkája lett oda, szinte mindenüket elveszítették, saját további sorsukat a továbbiakban kilátástalannak tartják. Napjaink műholdképein jól látható, hogy Magyarország, a magasabban fekvő helyek kivételével egy csaknem összefüggő víztakaró alatt szenved.

Mi történt itt? Eső, eső és újra csak eső. Özönvízszerű eső és áradás… Éghajlatváltozás, globális felmelegedésből származó időjárási szélsőség? Közben pedig a föld más vidékein szárazság, aszály, totális vízhiány?

A Szentírás arról tanúskodik, hogy az eső, Istentől van, az eső megalkotója a Teremtő Isten. De nem csupán megalkotója, hanem parancsolója is, tehát eső ott esik, és olyan mennyiségben, ahol és ahogyan a Teremtő Isten akarja. A Szentírás azt is kijelenti, hogy a teremtésben Isten Fia, mint kézműves, mint gyakorlati megvalósító, alkotóként vett részt (Péld 8, 30), sőt Őérte és Őáltala teremtetett minden, ami lett (Kol 1, 16). Ha azt is tudjuk, hogy a megváltásban vállalt elévülhetetlen érdeme miatt az Úr Jézus Krisztusnak adatott most minden hatalom mennyen és földön, akkor az esőről szólva soha nem feledkezhetünk meg az Úr Jézus Krisztus személyéről, Isten Fiáról, a mi Megváltó Istenünkről.

„Mily fenséges az erős Isten! Van-e hozzá fogható tanítómester? Ki kérheti tőle számon magatartását? Ki meri azt mondani róla, hogy álnokul járt el? Inkább arra gondolj, hogy magasztald tetteit, amelyekről énekelnek az emberek… Milyen magasztos az Isten… összegyűjti a vízcseppeket, a felhőből esőt szitál, amelyet a fellegek árasztanak, bőségesen hullatnak az emberre.” (Jób 36, 22-24, és 26-28 Új ford.) 

„… nedvességgel terheli meg a felleget… Gomolyog az körös-körül, hogy az ő irányítása szerint megtegye mindazt, amit csak parancsol az egész föld kerekségén.” (Jób 37, 11-12 Új ford.)

„Egyszer büntetésül adja földjére, máskor meg szeretetből.” (Jób 37, 13 Új ford.) (…)

A felsorolt Igék tükrében azt kell mondanunk, hogy szerető Urunk az égből hullatott esővel már évezredek óta folyamatosan gondoskodik az emberek létfenntartásáról, mindennapi kenyeréről, és személyválogatás nélkül....

 „… felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5, 45). 

Viszont arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Ő Király, a világmindenség Királya, Akinek az irgalom gyakorlása mellett jogában áll és lehetősége van arra, hogy esetenként Önmagára terelve a figyelmet megmutassa - az embereknek és a szellemvilágnak is – mindenekfölött való szentségét és uralkodói mivoltját, újfent elismertesse, és újfent emlékezetükbe idézze, hogy ők csupán hatalom alá rendelt teremtmények. Életvitelükben – saját jogrendszere szerint – a Király elvárásokat támaszthat, és az attól való eltérést számon kérheti, illetve ítéleteivel büntetheti.” Eddig az idézet.

Sajnos az utóbbi időben újabb csapásként kellett megélnünk, hogy az égből hulló esővizet felváltotta a jégeső, és ez az immáron szilárd csapadék további hatalmas károkat okozott hazánkban. A helyenként tyúktojás méretű jégdarabok néhol szinte a felismerhetetlenségig letarolták a fákat, a mezőgazdasági termőterületek növényzetét, egyes településeken egész utcasorok maradtak lakhatatlanságig megrongált tetőkkel, vagy háztetők nélkül. Az udvarokban, utakon, földeken még másnap is több centiméteres jégtakaró volt látható, a táj téli képre emlékeztetett – június derekán.

Amíg a korábbi tanításunk elején szinte döbbenten kérdeztük, hogy: mi történik itt? – a jégesők pusztítását követően már nem teszünk fel ilyen kérdést. Akkor el kellett ismernünk, hogy a szűnni nem akaró esőkkel, felhőszakadásokkal majd az ezek következtében fellépő árvizekkel az Úr Jézus Krisztus megintette Magyarországot. Most el kell ismernünk, hogy újra megintette országunkat – helyenként – még keményebb csapással. Újra ítélet alá vonta népünket. Ébresztő Magyarország!

Tudjuk, hogy az ítéletek tárháza áll rendelkezésére. Ha csak a természeti csapásokkal való ítélet lehetőségeit vizsgáljuk a földrengéstől az árvízig, az égitestek becsapódásától a  jégesőig, már akkor is könnyen belátható, hogy mindezekkel szemben az ember tehetetlen, kiszolgáltatott, a csapások kivédhetetlenek. Ideig-óráig esetleg lehet küzdeni ellenük, de előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni az ember, hogy nincs hatalma e csapások fölött. Sokkal nehezebb viszont eljutnia arra a következtetésre, hogy elkerülhetné mindezeket, ha belátná, hogy meg kell alázkodnia Teremtő Istene előtt, Akinek viszont van hatalma e csapások fölött.

Csak ismételni tudjuk, és újra felhívni a figyelmet arra, hogy hazánk lakossága és vezetősége egyáltalán nem az Isten által elfogadhatónak tartott utat járja, népként nem magasztalja, nem dicsőíti, és nem imádja Alkotóját, nem borul le Előtte, és nem tanulmányozza, nem keresi az akaratát. Hogyan lehetséges, hogy nem az Isten szeretetében akar élni, már itt a földön, s majdan az örökkévalóságban? Helyette pálinka és lángos fesztiválokkal múlatja idejét, kolbásztöltő és halászléfőző versenyeket, kocsonyanapokat és lovasbemutatókat szervez, ki a legerősebb, ki ugrik magasabbra, ki szalad gyorsabban próbákkal szórakoztatja magát. Magyarország észre sem veszi, hogy most éppen nem ennek lenne itt az ideje! Amikor egy vasútállomáson, vagy buszpályaudvaron bemondják, hogy indul a vonat vagy a busz, amikor a Metró állomáson meghallja valaki, hogy: „Figyelem, az ajtók záródnak”, legalább olyankor siet az ember, hogy el ne mulassza az alkalmat, és elérje még az induló járművet. Amikor viszont Isten üzen, hogy rövid időn belül bezárom az ajtót, és ha azután jönnél, már hiába kopogtatsz vagy zörgetsz, nem nyitok ajtót neked, már nem jöhetsz be Istened országába,- miért nem rohannak elébe az emberek, hogy keressék a lehetőségeket, hogy üdvösségre, örök életre juthassanak? Miért nem küzdötök emberek – kérdezi Isten – a kegyeimért, miért fontosabbak számotokra e megtévesztő világnak átmeneti és pillanatnyi élvezetei? 

Hányszor figyelmeztesselek még benneteket? Ébresztő Magyarország!

Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin