Keresztelkedés: bemerítkezéssel…3.

Ha már ennyi érvet felsorakoztattunk annak bizonyítására, hogy a bemerítkezés a minden mással szemben elfogadható egyedül biblikus módja a keresztelkedésnek, talán azzal tehetjük ezt tejessé, ha végezetül még megvizsgáljuk Keresztelő János bizonyságtételét. Ő ugyanis ebben arról beszél, hogy Aki ő utána jön, aki nagyobb őtőle, az a személy, vagyis Isten Fia hogyan keresztel majd. Máté evangéliumában így olvashatunk erről János bizonyságtételében: „Én… vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő… ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket.” (Mt 3, 11) Nézzük, hogyan hangzana ugyanez a „meghintéssel”! „Én… vízzel hintelek meg titeket megtérésre, de a ki utánam jő… ő Szent Lélekkel és tűzzel hint majd meg titeket.” Még ha el is fogadnánk a vízzel történő meghintést vagy leöntést, hogyan tudnánk értelmezni a Szent Lélekkel (most már a következetesség kedvéért) a Szent Szellemmel és a tűzzel való meghintést, illetve leöntést?

A Szent Szellemmel való keresztség: A Biblia következetesen azt tanítja, hogy az újjászületett ember közösségben él a Szent Szellemmel. Ő énbennem, és én Őbenne, mert csak ekképpen lehetek egységben, közösségben Ővele. Ez azonnal megérthető egy szemléletes példa segítségével. Merítsünk be egy kád vízbe egy szivacsot, majd hagyjuk is benne! A szivacs megtelik vízzel úgy, hogy tehát közben önmaga is a vízben van. Hol van a víz? A szivacsban. Hol van a szivacs? A vízben. A víz a szivacsban, a szivacs a vízben. A Szent Szellem énbennem, én a Szent Szellemben. Ha az Úr Jézus Krisztus, ellentétben Jánossal, aki a vízbe merítette be a bűnöst, a Szent Szellembe meríti a hitre jutottat, akkor abban lakozást vesz a Szent Szellem. Az (örök) élet költözik belé. Gyakorlatilag ez az újjászületés, amely az Úr Jézus Krisztus nevére való megkeresztelkedés, az Úr Jézus Krisztus nevére való bemerítkezés során következik be. Az újjászületést követően a hívő a Szent Szellemben (s miután Ő a Krisztus Szelleme, az Úr Jézusban) él. Mennyei Atyánk is csak olyan imádókat tud elfogadni, akik Szent Szellemben imádják Őt (Jn 4, 23-24), Pál csakis a Szent Szellemben való szolgálatot ismerte el Istennek való szolgálatként (2. Kor 6, 4-6), a galatákat pedig keményen ostorozta amiatt, hogy amit a Szent Szellemben kezdtek el, azt világi módon próbálják folytatni (Gal 3, 3). Mindenütt azt olvashattuk, hogy Szent Szellemben. Csak úgy kerülhetünk a Szent Szellem közösségébe, csak úgy lehetünk Ővele közösségben, ha valaki, és ez esetben az Úr Jézus Krisztus, (az újjászületésünk érdekében) belehelyez bennünket, bemerít bennünket a Szent Szellembe. Bemerít bennünket, és nem pedig meghint vagy leönt Ővele bennünket! Amikor tehát az Úr Jézus Krisztus Szent Szellemmel „keresztel”, az azt jelenti, hogy a Szent Szellembe merít be bennünket! Nem a vízbe, hanem a Szent Szellembe – Keresztelő János bizonyságtétele alapján is.

A tűzzel való keresztség: Legyen elegendő egy rövid és egyszerű magyarázat Keresztelő Jánosnak arra a kijelentésére, hogy Aki őutána jön: „… ő… tűzzel keresztel majd titeket.”!

A búza és a konkoly példázatából (Mt 13, 24-30) tudjuk, hogy amíg az Úr Jézus Krisztus a tiszta búzát (az igazakat) a csűrébe gyűjti üdvösségre, addig az értéktelen konkolyt (a gonoszokat) az örök tűzbe. Ez a második halál. A tűznek tava (Jel 20, 14). Mondhatja-e valaki, hogy az Úr Jézus Krisztus végső megoldásként a gonoszokat a tűzzel, a tűz tavával csak „meghinti” vagy „leönti”? Nem! Ők a tűz tavába elmerülve, abba bemerítve, örök halált szenvednek. Amikor tehát az Úr Jézus Krisztus a végítéletkor tűzzel „keresztel”, az bizony egyértelműen bemerítést jelent, és nem valami mást, különösen nem valamiféle jelképes dolgot! A Jelenések könyve úgy írja, hogy amikor az 1000 éves birodalom végén Sátán a tüzes tóba vettetik (mert az Úr Jézus Krisztus őt is tűzzel kereszteli meg), odakerül, ahol a Fenevad és a hamis próféta is van (Jel 20, 10).

Akik a keresztelkedést a vízzel történő meghintésben látják, igazuk alátámasztása érdekében az Ezékiel könyvében írt Igékkel hozakodnak elő. E könyv 36. részében Izráel jövőbeli (az 1000 éves Birodalom időszakára történő) helyreállításáról olvashatunk. Íme, az érvként emlegetett versek:

„És fölveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre. És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságtoktól… És adok néktek új szívet…” (Ez 36, 24-26) 

Ezeket a verseket nem tudjuk érvként elfogadni több ok miatt. Ezek a versek Isten ószövetségi népéhez szóltak, kifejezetten Izráel számára adtak kijelentést. E nép másfajta megtisztulást el sem tudott volna fogadni Ábrahám, Izsák és Jákób Istenétől, mint a megtisztulás vizével történő meghintést, hiszen az ilyen módon való megtisztítással kapcsolatos ismeretek Izráelben már több évszázadosak voltak. Egyébként is mindenki megérthette, hogy egy egész nép vízzel való meghintése csak szimbolikus lehet, miként az új szív ígérete is.

A rómaiakhoz írt levélből érthetjük meg igazán, hogy amikor az Újszövetség korában élő keresztelkedő a víz alá merül, Jézus Krisztushoz hasonlóan meghal e világ számára, és amikor kiemelkedik a vízből – az már egy új teremtés (Róm 6, 3-11). Ezért kell, hogy ne csak meghintsenek bennünket, vagy leöntsék a fejünket egy kevés vízzel, hanem – amellett, hogy a vízben végérvényesen lemossuk a bűneinket (Apcsel 22, 16) – bele kell halnunk a vízbe, össze kell, hogy csapjon felettünk a víz, hogy elzárjon bennünket végképp e világtól. Minket ugyanis nem elégséges meghinteni, mint az Ószövetségben az eszközöket, ruhákat, embereket, amiket és akiket a megtisztulás érdekében kellett meghinteni a tisztulás vizével (számtalan rendelkezés mellett lásd 4. Móz 8, 6-7!), hiszen ezek a parancsolatok csak az új rendelkezésekig voltak érvényben (Zsid 9, 10). Nekünk újonnan kell születnünk (Jn 3, 3). Különben nem mehetünk be az Isten országába. Újonnan kell születnünk víztől és Szellemtől (Jn 3, 5)! Előtte ezért kell meghalnunk. A vízben.

Tekintsük át ezek után, hogy az Újszövetségben mely helyeken olvashatunk konkrét keresztelkedésekről! Első volt Jézus, megkeresztelkedéséről már szóltunk. Utána már mindenki az Ő nevére keresztelkedett meg és könyörgött általa jó lelkiismeretért (jó „kettős látásért”) Istenhez, Akinek a jóságos kegyelméből – bemerítkezésünkkor – az Úr Jézus Krisztus is megkeresztelt minket, azaz bemerített bennünket a Szent Szellembe. Ekképpen keresztelkedett meg és nyert új életet Jeruzsálemben mindenki, aki a Szent Szellem kiáradását követően hallgatott Péter apostolra és társaira (Apcsel 2, 37-41). A samáriaiak megkeresztelkedéséről az Apcsel 8, 12-ben olvashatunk, az etióp kincstárnok (komornyik) megkeresztelkedéséről az Apcsel 8, 36-39-ben, Pál (Saul) megkeresztelkedéséről az Apcsel 9, 18-ban.  Kornéliusz és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 10, 34-48-ban, Lídia és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 16, 14-15-ben, a Filippi-beli börtönőr és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 16, 33-ban olvashatunk. Sokan megkeresztelkedtek Korinthusban (Apcsel 18, 8), és Efézusban (Ef 19, 5) is – az Úr Jézus nevére.

Mint olvashattuk az Apcsel 10, 34-48-ban Kornéliusz, az Apcsel 16, 14-15-ben Lídia, és az Apcsel 16, 14-15-ben a börtönőr, a háza népével együtt keresztelkedett meg. Miután a Szentírás e helyen nem ad egyértelmű kinyilatkoztatást arra vonatkozóan, hogy kiket kell érteni egy akkori személy háza népének, a mi szellemi látásunk szerint ezek férj, feleség, a hozzájuk tartozó és velük együtt élő felnőtt gyermekek, szülők, testvérek, egyéb rokonok, szolgálók, cselédek, jövevények lehettek. Valakinek a háza népéhez tartoztak nyilván kiskorú (húsz év alatti) gyermekek is, de teljesen bizonyosak vagyunk abban, hogy őket sem Péter, sem Pál nem keresztelte meg. Tudjuk, hogy a keresztelést Keresztelő János vezette be, akinek az volt az alapvető küldetése, hogy „felkészült népet állítson az Úr elé” (Luk 1, 17, Új ford.), nyilván nem merített be gyermekeket, akik a jót a rossztól meg sem tudják különböztetni (4 Móz 32, 11 és 5 Móz 1, 39), tehát Jánosnak bűnvallást sem tudtak volna tenni. A keresztelési hagyomány nyilván ezt vitte tovább, hiszen írtuk már, hogy egyik-másik apostol a korábbiakban eleve János tanítványa volt. Pál pedig egyenesen leírta, hogy amennyiben az apa, vagy az anya szent (újjászületett keresztény) egy családban, szentté teszi a kiskorú gyermekeit (1 Kor 7, 14), tehát ezek a gyermekek már gyermekségük ideje alatt „elkülönítettek” Isten számára. (E korban bekövetkezett esetleges haláluk esetén üdvösségre jutnak.) Ez a „mentelmi joguk” viszont csak felnőtté válásuk idejéig érvényes, utána nekik is meg kell keresztelkedniük, nekik is újonnan kell születniük! Addig viszont nem kell (egyszerűen fölösleges) megkeresztelni a gyermekeket sem csecsemőként, sem gyermekkoruk későbbi szakaszában. Hasonlóan elvetjük – mert egyáltalán nem tartjuk biblikusnak – az úgynevezett bérmálkozási és konfirmációs gyakorlatot, amely az ezt gyakorlók szerint arra való, hogy e liturgiák alkalmával kapja meg valaki a Szent Szellemet. Ez nincs benne a Bibliában! Mindez csupán az évszázadok alatti torzulások szülötte, mint a bemerítés helyetti vízzel való meghintés és leöntés gyakorlata. Emberi kitalációk csupán. Tévelygés.

„… tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva…” (1. Kor 4, 6, Új ford.)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin