Hiábavalóság, hasztalan erőlködés…1.?

A Prédikátor könyvében szinte elejétől a végéig arról győzköd bennünket a Prédikátor, hogy minden dolog, amit az emberek életük során véghez visznek a földön, az mind hiábavalóság, hasztalan erőlködés csupán. Fáradozásukkal – véleménye szerint – az emberek semmiféle valós és végleges előnyhöz nem jutnak, semmiből semmi hasznuk, ha úgy tűnik is, hogy átmenetileg szert tesznek mégis valamire, az maradandóan úgysem az övék, ezért céltalanul és értelmetlenül élnek, hiábavalóságokra fecsérlik csupán az idejüket.

„Láttam, hogy mindaz, amit véghez visznek a nap alatt, csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” (Préd 1, 14 Új ford.) 

Az ember cselekvő életének több területét is megvizsgálta a Prédikátor, és minden esetben erre a következtetésre jutott. Több helyen a halállal indokolta ezt:

„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez… a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál… Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.” (Préd 3, 19-20) 

„Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik.” (Préd 9, 5 Új ford.) 

„Ezért boldogabbaknak tartom a halottakat, akik már régen meghaltak, az élőknél, akik még életben vannak. De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született…” (Préd 4, 2-3) 

Biztos, hogy a Bibliát olvassuk? Létezik, hogy abban állnak ezek a magasztosnak aligha mondható sorok? Ki jegyezte le ezeket? Kitől ihlettek ezek a sorok? Eddig úgy tudtuk, hogy a teljes Írás Istentől ihletett (2. Tim 3, 16), illetve, hogy mindenkor a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek (2. Pét 1, 20). Ki volt egyáltalán ez a Prédikátor?

A Prédikátor könyvét Izráel egyik királya írta, méghozzá Dávid király közvetlen utóda, Salamon király. Az a Salamon király, akit a köznyelv azóta is „bölcs” Salamonként tart számon, akihez messze földről is eljöttek kortársai, hogy saját fülükkel hallhassák bölcs mondásait. Ő az, aki felépíttette egykoron azt a Jeruzsálemi Templomot, amelyet felszentelésekor betöltött az Isten dicsősége. Ő írta le a könyvében ezeket a fentebb olvasott sorokat: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez… a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is… ugyanazon egy lélek van mindenikben… az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál… Mindenik ugyanazon egy helyre megy… a holtak semmiről sem tudnak… még az emléküket is elfelejtik… boldogabbaknak tartom a halottakat… az élőknél… De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született…”.

Vajon jól látta-e a dolgokat a Prédikátor? Elfogadhatóak-e a kijelentései? Azt javasoljuk – ha bizonyos kijelentéseivel máris egyetértünk, vagy bizonyos kijelentéseitől máris háborog a lelkünk –, hogy ne foglaljunk még állást e kérdésben! Egyelőre túl keveset ismerünk, és csak kiragadott részleteket a könyvéből ahhoz, hogy később is vállalható véleményt alkothassunk. Először ismerkedjünk meg alaposabban a Prédikátor érveivel, vizsgálódásaival, következtetéseivel! Azt már láthatjuk, hogy nem egyszerű esettel állunk szemben!

„Én, a Prédikátor, Izráel királya voltam Jeruzsálemben, és rászántam magam arra, hogy megvizsgálok, és bölcsen kikutatok mindent, ami az ég alatt történik… Láttam, hogy mindaz, amit véghez visznek a nap alatt, csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés… Így gondolkodtam magamban: Én sokkal nagyobb bölcsességre tettem szert, mint azok, akik elődeim voltak Jeruzsálemben sok bölcsességet és ismeretet szereztem. Amikor azonban rászántam magam, hogy megismerjem a bölcsességet, megismertem az esztelenséget és oktalanságot is.” (Préd 1, 12-17) 

Az önmagát Prédikátornak nevező Salamon király tulajdonképpen arra volt kíváncsi, hogy mi, emberek (önmagát is beleértve), hogyan, mennyire bölcsen éljük le az életünket.  Élethelyzeteinkben általában jó döntéseket hozunk-e, és egyáltalán tudjuk-e, hogy mi is az a bölcsesség. Hogyan lelhet rá élete során valaki az igazi békességre? Az alábbi területeken próbálta feltérképezni az emberek bölcs, vagy kevésbé bölcs viselkedését, illetve leírni tapasztalatait, és kijelentés formájában összegezni a mindezekről alkotott véleményét:

A gazdagság területén

„Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat… És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben… És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (Préd 2, 8-12)

„A ki szereti a pénzt, nem telik be pénzzel, és a ki szereti a sokaságot (vagyont Új ford.) nem telik be jövedelemmel (soha nem elégedett a jövedelmével). Ez is hiábavalóság. Mikor megszaporodik a jószág, megszaporodnak annak megemésztői (fogyasztói Új ford.) is; mi haszna van azért benne urának, hanem hogy csak reá néz szemeivel… a gazdagnak… bővölködése nem hagyja őt aludni… Ugyanis az a gazdagság elvész valami szerencsétlen eset miatt, és… A mint kijött az ő anyjának méhéből, mezítelen megy ismét el, a mint jött vala… semmit nem vesz el munkájáért, a mit kezében elvinne… a szélnek munkálkodott?” (Préd 5, 9-16) 

A Prédikátor szerint a meggazdagodásért, a gazdagságért, a pénzért folytatott megfeszített, és egy életen át végzett munka, még ha úgy tűnik is, hogy látszata van, eredményes és sikeres volt is, összességében mégiscsak „… hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!”

Érdekes megfigyelni majd, hogy a Károly fordítás – ellentétben az új fordítással – sehol nem alkalmazza a „hasztalan erőlködés” kifejezést. Sem önállóan, sem a „hiábavalóság” után. Helyette mindenkor ezek egyikével adja vissza a „hasztalan erőlködés” értelmét: „a lélek gyötrelme”, „a léleknek a gyötrelme”, „lelki gyötrelem”, „az elmének a gyötrelme”, „a lélek fájdalma”. Elfogadhatónak tartjuk valamennyit, hiszen mi magunk is úgy érezzük, hogy amennyiben valaki fölöslegesen, a legkisebb sikerélmény nélkül, csupán haszontalanul gyötri magát, minden eredmény nélkül ténykedik, az bizony egy idő után lelki traumát, lelki fájdalmat, lelki gyötrelmet okoz neki.

 Folytatás holnap

 Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin