Test, lélek, szellem...2.

Ennek az említett három szónak az egyike a: szóma, amely testet jelent. Gyakran olvashatjuk a Bibliában előtaggal, mint lelki test, hús test, érzéki test. Úgy gondoljuk, mivel a testről írottakat a fordítások világosan adják vissza, képünk is van az emberi testről, látjuk is, meg is tapinthatjuk, erről az „alkotó részünkről” áll rendelkezésre a legtöbb tapasztalatunk, ezért ezzel a továbbiakban nem foglalkozunk bővebben. A test tehát a szóma.

A másik görög szó, amivel meg kell ismerkednünk a: pszihé, ennek lélek a jelentése. A föld porából (anyagaiból) alkotott testbe Isten az élet leheletét lehelte, így lett az ember élő lélekké, más fordítás szerint élőlénnyé (1 Móz 2, 7). A lélek az ember érzéseinek, érzelmeinek, kívánságainak és akaratának a helye. Az ember lelke nem látható, nem megtapintható, nem anyagi része az embernek, tehát nem az agy, (mint azt sokan állítják) annak ellenére, hogy úgy tűnik bizonyos dolgok abban történnek. A látszat ellenére két okból is cáfoljuk, hogy a lélek maga az agy lenne. Az agy a test része, tehát test, és mint olvashattuk a test a föld porából való, míg a lélek, mint írtuk nem a föld porából került az emberbe. Cáfoljuk a következő ténnyel is: az ember halála után az agy is az enyészeté, azaz a test többi tagjaival együtt porrá lesz, elpusztul. A Biblia világosan ki is jelenti, hogy test (és vér) nem örökölheti Isten országát (1 Kor 15, 50), a lélekről viszont maga Jézus Krisztus mondta, hogy az, az embernek olyan alkotórésze, amely elpusztíthatatlan. (Mt 10, 28) Az agy és a lélek viszonyát legegyszerűbben úgy érthetjük meg, ha az agyat egy zongorához hasonlítjuk, amely képes ugyan hangjával betölteni egy egész termet, viszont csak akkor, ha valaki játszik rajta. Ha példánkban a zongora az agy, akkor a lélek a zongorista, aki a zongorát megszólaltatja. A hallgatóság, bár a zongora hangjait hallja, de mindenkor a zongorista játékában gyönyörködik, vagy a zongoristáról állít ki véleményt. A lélek tehát az ember személyisége (ÉN-je), vagy legalábbis annak jelentősen többségi része, hiszen a lélek az, ami megnyilvánul az ember minden gondolatában és láthatóvá válik minden cselekedetében. Az ember a lélek hatására, a lélek akaratából öl vagy simogat, virágot nyújt át, vagy üt, kiabál, heveskedik, vagy szidalmaz, esetleg vonul félre. A lélek (pszihé) betegsége esetén fordul a világ pszichiáterekhez, pszichológusokhoz. Gyakran előfordul, hogy a lélek betegségétől betegszik meg a test (szóma) is, ilyenkor beszél a világ pszichoszomatikus megbetegedésről. A lélek tehát a pszihé.

A harmadik görög szó a: pneuma, amely konkrétan az ember szellemét jelenti. Az ember tehát nem csupán test és lélek, hanem egyben szellem is (1 Thessz 5, 23), amely (nem anyától, nem apától, hanem közvetlenül) az Istentől kapott olyan „Isten-lényegű” része az embernek (de soha nem az ÉN-je), amely ha kis mértékben is, de hatni képes az ember elméjére. Az embernek kizárólag ez a „része” az, amely képessé teszi őt arra, hogy Istent, Isten dolgait és munkáját megismerje, felfogja kijelentéseit. Ebben vesz lakozást Krisztus befogadásakor a Szent Szellem (1 Kor 3, 16). Az ember szelleme hasonlóan a lelkéhez, nem látható, nem megtapintható, nem anyagi része az embernek. Az ember ezzel az Istentől kapott szellemével képes megragadni, legalábbis alapjaiban felfogni, elméjében tudatosítani (már újjászületése előtt is!) a Teremtő Isten dolgait. Kárára vagy előnyére ezzel a szellemével képes „külső” szellemekkel is összekapcsolódni, akik így lakozást vehetnek az emberben (az emberbe költözhetnek akár többedmagukkal is), hathatnak az elméjére, ezáltal személyisége különböző mértékű befolyás alá kerülhet. E hatások következtében énje, ego-ja jó és rossz irányba is elmozdulhat. Megtéréskor, újjászületéskor jó irányba, miután az Atya-Fiú Szent Szelleme költözik belé, és ezt követően szelíd tanácsaival segíti az újjászületettet a megszentelődés folyamatában, illetve rossz irányba, amikor az úgynevezett test nélküli szellemek, más néven démonok, ördögi bukott szellemek kapcsolódnak alattomos módon az ember szelleméhez. Ezek a gonosz szellemek erőszakosan, zsarnoki módon – viszont anélkül, hogy az illetőben ez tudatosulna – teljes mértékben megszállhatják az embert, vagy viszik a bűnök sodrába, és elméje megkötözésével igyekszenek őt a bűnei fogságában tartani. Még az ilyen személy sem örökre elveszett! A Szent Szellem világméretű munkálkodása eredményeként a hitről és a keresztről (megváltásról) szóló beszéd eljuthat a démonok befolyása alá került ember fülébe. Ettől saját szelleme (nem beszélve arról, hogy a Biblia szerint Isten kétszer-háromszor kifejezetten meg is szólítja az embert /Jób 33, 29/) olyannyira megerősödhet, hogy nagyobb hatást tud gyakorolni az elméjére, mint gonosz ellenségei, és kedvező döntést hozhat, akár meg is térhet. Összefoglalva a fentieket: a szellem tehát a pneuma.

Néhány sorral fentebb, amikor még a lélekről írtunk így fogalmaztunk: „A lélek… az ember személyisége (ÉN-je), vagy legalábbis annak jelentősen többségi része, hiszen a lélek az, ami megnyilvánul az ember minden gondolatában és láthatóvá válik minden cselekedetében.” Komoly fontolgatás előzte meg ennek a mondatnak a leírását, különösen az a beszúrás, ami arra utalt, hogy a lélek esetleg nem „egy az egyben” az „ÉN”-je az embernek. Azaz mintha az „ÉN”-be még valami beletartozna. Mi itt az ember szellemére gondoltunk. Amikor viszont az ember szelleméről írtunk azt írtuk, hogy az semmiképpen nem az ember „ÉN”-je. A zavart három Bibliai Ige okozza, amely – bevalljuk – a mai napig még nem nyílt meg egyértelműen számunkra. Az egyik Ige az a már egyszer említett Ige, amelyben Jézus Krisztus azt jelenti ki, hogy a lélek az embernek elpusztíthatatlan része (Mt 10, 28). Ezt megerősíteni látszik az az Ige, amely arra enged következtetni, hogy az ember testi halálakor a lélek, amely véleményünk szerintünk az ember tudataként is felfogható (mintegy az ember valamennyi földi emlékképének a hordozója) „tovább megy”, vagy a végítélet várakozó helyére, vagy a Paradicsom valamelyik részébe. (Gazdag és Lázár példázata, Luk 16, 19-31) Mindezekből azt láttuk, hogy a lélek (pszihé, ami héberül nefes) gyakorlatilag visszatér Istenhez, aki adta. Viszont a Prédikátor könyvéből héberül az olvasható ki, hogy nem a lélek (nefes), hanem a szellem (pneuma, héberül Ruah) tér vissza Istenhez, aki adta. (Préd 12, 9) Mivel a testi halálunk után mindenképp számot kell adnunk földi életünkről, nem látjuk tisztán, hogy csak a lelkünk, csak a szellemünk, vagy együttesen mindkettő ad-e számot, melyik a teljes jogú, felelőséggel bíró „ÉN”-ünk? Mi ezt a lélekre taksáltuk, de egy résnyire nyitva hagytuk a kaput arra, hogy esetleg a szellemünk is, mivel testi megnyilvánulásainkra (különösen újjászületés után) már a szellemünk is befolyással bír. Mivel az Isten-lényegű részünkkel legalább egy kis magnak megfelelő rész bennünk van az Isten országából – mondhatta Jézus Krisztus annak idején, hogy Isten országa bennünk van (Luk 17, 20-21).

Sajnos nem tudjuk hogy arra a bizonyos Isten-lényű részünkre, a szellemünkre mikor teszünk szert, erről ugyanis nincs bibliai kijelentés. Csak feltételezésekre hagyatkozva úgy gondoljuk, hogy az első ember a lélekkel együtt kapta meg ezt közvetlenül Istentől, mi pedig születésünkkor kapjuk meg egyen-egyenként.

 Folytatás holnap

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin