Hiábavalóság, hasztalan erőlködés…3.?

Színészek mesélték, hogy élő fellépéssel rendszeresen játszottak egy olyan színdarabot, még a „kőkemény” Rákosi rendszerben, amelynek már maga a színrevitele is rendkívül nagy kockázatot jelentett. Ha a darabot valami ok miatt nem tudják végigjátszani, akár még a jegyszedő is öt évet kaphatott volna, nemhogy a rendező, vagy a színészek! Ők valamennyien életük végéig törhették volna a követ Recsken, a kőbányában. A végén mégis felhangzott minden esetben a vastaps, és ünnepelte őket a közönség, még a közéjük titokban beültetett elhárítós politikai tisztek is. Hogyan volt ez lehetséges? Úgy, hogy a fennálló rendszert három felvonáson át szidalmazó szereplőről a színdarab végső felvonásában kiderült, hogy áruló, és ebben az utolsó felvonásban keményen megbélyegzik, kiközösítik és letartóztatják. Így írta meg a szerző, ez lett a happy end. Úgy kell neki. Vesszen az áruló! Vastaps. Azt mesélték a színészek, hogy három felvonáson át azon izgultak nehogy áramszünet, vagy bármi más akadály miatt félbe kelljen szakítani az előadást, mert akkor soha nem derül ki a végső mondanivaló, és valóban „becsukhatják” őket.

A Prédikátor könyve annyiban hasonlít a színészek által elmeséltekhez, hogy aki csak félig olvassa el ezt a könyvet, vagy valahol a vége előtt abbahagyja, az soha nem érti meg „bölcs” Salamon, Szentlélek ihlette valódi mondanivalóját, és megannyi téves következtetésre jut. Az ilyen olvasó könnyen elhiszi, hogy az ember tevékenységének minden mozzanata valóban csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés, azaz igazat ad a Prédikátornak mindabban, amit könyvének „első három felvonásában” írt. Pedig ha tovább is elolvasná…

A Prédikátor, könyvének végéhez közeledve – anélkül, hogy bármit is visszavonna a korábban írottakból – egy igencsak határozott tanítást adott a minden ember számára kikerülhetetlen Istenhitről, Istenfélelemről, Isten mindenhatóságának, mindenek felettiségének „kötelező” elismeréséről. És nem a földi élet végén, amikor valóban lezárul az ember életének egy korszaka, hanem már kora ifjúságától kezdődően. Hogyan is írta a Prédikátor könyvének utolsó részében?

„És emlékezzél meg a te Teremtődről (Gondolj Teremtődre Új ford.) a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” (Préd 12, 3) 

Hát nem élhet még egy fiatal sem örvendezve, jókedvűen, szíve vágya szerint? Állandóan csak komoly dolgokon kell elmélkednie, állandóan csak Istennel, és a majdani saját elmúlásával, halálával kell foglalkoznia? Szó sincs erről! Figyelj a Prédikátor bölcs szavaira!

„Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek utaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság (mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó Új ford.)” (Préd 12, 1) 

Teremtő Istened csak annyit akar, hogy már ifjúságod idején is élj józanul („normálisan”), igyekezzél harag nélkül, gonoszság nélkül úgy élni – esetenként arra is gondolva –, hogy egyszer majd számot kell adnod a teljes életedről. Ezért írta, hogy „És emlékezzél meg a te Teremtődről (Gondolj Teremtődre Új ford.) a te ifjúságodnak idejében…” Mielőtt nem késő, mielőtt a sok látott és átélt, megtapasztalt gonoszság és bűn miatt meg nem keményedik végképp a szíved! Mert a por (a test) valóban visszatér a földbe, és olyanná lesz, amilyen volt, de – és itt jön a Prédikátor egyik hatalmas kijelentése! – a lélek visszatér Istenhez, aki adta. (Préd 12, 7) És ha a „nap (Nap) alatt”, csupán földi ésszel, megnyitott értelem nélkül úgy tűnt is, hogy a halállal mindennek vége, hogy az ember sorsának befejezése olyan, mint az oktalan állaté, akkor tudd meg, hogy ez nem így van.

„Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.” (Préd 12, 13-14 Új ford.) 

Az újszövetségben „a végső tanulság”-ot csak egyféleképpen lehet értelmezni: Mindenkinek újonnan kell születnie (Jn 3, 3)! Mindenkinek eleget kell tennie Isten szent akaratának, meg kell térnie, és a bűnei bocsánatára – víz alá merítkezéssel – meg kell keresztelkednie, méghozzá az Úr Jézus Krisztus nevére, Akitől megkapjuk a megígért Szent Lelket, az Igazság Lelkét. E Lélekkel közösségben élve élhetünk csak Istennek tetsző, értelmes életet. És e Lélek segítségével érthetjük csak meg ezt a most tanulmányozott könyvet is.

A Prédikátor igyekezete végig arra vonatkozott (ha minden részletével nem is foglalkoztunk), hogy kikutassa, megtalálja, hol, vagy miben találhatja meg az ember az igazi megbékélést. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy ez az igazi megbékélés csakis Istenben lehetséges. Ha az ember élete során erre a megbékélésre nem talál rá, akkor, ha hamarább nem is, de az utolsó napjaiban döbbenten tapasztalja (még a lelke is belefájdul), hogy minden, amit addig tett („a nap alatt”) valóban csak haszontalanság és hiábavalóság volt, hasztalan erőlködés.

Ez a Szent Lélek ihlette könyv szinte a befejező rész kivételével mindvégig – amellett, hogy számtalan jó meglátást is közread – egy kifejezetten provokatív könyv, beleértve a szerkezeti felépítését is. Mindenképpen egy kihívó, ingerlő, majd hogy nem beugrató, több helyen túlzó, egyes gondolatokat jelentőségüktől eltérően aránytalanul kihangsúlyozó és felnagyító, tagadhatatlanul Salamon bölcsességéhez méltó remek tanítás. El tudtad talán hinni, hogy Isten az embert hiábavalóságra, tékozló életre teremtette, hasztalan erőlködésre? Hogy az legyen az egyik legnagyobb gondja, ki örökli a vagyonát, vagy félredobva azt, hogy értelmes, alkotni képes, érző társas lény, bezárkózva csak önmagával foglalkozzon, egyék-igyék, azután végleg megsemmisüljön? Salamon mindvégig arra törekedett, hogy éberen tartson, hogy gondolkoztasson, hogy elvezethessen arra az igazságra, amelyet ő már az első leírt mondattól jól ismert. Mi pedig most egy Igével zárjuk:

„… szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1 Kor 15, 58 Új ford.)

Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin